A párszaszóról szólva - Potterék és a szerencse színes szökőkútja

A HP-ban hét részen át követhettük nyomon, hogy ha valaki mázlista, az túltesz az olvasói fantázia legfelsőbb határain is. Már ott kezdődik, hogy minden felkészülés nélkül is be lehet jutni egy középiskolába, ahol a beosztás a mi kívánságaink szerint alakul csak annyit kell kívánni, hogy: „Ne a mardekárba!”

Kétségtelenül ez volt Potter legértelmesebb mondata.

Ha szabályokat szegnek meg a Roxfortban azért is jutalom jár. A harmadik emelet x ajtóján tilos a bemenet, Potter bemegy sőt később jutalmat is kap, hogy bement, képzeljük el, ha autóval megállunk a megállni tilos táblánál és jutalmat kapnánk érte a rendőröktől.

Csodás módon főnixek repülnek Griffendél karddal a segítségére, sőt, ártalmatlanítják is a szörnyeteget. Potter minden vívásóra nélkül legyőz egy baziliszkuszt.

Kész csoda de a kis túlélőnek a harmadik részben nem kell igazán túlélnie semmi veszélyeset. De kárpótol érte minket a negyedik kötet. Ahol tényleg érthetetlen módon legyőz egy sárkányt. De ez csekélység a bűvészkalapban. Mert a legnagyobb bravúr, hogy holmi pálcából előbukkanó szellemalakok feltartóztatják! Voldemortot. Sajnos pontos részletekről nincs információnk, hogy mégis hogyan tartóztatják fel. De persze lehet sűrű köd ereszkedett rájuk, vagy szellemerővel visszatartották…

Az ötödik kötetben egy fél tucat 15-16 éves minden előítélet nélkül is egyértelműen látható kétbalkezes szerencsétlenség legyőzi a nemcsak korbeli,/ főként 50-60 év körüli/, de tudásbeli fölénnyel bíró több éve rutinos, sötét varázslatokban jártas halálfalókat. Még Potterben látunk is némi ügyességet, erre megtanította már a háta mögött tudott néhány év. De Neville még azt is elfelejti amire a gömbje emlékezteti, és könnyebben elhihető róla, hogy hamarabb az alsónadrágjába csinál, mint hogy, két lábon megáll egy halálfalóval szemben, még akkor is, ha az a bizonyos halálfaló az anyjáékat agylágyulásig kínozta.

Ront sem kell bemutatni, ekkor már túl jól ismerjük, hogy ő hamarabb töri el a pálcáját, mint, hogy kimondaná: Vingardium leviósa. És kissé lassú reakció ideje is van, sőt jelenlétével még az életéért küzdő Pottert is inkább hátráltatja, mert Ronnak háromszor el kell magyarázni, hogy akció van. És Ron hamarabb kezd el belekötni a tervbe, vagy elégedetlenkedni, vagy egyszerűen csak felháborodni és nemtetszésének hangot adni, mint hogy cselekedne, vagy legalább a lábát odébb rakná.

Luna, vajon felébredt az álomvilágából, hogy harc van? Vagy elkezdte megkeresni a minisztérium légkörében lebegő titkos kis féltve őrzött lényeket, aminek létezésében csak a Lovegoodok hisznek.

Hermione legalább elméletben tudja a pálcaforgatás művészetét, igaz gyakorlatban nem sok tapasztalata van, a kérdés már csak az, mennyire gyorsan tudja fellapozni fejében a párbajszakértelem lexikonjának megfelelő oldalát, hogy szembeszegüljön ellenfeleivel.

Ginny, az egyetlen valamirevaló boszorkány a társaságban. Varázsvilágban nőtt fel, és kellőképpen edzett is egy párbajhoz. Fürge, gyors mozgású és talán még tanult is valamit a párbajok mikéntjéről.

A hatodik kötetet hagyjuk, Potter sóbálványátokkal sújtva, különösebb harcok nélkül vészeli át.

Ezeket inkább emlékeztetésként felidézve térjünk rá a valódi szerencse-szökőárra. Mert a hetedik kötet számos remek kiegészítő története mellett a fő szál még mindig megrökönyödést válthat ki. Amikor először olvastam a hetes kötetet igazán fel sem tűnt, mert olyan mohón vágytam a tudást, a végső összecsapást és hogy ki kerül ki belőle győztesen.

De lenyugodva számos már szinte érthetetlenséggel kézben járó nevetséges helyzetekkel találkozhatunk. Amelyeket teljes értetlenkedéssel kellene szemlélni. Most hogy ismét tanulmányozni kezdtem a horcruxok problémáját rájöttem a regényirodalom talán legnagyobb képtelenségére. Először is egyáltalán nem emlékeztem már rá, hogy ugyan hogyan is pusztítottak el ezek egyetlen nap leforgása alatt négy horcruxot, az emlékeztetés kedvéért /aranypohárka, fejdísz, Nagini, Potter/  nem kis teljesítmény kétségtelenül. Kiváló az eloszlásuk a kötetben. Sokáig csak szenvednek az erdőben, hallgathatjuk Ron nyavalygásait, a trió hisztijeit, szétunhatjuk rajta magunkat, aztán az utolsó száz oldalban egyszerre kipusztul négy horcrux és meghal Voldemort.

Az aranypohár: ismét átolvastam a szóban forgó részt. Az aranypohárka két oldal alatt már el is pusztul. Micsoda bámulatos ötlettel! Gyerünk vissza a titkok kamrájába és ott még van sok-sok öt éve kiszáradt baziliszkusz fog, biztos, el lehet vele pusztítani egy aranypoharat is. Mindezek azért nem tudtak mélyen beivódni az emlékezetembe, mert nem Potter intézi, és Rowling túl hamar összecsapja a történetelbeszélést, Potter helyett ezt is valaki más oldja meg, ahogy a gyűrűvel is más végez helyette, sőt a fejdísszel is, sőt Naginivel is. Potter csak a medál felett bábáskodott, meg a saját testében levő horcruxot hagyta hogy elpusztítsák, és persze a naplónál volt közreműködése.

A második kötetben Potter hallja a hangokat más viszont nem. Erre a hetedik kötetre Ron csak elsziszegi magát valahogy így: SSsszszzzzssss! És már ki is nyílik a kamra. Vagyis bárki sziszeghetett volna Nagini közelében is és máris teljesíti azokat az utasításokat is. Ugyanígy ha Hermione például csendre intette a fiúkat az erdőben SSSsss! Vagy Psszt! Jelzésekkel, akkor máris kígyók megannyi árja zúdult volna teljesíteni Hermione titkos utasítását, amiről szegény lány nem is tudott. Ron frappáns magyarázata erre az, hogy már hallotta számtalanszor Pottert párszaszóul beszélni és természetesen ellesett néhány fogást. Bravó Ron! Legalább a hallásoddal nincs probléma. Vagyis hallás után is meg lehet tanulni párszaszóul? Akkor a többi mardekáros, a halálfalók, akik nap nap után hallhatták Voldemortot amint kiadja utasításait a kígyójának, ők miért nem sajátították el ezt a nyelvet? Eddig úgy tudtuk a párszaszóul beszélés képesség, méghozzá veleszületett képesség. Van akinek megvan, mert Mardekár véréből származik és van, akinek nincs, mert a családja vérvonala nem vitte ezt tovább. Erre jön ez a vörös, szeplős, kissé mafla, mohón zabáló, együgyű Weasley, aki elleste, hogy Potter hogyan szokott sziszegni, leutánozza és kinyílik neki a titkok kamrájának ajtaja.

Rowling már megint következetesség híján volt. Mert ha egyszer azt állítja, hogy kivételes képesség és veleszületett tulajdonság. Akkor hogy lehet az, hogy holmi sziszegéssel hallás utáni elsajátítással lehet utánozni ezt a különleges beszédet. Felvetődhet bennünk innentől a kérdés: akkor mégiscsak tanulható a párszaszó? Voldemort lehet, párszaszónyelvleckékkel kereste meg a betevőjét a sötét korszakban, abban a tíz évben, amikor semmi információnk nincs a hollétéről? Voldemort fiatal aranyvérű csitriket tanítgatott volna a titkos nyelvre, vagy a barátait a halálfalókat?

Innentől akkor kiderül, nem is ritka dolog a párszaszájúság, egyszerűen a tanárok nem tanították. Kivették a nyelvórák közül a párszaszó beszédet a Roxfortban. Lehet Mardekár idejében volt, sellőnyelvlecke, meg párszaszónyelvóra is. De ez nem tetszett a másik három alapítónak és kiiktatták a tananyagok közül, mert féltek ezzel Mardekár tábora erősödne, és a maga oldalára állíthatná a diákságot.

És vajon amikor a kislányok használták ezt a mosdót még Myrtle idejében és a vécékagylóba pisiltek a pisilés surrogó hangja nem számított párszaszónak? Vagy ahogy a gyerekeket hallás után ingerlik pisilésre: Psssspspspppsps! Ez nem számít párszaszónak? Ilyen erővel a Hisztis Myrtle mosdó aktívabb használatba vétele alatt lehet állandóan nyitva volt a titkok kamrájának ajtaja?

Nos lehet, hogy Potterrel ezt a verziót sikerült beetetnie Ronnak és Hermionénak, de egy mardekárossal soha nem lehet ezt megetetni. Ennél jobb indokot kérünk a pohárka elpusztításának módjára.

Callie