Stiga: Találkozásaim Draco Malfoy-jal

Még hideg, kora tavaszi este volt. A 12 órás munka után tartottam a barátomhoz, némi lelkesedéssel, de igazán csak annyival, amennyi egy hosszú nap után lehet az emberben. A tömött buszon épp hogy találtam helyet; előtte egy mobilját nyomkodó, olaszos beütésű fickós, és egy másik nem gyengén ittas állapotban, mellettem egy igazi jelentéktelen fószer.

Az első pár perc teljesen átlagosan telt. Előbányásztam a táskám mélyéről az mp3-lejátszómat, beraktam a fülembe, és full kakaón hallgattam Alanis Morisettet. A tömegközlekedési járművökön mindig teljes hangerőn hallgatom a zenét, hogy nem kelljen hallgatnom a külvilág, főleg az emberek hülyeségeit. Körülbelül negyed óra múlva a részeg fickó feleszmélt, és vadul elkezdett a zsebében kotorászni. Miután nem talált semmi érdemlegeset, odafordult a mellette ülőhöz, és durván az arcába lihegett. Ez valószínűleg a másiknak nem nagyon tetszhetett, és a részeg kérdésére is elég mogorván válaszolt. Már amennyire ki lehetett venni a mimikájából.

Az elutasítás után a fickó elkezdett kifele mászni az ülésből, több-kevesebb sikerrel. Néha dülöngélt egyet a szélrózsa minden irányába, de végül sikerült megkapaszkodnia nagyjából stabilan. Ezután a másik ülésben helyet foglaló sráchoz fordult. Ő, ha lehet, még elutasítóbb volt, mint a másik. Ekkor figyeltem fel rá. Nagyon szőke haja volt, amit kissé hátrazselézett. Bőrkabátot viselt, és ki, ha én nem tekintetet. Úgy döntöttem, erre talán már érdemes figyelni, és kivettem a fülemből a hallgatót. A részeg még egy-két embertől megpróbált cigit kunyerálni, de senki nem volt adakozó kedvében. Aztán saját sikertelenségét látva visszafordult a szőke fiúhoz, és eléggé egyoldalú párbeszédet kezdett vele:

-         Figyelj, barátom, add a kezed, hadd rázzam meg.

-         Ismerjük mi egymást?

-         Na, barátom, add a kezed!

-         Komolyan ismerjük egymást? Mert szerintem nem.

-         De na, add már ide a kezet.

-         Nem adogatom csak úgy mindenkinek a kezem. Különben is, ki vagy te. Szálljál inkább lefelé.

És még pár ehhez hasonló mondat hangzott el. Közben a szőkeség végig úgy nézte a fickót, mint egy nagy darab rothadt húst (megjegyzem, olyan is volt), de eközben megtartotta felsőbbrendűségét. Olyan volt, mint egy igazi arisztokrata fiú, aki épp valami katasztrófa folytán képtelen BKV-val utazni.

Aztán pár megállóval arrébb végre leszállt a részeg, és én nyugodtan elmerülhettem a bámulásban. Olyan volt az a srác, mintha a képzeletemből lépett volna ki. A szőke haja, a fensőbbsége, ahogy lerázta magáról az alkeszt. Mintha a megtestesült Draco Malfoy lenne.

Sajnos nemsokára ő is leszállt, otthagyva engem az emléke kis foszlányával. Aznap este, és a rákövetkező nap még néha bekószált a gondolataimba, de aztán szépen el is feledkeztem róla

Egészen addig a napig, míg újra nem találkoztunk. Nyár vége volt már. A bátyámmal moziba készültünk, és én elég nagy késésben voltam. Mint úgy általában mindig. Ráadásul nem a megfelelő busz jött, de sebaj, az útvonal nagyjából változtatható volt. Talán még szerencse is, hogy a rossz busz jött. Aztán loholtam át a metróhoz, főleg mikor meghallottam, hogy pont áll be a megállóba. Szélsebesen lerobogtam a lépcsőn és az utolsó pillanatban sikerült beugranom az összecsukódó ajtók között. Persze ekkor már bedurrant a lábam összes izma, és levegőt sem igen kaptam. Lehuppantam a legelső helyre, nagyjából össze szedtem magam és felnéztem.

És ott volt Ő. A szőke herceg. Csak most nem bőrkabátban, hanem sima pólóban. Ugyanolyan hátranyalt hajjal, ugyanazzal a felsőbbrendű mosollyal. Egy pillanatra megakadt az eddig sem normális lélegzetem. Igyekeztem nem elpirulni, ami az én bőrömmel nagyjából lehetetlen. Bár szerintem a futástól így is ki voltam vörösödve, úgyhogy nem sokat ronthatott a helyzeten. Egy idő után megpróbáltam másfele nézni, de nem nagyon sikerült. Ráadásul ő is folyamatosan engem méregetett.

Aztán találkozott a tekintetünk is, és végre belenézhettem a gyönyörű kék szemekbe. Mostanra már durván olvadtam, és nem csak a meleg miatt. A látvány valószínűleg neki is tetszett, mert a gúnyos mosolyt átváltott egy kissé melegebbre. Amolyan „szia, jó csaj vagy” stílusúra. Ekkor vesztem el teljesen.

Még egy ideig nézegettük egymást, de sajnos elég hamar le kellett szállnom. Mikor nagy nehezen felkeltem az ülésről, kaptam még egy olvasztó mosolyt. Aztán a metró tova vitte.

Azóta bármikor felszállok a metróra, őt keresem, hátha megint láthatom. Bár megszólítani úgyse lenne merszem, ráadásul boldog kapcsolatban élek. De olyan jó volt látni őt, mintha a kis rejtett világomból egy szereplő életre kelt volna. Elképzeltem már számos újabb találkozásunkat, de eddig egyik sem akart megvalósulni. De ki tudja mit hoz a jövő?