Pansy kilépett az erkélyre, és fázósan összehúzta magán zöld selyem pongyoláját. Bár nyár volt, úgy érezte, ez a leghidegebb időszak, amit eddig valaha átélt. A külső hideg ellen megvédte volna a legmelegebb és legdrágább köpeny, de ő belül fázott. A lelke didergett. Azóta, a borzalmas roxforti este óta minden éjszaka rettegve hajtotta álomra a fejét. Attól félt, hogy a másnap reggeli újságokban egy fiatal, hirtelen szőke férfi arcképét fogja viszontlátni, fölötte egy öles szalagcímmel: Draco Malfoyt megölték az aurorok egy rajtaütés során, vagy Draco Malfoyt elfogták és Azkabanba vitték. A gondolatra is úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolászná a szívét.

A korlátra könyökölt, és a gyönyörű tájat figyelte. Régen úgy imádott itt kint üldögélni és nézelődni. Az ő erkélyéről szinte az egész Parkinson-birtokot be lehetett látni. Kislány korában valahányszor bejárta a családja tulajdonában lévő hatalmas területet, és a végére kifáradva és izomlázasan rogyott le az egyik fa alá pihenni, mindig arra gondolt, hogy ha Mrs. Malfoy lesz, akkor a Malfoy-kúrián ennek a sétának a háromszorosát kell majd megtennie. Ettől a gondolattól mindig mosolyognia kellett, de most csak egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából. Nem az elveszett birtokot sajnálta, nem is a fényűzést, vagy a Malfoy vagyont, hanem azt, hogy valószínűleg már sosem lesz módjában megtapasztalni azt az érzést, mikor Draco úgy mutatja be őt valakinek, hogy: „Ő itt Pansy Parkinson Malfoy, a feleségem.”

Draco… Az ő szőke hercege. Amióta az eszét tudta, a szülei azt mondogatták neki, hogy egyszer majd, ha felnő, ő lesz Draco Malfoy felesége, és őt ez már akkoriban is mindig boldogsággal töltötte el, de csak akkor érezte igazán, mit is jelent majd ez számára, mikor a 9 és 3/4-ik vágányon első éves korában először megpillantotta leendő férjét. Azelőtt még sosem látta őt élőben. Bár néhány fényképet már mutattak róla neki, az fel sem ért az eredetivel. Abban a pillanatban ott a mozdony mellett állva, a szíve a torkába csúszott, és csak egyetlen szó jutott eszébe: „tökéletes”.

Eleinte rettegett attól, hogy Draco nem úgy fog ránézni, ahogyan ő tekint a fiúra, de ahogy egyre idősebbek lettek, úgy lett Pansy is egyre biztosabb abban, hogy az ifjabbik Malfoynak legalább annyira a kedvére való ez a házasság, mint őneki. Szinte elválaszthatatlanok voltak az elmúlt hat évben. Eleinte a barátság kötötte össze őket, később a szüleik utasítására Draco nyilvánosan is a barátnőjének kiáltotta ki, aztán negyedikben változott meg minden végérvényesen…

A karácsonyi bál… Pansy megérintette mutatóujjával az ajkait, és ennyi idő távlatából még mindig belepirult az emlékbe. Élete első csókja a fiúval, akit szeret. Akkor még minden olyan tökéletesnek látszott... Akkor még annyira boldog volt… Végre először érezte igazán, hogy Draco nem csak azért van vele, mert ez a kötelessége, hanem mert viszontszereti őt. Látta azokban a babonázóan szürke szemekben a vágyat és a szerelmet.

Pansy keserűen felsóhajtott, és a szemeiből potyogni kezdtek a könnyek. Elfehéredő ujjakkal szorította az erkélykorlátot, miközben a zokogástól remegett az egész teste. Mikor megérezte egy kéz érintését a vállán, megugrott és halk sikollyal perdült hátra. Elakadó lélegzettel és könnyektől csillogó szemekkel bámult a szürke szempárba.

- Nem… - rázta meg a fejét, hogy eltűnjön a délibáb, ami már oly sokszor jelent meg előtte. – Nem… - fordult újra a korlát felé a levegőt kapkodva. - … te nem lehetsz itt. Nem vagy itt! Miért kínzol engem? Miért? – motyogta magában. Mikor a kéz újra megérintette, úgy esett neki az előtte álló fiúnak, mint egy fúria. Az öklével a másik mellkasát ütötte, miközben szinte önkívületi állapotban zokogott és kiáltozott. Draco tűrte a rohamot, miközben újra és újra megpróbálta megölelni a lányt. Mikor sikerült magához szorítania a törékeny testet, Pansy görcsösen kapaszkodott belé.

- Itt vagyok. Tényleg itt vagyok… - suttogta halk, megnyugtató hangon a fiú, miközben tenyere fel-le dörzsölgette a lány hátát. – Nincs semmi baj…

- Elhagytál… Magamra hagytál… - sírta csendesen Pansy a fiú vállába. – Azt hittem sosem látlak többé… Azt hittem, beleőrülök…

- Pansy! Gyerünk, kedves, nézz rám! – emelte meg a lány fejét Draco. Ellágyulva nézett a könnyes szemekbe, majd a kezével megtörölgette a nedves arcocskát. – Sosem hagytalak el! Muszáj volt elmennem, de te akkor is hozzám tartozol. Örökre. Hallod? Úgy, ahogy megígértem. Már, ha te is… ha te is akarod még mindig… - sóhajtotta bizonytalanul.

- Persze… persze, hogy akarom! Hogy kérdezhetsz ilyet? – lépett hátrébb Pansy csípőre tett kezekkel és szikrázó szemekkel. Draco elmosolyodott a látványra. Végre azt a talpraesett és magabiztos lányt látta maga előtt, akit mindig is ismert. Ez az én Pansym!

- Szóval, még mindig szeretsz engem? – kérdezte, miközben egy apró kis mosoly bujkált a szája sarkában.

- Nem – durcáskodott a lány.

- Nem? – lépett közelebb Draco, a korláthoz szorítva kedvesét.

- Nem – lehelte Pansy, és próbált nem látványosan reszketni, de tudta, hogy mindhiába. – Haragszom rád.

- Bárcsak lenne annyi időm, hogy kiengeszteljelek… - hajolt az ifjabbik Malfoy a lány füléhez, és apró csókokat lehelt rá. Kellett pár pillanat, mire Pansy feleszmélt.

- Mi? Lenne annyi időd? – húzódott el a kényeztető ajkak elől dühösen. – Újra elmész?

- Tudod jól, hogy keresnek… Nem maradhatok… - sötétült el a fiú tekintete.

- Akkor menj! – fordított hátat neki Pansy. – Mire vársz, menj már! Hagyj újra magamra! – szorult össze a torka. Úgy érezte, hogy valami mélyen belül egyre fájdalmasabban lüktet benne, és bármelyik pillanatban felrobbanhat.

- Nem hagylak… - kezdte volna Draco, de a lányban a láthatatlan számláló elérte a nullát.

- Nem hagysz el! Hát persze! Téged nem érdekel, hogy mi van velem! Akkor sem érdekelt, mikor azt a Jegyet a karodra nyomták! Nem gondoltál arra, hogy mi lesz velem! – kiabálta dühösen, miközben szikráztak a szemei.

- Amikor megmutattam a csuklóm, nem vettem észre, hogy nagyon ellene lettél volna a dolognak. Sőt, büszke voltál rám!

- Akkor még nem értettem, mivel is jár ez! Az egész… az egész olyan volt, mint egy… játék… Azt hittem, bármi is történik, mi mindig… mi mindig együtt leszünk – rázta meg a fejét Pansy fásultan. – De már sosem leszünk együtt igazán, ugye? – nézett a könnyeit nyelve Dracóra.

- Honnan veszed ezt? Dehogyis nem leszünk együtt! Ha a Nagyúr…

- Nem érdekel a Nagyúr! – csattant fel a lány, és elszántan megvillant a szeme. – Vigyél magaddal!

- Pansy… - rázta meg a fejét a fiú. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…

- Miért? Nem akarsz velem lenni?

- Nem tehetlek ki annak az életnek, amit most élek – sóhajtott fel keserűen Draco.

- És ha én úgy döntök, hogy vállalom? – ragadta meg kedvese karját a lány. – Akkor magaddal viszel? Igen?

- Nem bírnád ki…

- Te ne mondd meg nekem, hogy mit bírok ki és mit nem! Erősebb vagyok, mint gondolnád!

- Igen, tudom, hogy erős vagy! – mosolyodott el Draco, és gyengéden végigsimított a kipirult kis arcon. – De én akkor sem ilyen életet szánok neked. Jobbat érdemelsz annál, hogy bujkálnod és rettegned kelljen.

- Engem nem érdekel semmi! Ha kell egy barlangban is elalszom életem hátralévő részében, csak te legyél velem. Vigyél magaddal! – ragadta meg a fiú köpenyének az ujját Pansy. Olyan erővel kapaszkodott a fekete anyagba, mintha egy szakadék fölött lógva ez lett volna az egyetlen dolog, amely megtarthatja.

Draco beletúrt a fekete tincsekbe, és lehajolt a lány ajkaira. Pansy nem tudta, hogy a szenvedélyes csók csak másodpercekig vagy órákig tartott-e, az egyetlen, amit érzett, hogy a mennyországban lebeg. Akkor eszmélt csak fel az édes bódulatból, mikor a fiú elengedte őt, és hátrébb lépett.

- Na haragudj, Pansy! – hallotta még utoljára Draco szomorú hangját, majd a fiú végleg eltűnt a szemei elől.

Pansy falfehéren rogyott le az erkély hideg kövére. Itt hagyta. Draco itt hagyta őt.

Draco Malfoy úgy állt a halálfalók alkotta körben, mint egy élőhalott. Nézett, de nem látott; hallotta, a beszédet, de nem értette; dobogott a szíve, de nem élt. Már egy hét telt el azóta, hogy az erkélyen végleg magára hagyta a nőt, akit szeretett, és úgy érezte nincs sok értelme az életének. Robotként tette, amit parancsoltak neki.

Csak akkor vette észre, hogy Voldemort Nagyúr megérkezett, mikor az eddig morajló beszélgetést felváltotta a csend. Teljes érdektelenséggel vette tudomásul, hogy a fekete mágus nem egyedül áll a kör közepén. Mellette egy alacsony, vékony alak állt a halálfalók jellegzetes öltözékében, maszkkal az arcán. Tudta, hogy mi következik most, hiszen egyszer ő is átélte, csakúgy, mint a Nagyúr összes híve. Új tagot avatnak.

- Híveim, ez egy örömteli éjszaka számunkra… Ma ismét bővül a családunk egy új taggal. Gyere, lépj közelebb! – fordult az ismeretlenhez, és kinyújtotta felé hosszú, fehér ujjait. Mikor a kis kéz remegve a tenyerébe simult, elővette a pálcáját. – Térdelj le! – parancsolta, az újdonsült halálfaló jelölt pedig, engedelmeskedett neki. – Az eredeti szertartás szerint most az eskü szövege következne, de ettől az új hívem kérésére most eltekintünk – közölte Voldemort, mire a halálfalók többsége döbbenten hördült fel. Draco is meglepetten nézett fel a Nagyúrra. Az eskü biztosította a halálfalók hűségét a sötét mágus iránt, még sosem volt példa arra, hogy valakinek ne kellett volna letennie. – Természetesen új társatok is ugyanúgy túlesik majd ezen, de megkért rá, hogy csak és kizárólag én legyek jelen ezen procedúra alatt, én pedig kegyes voltam, és teljesítettem a kérését – húzta titokzatos mosolyra vékony, vértelen ajkait Voldemort. Egy mozdulattal feltűrte az előtte térdeplő köpenyének ujját, szabaddá téve ezzel a törékeny csuklót.

Draco figyelte, ahogy a Nagyúr az új halálfaló csuklójához illeszti a pálcája hegyét. Mikor a mágus kimondta a varázsigét, a fiú érezte, hogy az ő kezén is, csakúgy, mint minden társáén, felizzott a Sötét Jegy. Beharapva a száját tűrte a fájdalmat, de az most csak pár másodpercig tartott. Mikor a pálca felemelkedett, a hófehér csuklón már ott volt a koponya és a kígyó. Draco elismerően nézett újdonsült társára. A legtöbben ordítottak a fájdalomtól, mikor megkapták a Sötét Jegyet, de az ismeretlennek még csak egy halk szisszenés sem hagyta el a száját.

- Rendben. Végeztünk. Üdvözöljétek új társatokat! – intett Voldemort az ismeretlennek, hogy felállhat. – Mutasd meg az arcodat a családodnak! – utasította.

Dracót rossz érzés fogta el, mikor az új halálfaló egyenesen felé fordult, és lehúzta a fejéről a csuklyát. Ahogy a kis kéz a maszkhoz nyúlt már tudta, hogy mit fog látni alatta, mégsem akarta elhinni. Nem, az nem lehet. Nem tehette meg ezt az őrültséget!

Remegő lábai alig bírták megtartani, mikor szembetalálta magát az imádott melegbarna szempárral. Fogalma sem volt, hogy mi történt ez után. Hallotta, ahogy a körben mellette álló Piton mond neki valamit, de nem értette, hogy miről is beszél, majd mire kissé magához tért, már a legtöbben elhoppanáltak a gyűlés helyszínéről. Mikor az utolsó halálfaló is elhagyta a tisztást, Pansy odalépett hozzá.

- Te… megőrültél – Draco a szokásosnál is jobban elfehéredve nézett fel a lányra. – Miért?

- Azt mondtad, nem akarsz nekem ilyen életet. Megértettem, hogy túlságosan sokat jelentek neked ahhoz, hogy miattad kelljen így élnem. Nem vállalhattad ezt a terhet, ezt a felelőséget. De ezt – emelte fel a karját Pansy megmutatva a Sötét Jegyet. -, én választottam. Nem a te döntésed volt, hanem az enyém. Csak én felelek ezért, senki más.

- Nem tudod, mit tettél! – kezdett el Draco le-fel sétálni idegesen. – Talán, még vissza lehetne valahogy csinálni, hiszen még nem tetted le az esküt…

- Tudod jól, hogy már nem tehetnék semmit, de nem is akarok – jelentette ki Pansy magabiztosan.

- Miért halasztotta el a Nagyúr az esküdet?

- Megkértem rá. Féltem, hogy ha felismered az eskü alatt a hangom, megpróbálod megakadályozni a beavatásom. Muszáj volt ezt tennem. Hát nem érted? Most már együtt lehetünk, anélkül, hogy felelős lennél miattam.

- Jaj, Pansy… - dörzsölte meg a homlokát Draco, és egy keserű sóhaj hagyta el az ajkait. A lány közelebb lépett hozzá, és megérintette a karját.

- Még mindig akarsz engem? – Pansy lehunyta a szemét egy pillanatra. – Szeretsz engem? – tette fel a nagy kérdést. Még egyikük sem mondta ki soha azt a bizonyos szót. Pansy is úgy gondolta eddig, hogy elég az, ha érzi, hogy Draco szereti, de most szüksége volt arra, hogy a fiú szavakkal is megerősítse ezt.

- Szeretlek – lehelte Draco alig hallhatóan, miközben a lány szemébe fúrta a tekintetét.

- Én is szeretlek – sóhajtott fel megkönnyebbülve Pansy. Egy röpke, de annál édesebb csók után belefúrta a fejét Draco vállába, és szorosan magához ölelte. Hosszú idő óta most először érezte magát teljesen boldognak és nyugodtnak. – Hazamegyünk? – suttogta bele a fiú ruhájába.

- Hová haza?

- Bárhová. A lényeg, hogy velem legyél – mosolygott fel Dracóra, majd újabb csókra nyújtotta az ajkait.