|
Prológus
2010.04.10. 12:40
CALLIE:
KÍGYÓSZEM I. – ÁRVAHÁZ
„…egy minden létezőnél erősebb varázspálcát kért: olyat, amelyik minden párbajban győzelemre segíti tulajdonosát, olyat, amelyik méltó a varázslóhoz, aki legyőzte a halált…”
/ J. K. Rowling: Bogar bárd meséi p. 109/
Dél-Anglia, 1455
Tintafekete ég borult a tűzvész pusztította középkori városnegyed sikátorai fölé. A csillagok elrejtőztek a fekete fátyolfellegek mögé az asztrológusok szeme elől, ma titkolták a jövő kifürkészhetetlen képeit. Alkonyi szél hozta az erdők leheletét a Temze felett. A haragosszürke folyó hömpölygette magával mocskát és bűzét, magával sodorva a jelen minden szennyét. Nem merte visszatükrözni a komor égbolt sötét árnyait sem.
A rakparton álló alak most belemártotta lábát a Temze sodrásába, s meglögybölte saras bakancsát a cementes vízben. Apró gallyak úsztak el cipője mellett, bele-beleakadva a szilaj férfiláb okozta akadályba. Mielőtt teljesen átnedvesedik a bőr, a férfi visszahúzta lábát a rakpart szúette deszkáira. Lemosta az út porát, s az ellenség vérét. De a vérbűnt a lelkéből nem tudta kitörölni. Halál pusztít a nyomában, amerre lép. S ez a szenny, nem a cipője talpán van, s ezt nem mossa le a Temze sem.
A férfi végighúzta hüvelykujját a szája vonalát követő ráncon, s közben fintorba ugrott az orra körül az arckifejezése. A fogadósnak azt mondta készítsen a szobájába egy korsó behűtött mézsört mire visszatér. Vajon megmelegedett-e már az a sör, és hányszor hűthette már le azóta a gyanakvó tekintetű fogadós az italt, a különös vendég számára? A férfi ironikus mosolyra húzta a száját. Egy csapat siheder ugrált végig a rakpart felé vezető köveken, pálcájuk fénye megvilágította a Temze vizébe meredő férfi markáns arcélét. Harsány hangjuk és éles füttyeik elnyomták a kavicsos parton közeledő könnyed kecses léptek neszét.
Maphorion borult a nő fejére, a köpeny egészen a nyirkos Temzepart kavicsaihoz ért, pedig karjaival felfogta két elülső szélét, hogy könnyítse a járást. A karján átvetett maphorion nem akadályozta, hogy miközben lép egy sűrű szirmú fehér virág apró, egészséges szirmait tépkedje, minden lépéshez egy szirmot szakajtott a virágból. Épp az utolsót tépte le, mire a férfi mellé ért, a fehér kis árva szirom a Temze koszos fodrára hullott, s máris sebesen magával ragadta az áradat.
- Egbert! – szólította meg a férfit.
- Ó Gwen…Gwen! – kapta fel fejét az Egbertnek szólított férfi. Felkiáltásán nehéz volt megállapítani, hogy meglepetés, öröm, vagy tartózkodás hallatszik ki hangjából.
- Igen, én – fordult szembe a férfival. Egbert kutatva csodálta a mosolytalan arcú nőt. A szél ellebbentette a könnyed fátyolfelhőt a hold elől, s most a nehéz sújtású maforionnal keretezett arcra vetődött. A hófehér arcból még élesebben fénylett a sötét szembogár, mely egyenesen Egbert tekintetébe vésődött. Egbert eltépte tekintetét a mélykék maforionról, s körbekémlelt.
- Egyedül, kíséret nélkül? Gwen! Ez nem illendő egy magad korabeli hölgynek – már szinte megérintette a lágy női könyök hajlását, mire mégis visszahúzta a kezét. Pedig érezte már az ujján a ruha finom anyagát, drága kelme, olasz, szinte feketésen kék. Gwendolyn hűvös ujjai a rakpart fakorlátjára markoltak. Egbert most vette észre a nő kezében tartott szirmait hullajtott virágot.
- Hát ez? – vette ki óvatosan az illatos női ujjak közül a virág maradványát, úgy hogy ne érjen a finom bőrhöz.
- Számoltam a lépteket hozzád – nézett le a Temze vizére. Ahogy megcsapta orrát a Temze jellegzetes bűze, elhúzódott.
- Megmondtam…hogy ne keress – felelte rá válaszként Egbert.
- S ha azt mondom dacoltam veled, merő kacérságból, s utánad eredtem az időben mit felelsz? – emelte meg hűvösen bal szemöldökét a nő. Egbert jól leplezte megrettenését. Alaposabban végigmérte a nőt, aki mellette állt. Igaz, ez a Gwen nem az a Gwen, akit ott hagyott, a vidéki táj ködös mezején.
- Hogy ostobaság a virág legszebb szirmait oktalanságra hullatni, még ha oly illatos is mint a tiéd – felelte rá felindultsággal a hangjában Egbert. – Hány éves vagy most? – Dühösen lökte le a fejre boruló maforiont Gwen hajáról, mely takarta előle az asszonyi fonatokat. Szigorúan font haj, a tarkónál rögzítve.
- Mert szerinted nem volt okom? – emelte meg a szemöldökét Gwen, s hagyta hogy a köpeny hátraboruljon a vállára és a hátára, fedetlen fővel állt a férfi előtt. – Elhagytál! – nézett vádlón a férfira.
- Vesztettem! – csattant Egbert. – Mindig olyan hisztérikás kis sárkány voltál Gwen! Nem is boszorkány, egy igazi sárkány! Amióta csak ismerlek! – rántotta vissza az asszonyt könyökénél fogva, mert az most elfordult a folyó felé. –
- Mit számít egy párbaj! – hunyorított Gwen.
- Mindent! Férfibecsület! És nem én voltam a győztes. De akkor utoljára! – felelte lehangoltan Egbert.
- Ó igen, hallottam hírét – felelte cinikus gúnnyal Gwen. – Igazán különös nemde?
- Nem tudom, ne beszéljünk erről – kerülte az asszony tekintetét Egbert.
- A párbajok királya, az örök győztes, a férfi, aki egy nőt veszített párbajon, s a bánat megtörve szívét, soha többé nem veszít. Éppen akkor nem tudott győzni, amikor a legjobban akart – Gwen szárazon nevetett. – Ez mese! De mese és mese közt kaleidoszkóppal sem mérhető távolságok vannak!
- Miért jöttél utánam Gwen? – kérdezte türelméből kifogyva Egbert.
- Tudni akarom a választ! Nálad van? – meredt sötéten a férfira Gwen.
- Nem tudom miről beszélsz – felelte elzárkózva Egbert.
- Elhiszed-e a mesét, hogy Trója falai álltak? – billentette meg a fejét Gwen. Egbert nem akart visszaemlékezni élete távoli múltjára. A hűvös Gwen nem egyenlő azzal a Gwennel, akivel felnőtt. Gwen rejtély az életében. És ő a rejtélyeket már nem szereti. Így a nőt sem. A nő elszántsága az idők vándorló sávjaiban, pedig ijesztőek. Ijesztő, hogy Gwen itt áll mellette, senkiben sem bízhat.
- Csak a hit választ el a valóságtól? – kerülte ki a kérdést Egbert.
- Anyám még mindig remek bodzateát készít – célozgatott burkoltan Gwen. Egbert szárazon nyelt. Szeme megakadt a nő nyakában megcsillanó ékszeren. Nem, az nem is ékszer…hanem… – Válaszolj Egbert! Bodza vagy sem? – sziszegte dermesztően Gwen. – A pálcád! – nyomatékosította éles hangon.
- Bosszút akarsz állni? Ezért jöttél utánam? – tépte ki az időnyerőt a nő nyakából durván Egbert.
- Bosszút? Ugyan miért? Magam is így gondolom a férfi küzdjön meg azért, amit meg akar szerezni. A veszteseknek senki nem nyújtja kezét, hogy sorsot vállaljon vele – felelte közönyösen Gwen. Átsimítva nyakát, melyen az imént szétpattant a vékony aranylánc.
- És a győzteseknek? – kérdezte ingerült gyűlölettel a szemében Egbert.
- S az örök győzteseknek? – ciccegett Gwen. Elfordult a Temze hullámaiba vesző tekintettel hátat fordítva a férfinak. Mély levegőt vett, majd határozott mozdulattal szembefordult vele. A cipője orra súrolta a férfi bakancsát, olyan közel lépett. – Oly sok időt vesztegettem hogy a nyomodra bukkanjak Egbert, de a fáradtságos munka mindig jutalmat érdemel. Aki kitartóan keres, az végül mindig talál – jegyezte meg filozofikus hangsúllyal, miközben köpenye zsebéből észrevétlenül kihúzta a finom ezüsttőrt. Egbert csak a nyomást érezte a bordái alatt. Most már végigsuhant a férfi szemén az árnyék.
- Gwen! Te is kopó vagy az üldözött vad nyomában? – mosolygott most az egyszer igazán kedélyesen és könnyedén Egbert. Most már mindent értett. Ó nem, nem a szerelmes Gwen kereste meg, hanem a hataloméhes Gwen. Kegyetlen nőszemély, vagy sem. Igazán Egbert már nem is gondolkodott ezen. Nem számít. Legyen, ha így kell lennie. Ha ezért rejtőzködtek a szeme elől a csillagok ma este. – Remek vadász voltál mindig is. Férfiakat meghazudtoló. Meg sem lep, hogy így alakult.
- Egy athamét szorítok hozzád egyenesen a szívedre irányítva. Nem mocskolom be a pálcám a meggyilkolásoddal. A kérdésem csakis annyi mi az utolsó szavad Egbert? – sziszegte szinte búgva a nő.
- Légy kíméletes – lehelte Egbert a szája körül játszadozó pajzán mosollyal.
- Ígérem…az leszek – döfte mélyen a férfi mellkasába a boszorkánytőrt Gwen. Egbert megtántorodott a szemén enyhe meglepődés tükröződött, a vére Gwen kékerezetes bársonypuha bőrére csorgott, a nő érezte a forró vörös nedv lüktető, gyors pulzálását a kézfejére. – A Végzet Pálcájának birtokosa sosem lehet elég bizalmatlan igaz Egbert? Nem fogok a te tévedésedbe esni ne aggódj – törölte meg maphorionja aljában a tőrét Gwen és a férfi köpenyének zsebéből előkereste, a pálcát, kezéből kierőszakolta az aranyláncon függő időnyerőt.
- Meglátod te is várni fogod a végzetet. Ez a végzet pálca birtokosának sorsa. Légy vele boldog s egyben átkozott is…ha tudsz – húzta utolsó bágyadt mosolyra az ajkát Egbert, s összeesett a Temze partján. Gwen a holdfénybe emelte a göcsörtös ritka pálcát. Az egyetlent, amely fennmarad az idők végtelenjében. A Halál bodzapálcája, amely örök és legyőzhetetlen. A fekete mágia legcsodálatosabb eszköze lehet bárki kezében. Vétek lenne ezt a pálcát eltemetni vagy megsemmisíteni. Megcsillant a hold fénye a pálca hegyén. Gwen gyors mozdulattal elrejtette a felbecsülhetetlen értékű varázsvesszőt köpenye zsebében a még gyilkosság nyomait őrző boszorkánytőr mellé, s fejére borította a maforiont. A mese, mégsem mese. Hanem maga a valóság, s immár ő is a legenda részesévé vált. Egbert, a Temze sodrásába zuhant, elmossa a víz, akárcsak a férfi emlékét, akárcsak e különös gyilkosság történetét az idő. Pirkad…ideje idősíkot váltani…Gwen rászorította kezét a felbecsülhetetlen értékű kincsre, melynek most már ő a jogos tulajdonosa. A gondosan csiszolt bodzafa hűvösen simult a tenyerébe…legalábbis egy időre…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
