callie:

Egy szelet sütemény

Elmesélek nektek egy történetet. Az én legboldogabb napom történetét. A cím éppen olyan szerény és egyszerű mint , amilyen magam is vagyok. De talán ebben az egyszerűségben és szerénységben húzódik meg amitől igazán szép és igaz lesz. A nap amely bearanyozta és megváltoztatta az életemet. Persze a bearanyozás túlzás, hiszen galleonokban sosem volt hiányom. A varázsvilág egyik legrégibb arisztokrata családjának leszármazottja vagyok. S mint minden mardekáros, én is hiú és büszke vagyok a származásomra. A nemesi előneveinket a századok és a varázsvilág háborúi során elvesztettük, vagy ha akkor nem, az új évszázad muglibarát törvényei eltörölték azokat. A nemesi kiváltságok ugyanis egyértelműen hangsúlyozták, hogy mi aranyvérűek vagyunk, vagyis a varázsvilágba születtünk, ellentétben a betelepült mugli világból érkező boszorkányokkal és varázslókkal. Persze a vezetéknevek és mellettük a jellegzetes keresztnevek megmaradtak és mai napig is árulkodnak mély családi gyökereinkről és származásunk arisztokrata voltáról. Az én keresztnevem is azt jelenti, hogy lány, nemes tartással. Kitaláltad, hogy ki vagyok? Segítek. A nevem német, és francia eredetű. Ha még mindig nem győztelek meg, akkor elárulom. Millicent vagyok. Millicent Bulstrode. Nem tudom mennyire igaz rám ez a lány, nemes tartással jelentés, igaz  fiatal lányként lassan kezdett csak mélyülni bennem a tudatos felvállalása ennek. Ellentétben a rokonságommal, nálam sokáig nem játszottak szerepet ezek a külsőségek, fennhéjázás és rátartiság, a származás hangsúlyozása mások előtt. De ahogy értem és történetem napján, már nagykorúan, termetemnél fogva is sugalltam ezt a nemes tartást. A teltség, mindig is a nemesek kiváltsága volt. A jól tápláltság és a gazdagság jele. Legalábbis az előző századokban. Nos az én családom alkatilag továbbra is őrzi ezen hagyományokat. És én is. Gyerekként és tinédzserként egy lány nem tűnik olyan vonzónak, ha felesleg akad rajta. Az idő azonban mégiscsak engem igazolt. Minél idősebb lettem annál hangsúlyosabbá vált a nőies teltségből sugárzó nemes tartásom. Gondoljunk csak a varázsvilág legkimagaslóbb női vezetőire. A festményeken, mind dús idomúak, mély színű bársony, brokát, atlaszruhában. Idővel én is pontosan ilyen lettem. Telt formájú, kevély tartással, de szelíd tekintettel. Igaz, ha kell, tudok igazán mardekáros is lenni. Mint például ezen a napon. A Roxfort ostromakor.

Elmondani sem tudom már milyen különös volt ez a nap. Pedig csak egynek tűnt a többi közül. Egy jó napnak a többi között. A mardekárosok szerencsecsillaga magasan ragyogott  a május tizenegyedikei kora hajnali égbolton. Fényesen, magabiztosan, nemes tartással. Akárcsak a nevem. A kitaszított mardekár ház most uralkodott mindenek felett. Végre a mi szájízünk szerint formált tanrend szerint tanulhattunk, olyan fogalmazásmódban és tálalásban, ahogy azt a varázsvilágban az aranyvérűek kívánták. Gyomorpanaszaim miatt azonban elég rosszul aludtam. A klubhelyiségben sertepertéltem, vártam a reggelit, vagy valamit, ami enyhet ad a gyötrő gyomorfájásomra.

-         Milly cicus, mindig mondtam, hogy éjszakára ne terheld le a gyomrod! – ingatta a fejét a korán kelő Blaise Zabini is, ahogy álmosan dörzsölgetve a szemét lépdelt le a lépcsőn a fiúhálók felől. Blaise ismerte az egész mardekár egészségi állapotát. Aminek megvolt az előnye. A kínos dolgokról nem kellett sokat és sokáig magyarázkodni előtte. Úgy ismerte mindenkinek a személyes gyomorállapotát, ahogy egy igazi gyógyító sem. Együtt élt velünk. Együtt étkeztünk, a nap huszonnégy órájából azért legalább nyolcat aktívan együtt töltöttünk vele. Blaise ráadásul évfolyamtársam is. Blaise szemfüles természete elől pedig nincs menekvés. Blaise több volt mint egy gyógyító. Legalábbis a mi évfolyamunknak biztos  bár sok boszorkány állíthatja szerte a világban, hogy nekik is. Mert jobban ismert minket. És ez fontos. Főleg a gyógyításban. Blaise azóta egész jegyzeteket készített erről, könyvet is írt, nem csak ebben a témában.  Sőt előadásokat tart már évek óta a gyógyítás reformjai: a páciens életútjának, kóranyagának nyomonkövetése, vagyis gyógyító és páciens kapcsolatrendszere témával. Persze Blaise-nél a kapcsolatrendszert elég sokrétűen kell értelmezni. Ma reggel is pontosan tudta, hogy mi bajom van. Már meg sem kérdezte. Hasra szorított kéz, kissé sápadt arc. Rossz közérzet. Perceken belül megkaptam a bájitalomat, amitől mintha kicseréltek volna. Azon a napon minden annyira zavaros volt. A tanárokon látszott, hogy valami zűrzavar van. Az igazgató – egykori házvezetőtanárunk, bájitaltantanárunk – annyira elfoglalt volt, hogy sehol sem lehetett elérni. Piton professzor mindig türelmetlen léptű, fanyar humorú, gúnyos modorral seperte maga előtt az utat. Jelenléte az iskolában inkább csak sugallat volt, könnyű szellő. A mardekárnak be kellett látnia, Piton professzor igazgatói kinevezése, - ami természetesen politikai indíttatású volt – éppen annyi előnnyel járt mint hátránnyal. Piton professzornak innentől nem csak ránk volt gondja, hanem az egész iskolára. Vagyis kevesebb ideje maradt a mardekárosokra. A RAVASZra készült már mindenki. Egyszerűen el voltunk foglalva az égető kérdésekkel, a tanulással, a vizsgadrukkal, alig egy hónap és olyan  megmérettetésre megyünk, ami végleg eldönt mindent. RAVASZ-ra az életben csak egyszer lehet jelentkezni. S ha nem sikerül, akkor kész, ennyi volt. Tanulás, lázas izgalom szaga terjengett a klubhelyiségben. A roxfort ebben az évben pedig nyugodt és csendes volt. Legalábbis nekünk mardekárosoknak. Kevesen jártak a Roxfortba. Lényegesen kevesen. És csak a mardekár ház indult teljes létszámmal. Minden évfolyamon minden ágy foglalt volt. A többi házból alig néhányan lézengtek. A kikötés egyértelmű idén. A Roxfortban csak aranyvérűek tanulhattak ettől az évtől. Vagyis mi. A RAVASZ előkészítő kurzusok pedig nem voltak könnyűek.

 Tavasz. Ravasz. Hétfői nap. Ebben a korai órában nem véletlen, hogy csak mi ketten voltunk fenn. A hétvége is a tanulásé volt. Blaise azonban ezerrel pörgött. Neki lesz idén a legtöbb vizsgája. Csaknem minden tárgyból legalább várakozáson felülit kell szereznie. De Blaise maximalista volt. Ellentétben velem. Én lustán, álmosan, korgó gyomorral csak a reggelire tudtam gondolni. Most hogy helyrerázódott a gyomrom. Blaise elhaladtában latin neveket mormolt, időnként előrángatta a talárja zsebéből a cetliket, amikre felírta ezeket. Blaiset egész évben így lehetett látni. Egész cetlihalom a zsebben, Blaise minden várakozós időben előrángatta őket, és lapozta és lapozta. Mormolt valamit. Én már untam a tanulást. A legkevésbé sem érdekeltek ezek a RAVASZok sem. Csak legyek már túl rajtuk. Meg az egész Roxforton. Az egyetlen félő dolog…hogy ha vége a Roxfortnak…akkor vége annak is, hogy minden nap lássam Greget. Míg másnak a vizsga volt a legégetőbb gondja, nekem ez. Ahogy közeledett az év vége az én lázas idegességemhez sokkal inkább ez a tény járult hozzá. A búcsúzó évfolyam hálótermeit már díszítgették. Közeledik a mi búcsúnk a Roxforttól. Az elmúlás virágai ontották illatukat a hálóteremre. Gyűlöltem őket. Mert minden nap arra emlékeztettek, hogy egy nappal kevesebb nekem Gregből. Nekem délelőtt csak mugliismeretem volt. Szerettem ezt az órát, mióta Carrow tartotta. ÉS érdekes is volt. De most csak Greg érdekelt. Egy hónap…és mi lesz? Lázas körömrágás, amiről csak a néha cetliről felpillantó Blaise nyugtató, nyáron hűvös, télen kellemes meleg keze állított le. Draco Malfoy az másodunokatestvérem, rosszkedvűen rázogatta az újságot a kezében.

-         Draco! – szóltam neki. – Csinálj valamit vele… - nyaggattam már ezredjére a rokonom.

-         Milly, megmondtam már, nem kérhetem meg Monstro helyett a kezedet, hagyjál már békén! – dünnyögte Draco morcosan.

-         Ott vagy minden este egy hálóteremben vele! Néhány hét és Ravasz, és évvége és… - néztem panaszosan az egyetlen fiúra, aki lelki ráhatással, erőfitogtatással, paranccsal, baráti szivességből, rokoni szálainkat hangoztatva de hatással lehet Gregre.

-         Jó, majd kipuhatolom, mit lehetne tenni – rázott le a szokásos mondattal Draco.

-         Ezt hajtogatod már hetek óta! – csattantam idegesen, ahogy Blaise egy rosszalló pillantással a körmömet tépkedő mozdulatomat elkapta, én meg bűntudatosan elrejtettem a kezem a hátam mögött. Már ez a kis szórakozás sem jár? Legalább az aggódás, az idegeskedés, és a tehetetlenség boldog körömrágás percei? Amitől persze , vérző ujjakkal jelenek meg, s Blaise elborzadva nyomja a körömvirágos tégelyét a kezembe. – Ki fogok készülni ettől! Én nem bírom ki a RAVASZt sem. Mi lesz velünk?

-         Milly, olyan fárasztó vagy már! – csapta össze az újságot szája szélét harapdálva Draco. – Neked ez a legnagyobb bajod?

-         Igen, miért nem tudod megérteni, hogy…

-         Jaj Milly ne idegesíts ezzel épp elég gáz van most enélkül is – pattant fel Draco.

-         Mi lehetne ennél nagyobb baj most? – néztem rá kétségbeesett szemekkel.

-         Mondjuk az, hogy betörtek a nagynénémék széfjébe a Gringottsba! A Lestrange-széfből elloptak valamit! – sziszegte Draco az ölembe dobva a pergament. Megütközve fogadtam a hírt, ami egy pillanatra elfelejtette velem, a legégetőbb problémámat is. Draco nem akart beszélni a témáról. De a hetedévesek körében úgyis elkerülhetetlen volt ez. Én ennek ellenére még mindig úgy éreztem Greg sokkal fontosabb. Mit számít most az, hogy a rengeteg kincs közül egyet elvittek? Úgyis annyi van abban a széfben mint a nyű! Fel sem tűnik, hogy eggyel több vagy kevesebb. De Gregből csak egy van! Főleg nekem! Miközben mindenki a Grinngottsról beszélt és érvelt, én is…-természetesen, a rokoni illendőség ezt diktálja. Mélyen magamban még mindig remegő szívvel azon törtem a fejem, hogy oldhatnám meg nőként én ezt a feladatot, hogy Greg szemét felnyissam. Draco, Bella nénénk széfügye azonban ma végleg nem adott lehetőséget arra, hogy kettesben beszéljek Greggel. Leültem, hát mágiatörténetet tanulni. De a gondolataim szüntelen Greg körül jártak. Ereszkedett a nap csendesen a látóhatáron. Megvilágította az égboltot, hogy elnyomja a mardekáros szerencsecsillag fényét. A Föld is másfelé nézett most. Fent a csillagvizsgáló-toronyban is hiába kerestük volna a napsütötte égbolton azt a csillagot. Most nem találtuk volna. A könyvtárba nehezen jutott el a hír. Talán az óriások nehéz léptei is hamarabb rezegtették meg a tanulópadokat. Piton utasítása, hogy mindenki gyűljön a nagyterembe. Homlokráncolva tettem helyre a mágiatörténet lexikonokat. Ugyan mi lehet az a fontos ügy, mi miatt a nagyterembe invitálja azt a pár tucat diákot, akik még a Roxfortba járnak? Meg sem fordult a fejemben, hogy köze lehet a Gringotts beli eseményekhez, ellenállókhoz, és egy esetleges perceken belül bekövetkező Roxforti ostromhoz. Amikor egy valódi háborúban, harcban és pillanatok alatt zajló események középpontjába csöppen az ember, akkor minden olyan zűrzavarossá válik. Magam sem tudom mi történt. Hogy. Csak kiragadott pillanatképek maradtak meg arról a napról. S az emlékek, az eltelt évek is homályosítják a történteket. Már ebben sem vagyok biztos, hogy hamarabb érkezett e a támadás, mint a nagyterembeli gyülekező. S meddig várakoztunk ott a nagyteremben míg végül Pansy Parkinson vezetésével kivonulhattunk. Persze sejthettem volna, hogy unokaöcsémnek és Pansynak külön terve lesz az eseményekhez. Az irányítók és a gondolkodók ők voltak. Én csupán érző voltam a mardekárban. És most csak egyet éreztem. Azt is Greg iránt. A káoszban, az ide-oda rohangáló emberek között, a füstben, a rázkódásokban a robbanásokban. Egyedül csatangoltam valahol a Roxfort kusza folyosóin és lépcsőszerkezetein. Az évfolyamtársakat kerestem. Az épület megint megrázkódott. A félelem tényleg csak fényképez. Fénykép a leomló fal, a betörő csilingelve ezer darabra törő és zuhanó ablakok. Sikító alsóbb évesek.  Lobogó talárok. Szaladó léptek. Dühös utasítás, rendre intő fegyelmező tanári hangok.  Zihálva, kimelegedve, de mégis rémülettől kivert hideg verejtékkel érkeztem meg a mardekárosok asztalához.

-         Milly már mindenütt kerestünk aggódtunk érted! – nézett rám rosszallóan Pansy.

-         Bocs, elakadtam a lépcsőkön – pihegtem. – Mi történik?

-         Hamarosan kiderül – húzott le a padra Draco maga és Monstro közé.

-         Találat érte a konyhát is – morogta Greg mellettem. – A pincéből felfelé jövet láttam a lángokat. Gondoltam estig már biztos nem hozzák helyre. De kimentettem neked is egy szelet süteményt. Biztos éhes leszel – nyomta a kezembe a szalvétába csomagolt süteményszeletet. Ahogy elámult csillogó szemekkel  belenéztem a sötét göndör hajú fiú szemeibe tudtam, hogy bármi is történjen a Roxforttal, a RAVASZokon, a varázsvilágban, számomra minden megváltozott. Itt, ettől a mondattól. És ettől az egy szelet süteménytől. Hogy Gregnek eszében volt, hogy rólam is gondoskodjon. Ahogy egy vérbeli régi nemes férfi gondoskodik egy nőről.  A mikor, a hol már csak részletkérdés. A legégetőbb helyzetben, háborúban, az ostrom alatt - Gregnek eszébe jutottam. A kétségeimre választ kaptam. Itt és ekkor. Számomra minden tűz örömtűz volt itt, minden robbanás az én szívdobbanásom kivetülése. Mert önző mardekáros módon azt mondom, számomra a Roxfort ostroma hozta meg a legnagyobb boldogságot és bizonyságot a jövőt illetően. Fogalmam sincs más hogy élte meg ezt a történelmi pillanatot. A Roxfort ostromát. Mert én így éltem meg. A Gregtől kapott szelet süteménnyel a kezemben vonultam ki a Roxfortból. S a bizonyosság mosolyával az arcomon. Nem érdekelt senki és semmi más, mert öröm fellegeken úsztam, a személyes boldogságom tengerében. Ha ma megkérdezik mi maradt meg nekem a Roxfort ostromából? Jellegzetes kuncogás a válaszom. Egy szelet sütemény – melyet ma is díszüveges dobozban, a  Monstro birtok étkezőjének vitrinében őrzök.