Sirius úgy tett, mintha pálcájával átkot lőne a falikárpitra, majd sötéten

felnevetett. Harry nem nevetett vele; figyelmét a kiégetett lyuktól jobbra

sorakozó nevek kötötték le. Narcissa Blacket kettős arany vonal kötötte

össze Lucius Malfoyjal, a közöttük induló aranyszál pedig Draco nevéhez

vezetett.

– Malfoyék is a rokonaid!

– Az aranyvérű családok mind rokonságban állnak – legyintett Sirius. –

Aki a gyerekeinek mindenáron aranyvérű házastársat akar, nem lehet

válogatós, mert nagyon kevesen maradtunk. Mollyval is szegről-végről

rokonok vagyunk, Arthur is az egyik másodfokú unokatestvérem fia. De

ezen a családfán hiába keresnéd őket – a Weasleyk mind vérünk árulóinak

vannak kikiáltva.

Harry azonban már az Andromeda-féle lyuktól balra felírt nevet nézte:

Bellatrix Blackét, amit dupla vonal kötött össze Rodolphus

Lestrange-dzsel.

– Lestrange...

A név furcsa hatással volt rá: ismerősnek érezte, s bár nem emlékezett rá,

hol hallotta, kicsit összeszorult tőle a gyomra.

– Ők az Azkabanban vannak – morogta Sirius.

Harry kérdő tekintettel nézett rá.

– Bellatrixot és a férjét, Rodolphust az ifjabb Barty Kuporral együtt

csukták le – magyarázta kelletlenül Sirius. – Rodolphus fivére, Rabastan is

akkor került be.

Harry most már el tudta helyezni az emléket. Bellatrix Lestrange-et a

merengőben látta – abban a különös edényben, amiben Dumbledore

professzor gondolatai és emlékei egy részét tárolta. Bellatrix volt az a

magas, fekete hajú, hosszú szempillájú nő, aki a bíróság előtt is hitet tett

Voldemort mellett; büszkén vállalta, hogy bukása után is kereste a

nagyurat, és bizonygatta, hogy egy napon hűsége elnyeri jutalmát.

– Sose mondtad, hogy ő a te...

– Mit számít, hogy az unokatestvérem? – vágott közbe ingerülten Sirius. –

Ezeket én nem tekintem a rokonaimnak. Őt pedig aztán végképp nem.

Annyi idős voltam, mint most te, amikor utoljára találkoztam vele, ha nem

számítjuk, hogy láttam, amikor behozták az Azkabanba. Azt hiszed,

büszke vagyok az ilyen rokonságra?

Épp újra eltűnt mögötte, amikor harmadszor is kinyílt a fülke ajtaja.

Harry arra fordította a fejét; számított erre a látogatásra, de attól még

semmivel sem volt kellemesebb belenézni Draco Malfoy sötéten vigyorgó

képébe. A mardekáros fiút elmaradhatatlan csatlósai, Crak és Monstro

kísérték.

– Mit akarsz? – mordult rá Malfoyra Harry, mielőtt az kinyithatta volna a

száját.

– Udvariasabban, Potter, különben büntetőfeladat lesz a vége – felelte

Malfoy, akinek ugyanolyan egyenes szálú, szőke haja és hegyes álla volt,

mint az apjának. – Amint látod, én, ellentétben veled, prefektus lettem, és

ez azt jelenti, hogy én, ellentétben veled, büntetést szabhatok ki.

– Igen – vágta rá Harry – de te, ellentétben velem, egy undok féreg vagy,

úgyhogy tűnj el, és hagyj minket békén!

Ron, Hermione, Ginny és Neville nevettek. Malfoy szája sarka megrándult.

– Mesélj, Potter: milyen érzés lemaradni Weasley mögött? – kérdezte.

– Dugulj be, Malfoy! – sziszegte Hermione.

– Nocsak, érzékeny pontra tapintottam? – vigyorodott el Draco. – Szóval,

vigyázz magadra, Potter, mert most én vagyok a nagykutya.

– Hordd el magad! – pattant fel Hermione.

Malfoy még egy utolsó gonosz pillantást vetett Harryre, aztán

visszavonulót fújt. Crak és Monstro elcammogtak a nyomában.

Hermione becsapta utánuk a fülke ajtaját. Aztán Harryre nézett, aki ebből

nyomban kitalálta, hogy a lányt is megijesztette Malfoy utolsó mondata.

– Bekapnék még egy békát – szólt Ron, akinek viszont láthatóan nem tűnt

fel semmi.

Harry nem beszélhetett nyíltan Neville és Luna előtt. Váltott még egy

nyugtalan pillantást Hermionéval, aztán az ablak fel fordult, és kibámult

rajta.

Eddig úgy gondolta, hogy Sirius partizánakciója vicces ötlet volt, most

viszont egyszerre felelőtlen, ha nem egyenesen életveszélyes kalandnak

tartotta... Hermionénak igaza volt... Siriusnak nem lett volna szabad

elkísérnie őket a pályaudvarra. Mi van, ha Mr. Malfoy felismerte a fekete

kutyát, és elmondta a fiának? Mi van, ha kikövetkeztette, hogy Weasleyék,

Lupin, Tonks és Mordon mind ismerik Sirius búvóhelyét? Vagy Draco

csak véletlenül választotta épp a „nagykutya” szót?

Nem messze tőlük Draco Malfoy és kísérői, akik között ott volt Crak,

Monstro és Pansy Parkinson, épp félrelökdöstek pár jámbor arcú

másodévest, hogy lefoglaljanak egy kocsit maguknak.

Suette-Pollts professzor a kunyhó ajtajától mintegy tíz méterre állt, ott

várta a diákokat egy hosszú, kecskelábú asztal mögött, ami gallyakkal volt

teleszórva. Mikor Harry és Ron odaértek, egyszerre nevetés harsant fel

mögöttük: Draco Malfoy közeledett, elmaradhatatlan mardekáros

talpnyalói kíséretében. Draco valami roppantul szórakoztató dolgot

mondhatott, mert Crak, Monstro, Pansy Parkinson és a többiek még a

kecskelábú asztalhoz érve is rázkódtak a nevetéstől. Harry különösebb

nehézség nélkül kitalálta, ki lehetett a remek vicc tárgya, mivel a

röhögcsélők újra meg újra felé pislogtak.

– Mindenki itt van? – kérdezte Suette-Pollts, miután a mardekárosok és a

griffendélesek egyaránt szép számmal összegyűltek. – Ha igen, akkor

lássunk hozzá! Ki tudja megmondani, mik ezek.

Azzal rámutatott az asztalon heverő gallyakra. Hermione keze nyomban a

magasba lendült. A háta mögött Malfoy kidugta metszőfogait, és idétlenül

ugrálni kezdett, Hermione lelkes jelentkezését parodizálva. Pansy

Parkinson erre visítva felnevetett, de a következő pillanatban már nevetés

nélkül visított, mivel az asztalon heverő gallyak hirtelen felugrottak, s most

már inkább fából tákolt tündérmanóknak tűntek. Bütykös karjuk és lábuk

volt, kezüket két, ágacskaszerű ujj alkotta, s furcsán lapos, kéregszerű

arcukban apró, barna szempár csillogott.

Malfoy, Crak és Monstro sutyorogni kezdtek. Harry nyugtalan pillantást

váltott barátaival. Mindhárman tisztában voltak vele, hogy Draco örömmel

mesélne rémtörténeteket Hagridról a minisztériumi főinspektornak.

– Hmmm... – Umbridge halkabbra fogta hangját, de azért Harry hallotta a

folytatást. – Az igazgatótól nem kaptam erre választ... de talán maga is fel

tud világosítani... Érdekelne, hol késik ilyen sokáig Hagrid professzor.

Harry a mardekárosok felé sandított. Látta, hogy Malfoy érdeklődve

felkapta a fejét, s tekintete a két tanárnő között ingázik.

Gondolataikba merülve indultak el bájitaltanórára. Mikor azonban a

pincelépcső aljába értek, kizökkentette őket töprengésükből Draco Malfoy

hangja. A mardekáros fiú Piton termének ajtaja előtt állt, és egy hivatalos

iratnak tűnő pergament lobogtatott. Olyan harsány hangon beszélt, hogy

Harryék a távolból is minden szavát hallották.

– Igen, reggel rögtön elmentem Umbridge-hez, és a Mardekár csapata gond

nélkül meg is kapta az engedélyt. Apám sokat jár be a minisztériumba, és

jól ismeri Umbridge-et. Majd meglátjuk, hogy Griffendél is alakíthat-e

csapatot...

– Ne guruljatok be! – figyelmeztette Hermione a két fiút, akik ölbe szorult

kézzel, fogcsikorgatva meredtek Malfoyra. – Pont ezt akarja.

– Ha azon múlik – folytatta Malfoy, még jobban felemelve hangját, és

gonosz pillantásokat vetve Harryék felé – hogy van elég támogatójuk a

minisztériumban, akkor szerintem nincs sok esélyük. Apám azt mondja,

Arthur Weasleyt évek óta ki akarják rúgni. Pottert meg apám szerint

előbb-utóbb el fogják szállítani Szent Mungóba... Úgy hallottam, van ott

egy külön osztály azoknak, akiknek valamilyen varázslattól megzápult az

agyuk.

Malfoy ernyedten eltátotta a száját, és bamba, bámulós képet vágott. Crak

és Monstro szokásuk szerint engedelmesen röhögtek főkolomposuk

viccén, s Pansy Parkinson is visítva nevetett.

Harry megtántorodott: valami nekiütközött a vállának. Mikor felocsúdott

meglepetéséből, látta, hogy Neville robogott el mellette, egyenesen Malfoy

felé tartva.

– Neville, ne!

Harry a fiú után ugrott, és elkapta a talárját. Neville hadonászva kapálózott

– szemlátomást iszonyatosan dühös volt Malfoyra, aki ijedten hőkölt hátra.

– Segítsetek! – kiáltott barátainak Harry, miközben hátulról átkarolta

Neville nyakát, hogy elhúzza őt a mardekárosok közeléből.

Crak és Monstro Malfoy elé léptek, és harcra készen feszegették izmaikat.

Ron elkapta Neville mindkét karját, s Harryvel sikerült is

visszavonszolniuk őt a griffendélesek közé. Neville arca rákvörös volt;

Harry karja elszorította a torkát, így szinte csak hörögni tudott.

Harry gúnyos horkantást hallott. Markában a cikesszel megfordult, és látta,

hogy Draco Malfoy szállt le a háta. mögött. A fiú most is sötéten

vigyorgott, pedig sápadt volt a dühtől.

– Örülsz, hogy megmentetted Weasley barátodat? – sziszegte. – Sose

láttam még ilyen rossz őrzőt... Tudtam én, hogy lyukas a keze... Tényleg,

Potter, tetszett a dalom?

Harry nem válaszolt. Hátat fordított Malfoynak, és fogadta csapattársait,

akik egymás után landoltak a közelben, és kurjongatva bokszolták a

levegőt. Mind ott voltak, kivéve Ront, aki a karikáknál szállt le a földre, és

magányosan elkullogott az öltöző felé.

– Irtunk volna még egy pár strófát – kiáltotta oda Malfoy, mikor Katie és

Alicia Harry nyakába borultak. – Csak nem találtunk rímet a „ronda

kövér”-re. Merthogy az anyjáról is akartunk énekelni...

– Savanyú neki a szőlő – mondta Angelina, undorodó pillantást vetve

Malfoyra.

– És az se fért bele, hogy „vén balek”, azért maradt ki az apja is...

Fred és George most jöttek rá, miről beszél a mardekáros fiú.

Miközben gratuláltak Harrynek, egyszerre mindketten elkomorodtak, és

Malfoy felé fordultak.

– Ne törődj vele! – szólt közbe gyorsan Angelina, és megfogta Fred karját.

– Hagyd, hadd óbégasson. Nem tud veszteni a nagyszájú kis...

– ...de te imádod Weasleyéket, mi, Potter? – folytatta vicsorogva Malfoy. –

Náluk szoktál nyaralni, mint hallom. Nem is értem, hogy bírod azt a

szagot. Persze akit muglik nevelnek fel, annak a Weasley-putri bűze meg

se kottyan...

Harry gyorsan elkapta George-ot. Közben Angelina, Alicia és Katie már

csak együttes erővel tudták megakadályozni, hogy Fred rávesse magát

Malfoyra, aki harsogva kacagott rajtuk. Harry körülnézett, hogy segítségül

hívja Madam Hoochot, de a tanárnő még mindig Crakot szapulta fent a

magasban.

Malfoy hátrálni kezdett, de közben tovább járt a szája:

– Vagy talán még emlékszel rá, milyen büdös volt otthon az anyádnál, és

Weasleyék óla arra emlékeztet...

Harry azon kapta magát, hogy elengedte George-ot, és mindketten Malfoy

felé rohannak. Teljesen megfeledkezett róla, hogy az összes tanár őket

nézi; egyetlen cél vezérelte: annyi fájdalmat okozni Malfoynak, amennyit

csak tud. A pálcáját nem volt ideje elővenni, egyszerűen hátralendítette hát

a cikeszt szorongató öklét, és teljes erőből gyomorszájon vágta Malfoyt...

– Harry! George! Neee!

Mindent hallott: a lányok sikoltozását, Malfoy jajgatását, George

szitkozódását, a sípszót és a tömeg üvöltését – de semmi nem érdekelte.

Csak akkor hagyott fel Malfoy püfölésével, mikor valaki a közelében

elkiáltotta magát: „Obstructo!” – és az ártás ereje hanyatt lökte őt.

– Meg vagytok őrülve!? – harsogta Madam Hooch, miközben Harry

feltápászkodott. Úgy tűnt, ő szórta a hátráltató ártást: egyik kezében a

sípját tartotta, a másikban a varázspálcáját. Seprűje néhány méterrel odébb

hevert. Malfoy nyöszörögve, véres orral feküdt a földön. George-nak

feldagadt a szája, Fredet pedig még mindig erővel tartotta vissza a három

hajtólány. Crak a háttérben heherészett.

Rövid... távú... emlékezete... gyenge – motyogta mindezt mindenki

számára érthetően Umbridge. Draco Malfoy olyan arcot vágott, mintha

előre hozták volna egy hónappal a karácsonyt; Hermione viszont

elvörösödött a dühtől.

Valami elkapta a bokáját, s ő mintaszerű hasra esést mutatott be, másfél

méteres csúszással kiegészítve. Mögötte felnevetett valaki.

Gyorsan a hátára fordult, és látta, amint Malfoy előlép egy csúnya, sárkány

alakú váza mögül.

– Gáncsrontás, Potter! – kacagta Draco. – Tanárnő! Tanárnő! Elkaptam

egyet!

A sarkon Umbridge döcögő alakja tűnt fel. A főinspektor erősen zihált, de

a szeme csillogott az elégedettségtől.

– Ő az! – harsogta diadalmasan, mikor megpillantotta a földön heverő

Harryt. – Kitűnő, Draco, kitűnő! Csodás... ötven pont a Mardekárnak! Jól

van, most már átveszem... Állj fel, Potter!

Harry feltápászkodott, és dühösen rámeredt az utálatos párosra.

Még sose látta Umbridge-et ilyen vidámnak. A főinspektor odalépett

hozzá, és szorosan megragadta a karját, majd fülig érő szájjal Malfoyhoz

fordult:

– Szaladj, Draco, hátha sikerül összeszedned még egypárat! Szólj a

többieknek, hogy a könyvtárban is nézzenek körül. Mindenki bűnös, aki

liheg. A vécékbe is nézzetek be! A lányvécékbe Parkinson menjen be! Na,

eredj már, indulj!

– Te pedig, Potter – folytatta, miután Malfoy elsietett – szépen velem jössz

az igazgatóhoz.

Biztos, hogy be akarod fejezni ezt a mondatot, Granger?

Draco Malfoy lépett ki az egyik ajtó mögül, Crakkal és Monstróval a

nyomában. Valaminek roppantul örülhetett, mert csak úgy ragyogott

sápadt, hegyes arca.

– Sajnos le kell vonnom öt-öt pontot a Griffendéltől és a Hugrabugtól –

nyekeregte.

– Csak a tanárok vonhatnak le pontokat, Malfoy – vágta rá Ernie.<