Te vagy a tükör 
 

Sötétség uralkodik a Tiltott Rengeteg göcsörtös, öles fái között. Reményvesztett, rideg, szürke-lila ködfoszlányok takarják el előlem a holdat. Súlyos lépteim alatt kettétörnek az apró ágak. A fagyos szél fenyegetően süvít át a lombkoronák sűrűjén. Percről percre hűvösebb lesz az erdőben, s vihar közeledtét jelzik az egyre csak rezgő, remegő falevelek. Olyan hirtelen sárgulnak meg, és peregnek le száraz avarként a megkövesedett, szomjas földre, mintha nem is késő tavasz lenne, hanem gyilkos ősz. Pedig valahol egész biztos nyár van… tikkasztó, végtelen, boldog nyár… valahol a képzelet legmélyén, ahová nem ér el a borzalom, az álmok földjén, ahol nem létezik a félelem, és nem ismerik a jajszót.

Azonban a rettegés most ott ül a táj felett, ott lebeg a füstös égen, ott trónol az ódon kastély karcsú tornyain… Egyre messzebb kerülök a hatalmas épülettől, a pazar parktól, és attól az élettől, ami soha nem is volt az enyém. Vagy igen? Ezt érdemeltem talán… ki tudja…  
 

A Szellemszállásra kell mennem, méghozzá azonnal. Hozzá. Ez a Sötét Nagyúr utolsó parancsa. Az utolsó parancs, az utolsó szó, az utolsó lehetőség… egyúttal talán ez a legeslegvégső megoldás gyógyító ígérete… Úgy kívánom, hogy így legyen, hogy már gondolni sem tudok másra. Rezzenéstelen arccal, határozott mozdulatokkal lépdelek végzetem felé. Tudom, hogy ez az a pillanat… az ember megérzi, ha lejár az idő, s számot kell vetnie a bűneivel. Mert másom sincs, csak a bűneim. Cipelem terhét az utolsó csepp vérig, az elkerülhetetlen ájulásig. Nekem nem jut bűnbocsánat. Mily kemény szavak! Bárcsak ne így lenne! Hidd el, ezért suttogtam imát minden éjjel. De így van, és ezen már lehetetlenség változtatni. Csak sodródom a sietősen tovaröppenő idővel, és várom a halált hozó ragadozót, hogy jöjjön már… 

Ó, hogy gyűlölöm Őt! Irtózom attól, amivé tett, attól a nyomorult féregtől, amivé hatalmának fekete, dermesztő árnyékában váltam. Többé már nem tudom, hogy ki vagyok… hogy egyáltalán vagyok-e még…

Látod? Milyen keserű vigasz is ez! Még most is te vagy a mindenség! Ennyi, kínlódással teli, hosszú év után is csak arra vágyom, hogy Te mutass utat nekem, hogy Te legyél a fényforrás, hogy bíztass… mikor elvesztettelek, valahogy eltűnt a valóság, a múlt s jövő egy szempillantás alatt egyetlen szürreális látomássá lényegült, melyben már nekem nincsen semmi szerepem.  

Csak Te vagy igazi, és valóságos a létezésben… Nehéz most összeszedni a gondolataimat, és szembenézni kavargó érzéseimmel. De nem tehetek mást! Neked sem volt más választásod, minthogy kövesd azt, amit a szíved diktál. Nem engem akartál, s most így vészesen közel férkőzve a véghez, végre megérettem, hogy miért… Most már tudom, mit jelent tartozni valakihez, és hogy mit jelent, ha elárulod magad, és hogy miért kell nyüszítve elpusztulni… a szerelemért. Nem számít már, akkor is a sorsom vagy…  
 

Az emlékeimben őrzöm a tekinteted. A szemed smaragd ragyogása örökké kísérteni fog. Örökké, és még annál is tovább, a halál torkában is, a síron túl is…

A tükörben sem láthatnék tisztább, és őszintébb képet, mint csillogó pillantásodban. Puha vonásaidban gyönyörködöm… csak melletted vagyok önmagam, csak akkor vagyok én. Alig hallhatóan súgom, de te ugye hallod? Ott a szél zúgásában elcsukló hangom…

Elérnek hozzád kétségbeesett szavaim, oda, abba a furcsa, könnyű szellemvilágba, ahol még létezel, Kedves?  

Vége van, nincs tovább… nem maradt számomra járható út, csak az, hogy kövesselek. Pontosan tudom, hogy mit mondasz magadban. Hogy gyáva vagyok hozzá, és hogy félek megtenni… ha sejtettem volna, hogy milyen árat fizetek elhibázott döntéseimért, soha nem bántottalak volna meg. Ha elmondhatnám neked, ha vallhatnék előtted, ha még egyszer láthatnálak… csak egyszer… utoljára… 

A sors, az a bolond, őrjítő, kibogozhatatlan sors gyűlölt ellenségemmé lett, abban az elátkozott percben, amikor elragadott tőlem. A Halál bűnös csókját hűs ajkaidra lehelte, s te bábként adtad meg magad neki. Sóhajod a semmibe szállt, s csak emlék lettél, mely árván hagyott gyermeked lelkében él tovább. Bárcsak megtanultam volna, hogyan kell felejteni! Vékony karjaiba zárt az elmúlás, és te beleolvadtál fojtó ölelésébe. Voldemort kezében a Halál is aprócska csecsebecse, ártatlan játékszer csupán. Tudhattam volna… tudnom kellett volna… 

Megérkeztem. Vágyom rá, hogy a Herceg szomorú meséje itt véget érjen. Szorít ez az álarc. Fájdalmasan égeti bőrömbe, hogy innen már nincs visszaút. A utolsó döntés bizonyossága. A fordulópont, ahonnan már nem lehet visszakozni.

Érezlek… érzem, hogy mellettem leszel, mikor gyilkosod szemébe nézek. Érted teszem… most érted lépek be azon az ajtón. Belőled van az erőm. Mindenből bódító liliom illat árad… nem is értem… A vörös tüzével hullok majd a függönyön túlra. Olyan színe lesz, mint lánghajadnak…  

A tükröm vagy, hogy lássam magam. Ígérd meg, hogy nem hagysz magamra odaát… Bocsáss meg nekem… ez a végső megoldás ígérete.