Egy kígyó kúszik mellettem laposan,

Sziszegi fájó dallamát-

Oh lassan kússz, hosszan sziszegj,

Halottaink teste felett.

Mágus fekszik a ravatalon. Ketten egy ősi harcból. Egy boszorkány és egy varázsló. Az eszméért éltek és haltak ők. Voldemort a ravatalon. Ki volt, mind tudjuk, kik itt állunk a tömjén erős füstjében felette. S búcsúzunk. Hatalom volt a kezében. Halálfalók tömegét vonzotta. S a hatalom személyes uralma megillette őt, megilleti ma lelkünk minden hódolata, s emlékezése. Egész élete abban telt, hogy ő átkozta el a mi átkainkat. Merte azt, ami a fejünkben születni csak merhet. Felvette a harcot a halállal szemben, kezében volt élet és halál, ahogy lelke tele volt mérgezett fájdalommal, a világtól ért csapásokkal. Visszautasítás: egy anyától, egy mágustól, egy élettől. De tele volt az ő lelke küldetéssel is. Megmutatni az utat, a véréből vére által, mardekár igaz eszméjét újra felkarolva küzdeni. Emlékezzetek! Mert emlékeinkben ő örökre él, s ha a lelkekben nem talál süket fülekre a hangja, a többé soha nem hallott lágy sziszegést, talán felénk hozza az emlékezés puha szellője. Halljuk-e úgy az ő hangját, ahogy csak egy hallotta. Bellatrix Lestrange a ravatalon. Ha valaki híven interpretálhatja mardekár eszméjét, akkor ők ketten azok. Tömjén lengi körbe a felmagasztosult drága testüket. Mécsesek lángja világítja meg sápadt arcukat. Jöttem hát beszélni holt Voldemort és Bellatrix felett. Talán megértettünk keveset az ő életükből, harcukból és küzdéseikből. S mi kik itt állunk tisztelettel, könnyes szemmel egy utolsó talárszegély-érintésre, ígéretet tettünk, hogy harcukat folytatjuk, s nem feledjük el.

különös, hogy az ember halálának ténye nyomban igazabbul ismerteti meg jellemét, mind jóságát, mind gonoszságát az emberekkel, mint amennyire valaha is ismerték, míg közöttük élt és tevékenykedett. /Hawthorne/