|
2. fejezet
2010.04.10. 12:42
Puha érintést érzett a vállán. Ahogy hátrafordult a rövid koszos-szőke hajú Amyt vette észre.
- Tom, gyere már elindultunk a menzára! – mondta halkan a lány, s kézen fogva akarta húzni a fiút, de Tom kiszabadította a kezét.
- Nem akarom, hogy egy lány fogja a kezem – törölgette ingruhájába a tenyerét gyorsan Tom, mintha a lány titkos kórságot terjesztene az érintésével. Amy bazsalygott az orra alatt, s szeme sarkából a rendkívül szép fiúarcot fürkészte.
- Nagyon kikaptál Mrs. Cole-tól? – kérdezte csendesen a fiút.
- Nem – felelte szűkszavúan Tom, s futólag ő is a lány felé pislantott. Amy Benson a legszebb lány volt az árvaházba. Állítólag egy earl lánya, aki titkos kapcsolatból született. Legalábbis a nevelőnők susmorgásából néha elkaptak egy-két találgatást. A nevelőnőik kedvenc délutáni társalgási témája az árvaházi gyerekek múltjáról és bekerülésük körülményeiről zajlott. Találgatták, hogy a gyerekek honnan és milyen sors miatt kerültek oda. Amy már idősebb volt mint Tom. Áprilisban lesz tizennégy éves. És legalább fél fejjel magasabb most Tomnál, amit a fiú egyenesen gyűlölt a lányban. Zavarta, hogy ennyire alacsony hozzá képest. A lány ugyanolyan volt mint a többi gyerek az árvaházban. Minden rosszaságra kapható, kicsit mindig maszatos, a haja enyhén kusza, most télen szürkés szőke. De nagyon légies és karcsú lány. Az ingruha már máshogy áll rajta, mint a kisebbeken. Már a csípőjénél kissé megfeszül, a domborodó mellei pedig kinyomják a mellkasánál a ruhaanyagot. Amy zavaróan más mint a többi lány. Amy a legkülönlegesebb lány az árvaházban, legalábbis Tom számára. Bár sosem vallaná be senkinek sem. Az üvegablaknál sorakoztak, Tom és Amy is beállt a sor végére.
- Menjetek már! Haladjunk! – indult meg a sorban a lökdösődés. Újabb csoportok érkeztek. Tom érezte, hogy egyre kevesebb a hely a sorban, ahogy a menza bejáratához közeledtek, úgy csökkent a távolság is Amy és közte. Furakodott mindenki a káposztaszag felé. Bentről már kanálcsörgések és a szokásos zsivaj hallatszott. A kint maradtak pedig egyre türelmetlenebbül várták, hogy bejussanak. Tom a falhoz préselődött. Hátulról lökte őket előre a tömeg. Gondolták, ha közelebb vannak az ajtóhoz hamarabb bejutnak. Pedig ugyanannyian maradtak előttük. Percről percre, egyre közelebb nyomták Amyt a falhoz lapuló Tomhoz.
- Ó, hogy mennyire utálom ezt! – sóhajtotta Amy, a falnak támasztva a tenyerét, nehogy összenyomja a hozzá képest kisebb Tomot.
- Gyerekek! Viselkedjetek! Mindjárt sorra kerültök! – szólt rájuk az elhaladó nevelőnő, de az éhes és türelmetlen gyerektömeget ez már nem hatotta meg. Tom sötét szemekkel meredt maga elé, keresztbe tette karjait. Amy már a lábfejét tapodta. Teltek a percek. Gőz és meleg áradt a menza felől, mindenki egymáshoz préselődött a sorban, hátulról ismét lökés érkezett, Amy megbillent mellette. Tom kapott a lány karja után, nehogy elvágódjon, s dühtől szítva hátrafordult s ráordított a csoportra.
- Elég! – majd sziszegéssé változott a hangja. – Hagyjátok abba, vagy velem gyűlik meg a bajotok! – nézett a mögöttük álló suhancok képébe Tom.
- Ne röhögtess már kis törpe! – nevettek fel öblösen a háta mögött a fiúk. Tom elvörösödött a sértésen. Hirtelen úgy érezte, hogy valami emberfeletti erő árad szét az ereiben, ökölbe szorította a kezét, majd szeme elsötétült, elkapta a legközelebb állót, s lerántotta a földre.
- Tom! – sikoltotta Amy ijedten. A másik ordítás viszont a pórul járt fiútól érkezett. Éktelen visításba kezdett, holott Tom alig szorította meg a karját. De a gyűlölete, hogy fájdalmat okozzon neki, amiért meglökte Amyt valahogy megint felfokozta az erejét. Erősebb volt, s úgy érezte bárkit képes lenne itt és most szétverni, megrúgni, megfojtani megölni, bármit, csak hagyják már békén őket. A felettük állók dermedten nézték a földön fetrengő fiút. Tom elhúzódott, s feltérdelt.
- Ha még egyszer meglöktök, ti is így jártok! – vetette oda a többi mögöttük állónak Tom, s feltápászkodott a földről.
- Mehettek! – szólt rájuk a sorakoztató nagyobb fiú. Amy és Tom végre bejutottak a menza területére, hátrahagyva az álmélkodó tömeget.
- Tom?! – nézett értetlenül rá a lány. – Hogy csináltad? Hiszen sokkal kisebb vagy mint ők! Annyira féltem, hogy alulmaradsz és megvernek – suttogta ijedten Amy. – Hogy csináltad? – kérdezte újból, mert Tom, gépiesen csak levette a fémtálcát, szalvétát, kanalat, kést és villát tett a tálcájára, ahogy haladt előre.
- Nem tudom –mormolta maga elé Tom.
- Nem is gondoltam, hogy ilyen erős vagy – lebbent meg a szempillája a lánynak, s ő is leemelt egyet a toronyba halmozott tálcák tetejéről.
- Nem vagyok erős – préselte össze az ajkát Tom. – Csak haragudtam rájuk, mert meglöktek – vett el egy kissé hibás porcelántányért s a tálcájára tette. A gőzölgő ebéddel megindult a szokásos asztalukhoz. Amy óvatosan követte, nehogy kiöntse az ebédjét. A menzán négy fős kis négyzet alapú asztalok sorakoztak egyenlő távolságban. Fehér terítővel, amelyek vagy pecsétesek, vagy foszladozók, lyukasak, tépett szélűek voltak. Régiek, de mindegyik erősen vasalt, jellegzetes keményítőillat áradt belőlük. Itt is a rozoga fából tákolt székek voltak, mint mindenütt az épületben. Az ebéd volt az árvaházi lét egyik legérdekesebb eseménye. Ilyenkor az egész árvaház kivonult a menzára, a nevelők, a bentlakók, és megélénkült a helyiség, persze a tömeg zajjal, és feszültségekkel is járt. De akkor is esemény. Az árvaházban nem sok változatosság történik, az ebéd volt a nap csúcspontja. Tom szerette az asztalukat is. Mindenkinek megvolt a helye az asztaloknál. És ő szerencsés helyre került. Az ablaksor menti egyik asztal volt az övék csaknem egészen középen. Világos és hangulatos, a menza többi részéhez képest. Amyvel is így ismerkedett meg. Egy asztalnál költöttek el minden étkezést. És az étel összehozza az embereket. A menzai étkezőasztal-társaság egy életre szólt. Nincsenek cserék. Amelyik asztalhoz kerültek, az egy egész bentlakás idejéig szólt.
- Hallom körmöst kaptál már megint Tom! – húzta félre a tálcáját az asztaluknál már helyet foglalt Dennis Bishop.
- Te meg lemoshattad a táblát geometrián – vágott vissza Tom, ahogy egyik lábát a széken maga alá húzva elhelyezkedett. Csak a másikat lógatta le. Amy ült Tom másik oldalára.
- Felírtam neked a leckét Tom – nyelte le a falatot Dennis.
- Akkor megint tiszta paca lett a füzetem – morogta rosszkedvűen Tom. Dennis felkacagott a megjegyzésre. Dennis volt Tom padtársa a délelőtti órákon. Dennis ugyanúgy mint az árvaház többi fiútagja, nyomába sem ért Tom szép arcának. És mint oly sokan mások alacsonyabb volt Tomnál. Tom a maga korosztályában kifejezetten magas fiúnak számított, de mivel szüntelen Amyvel lógott, ez a tény még sosem tűnt fel neki, hiszen a lány még mindig verte az asztaltársaság minden fiútagját magasságban. Dennis nem volt helyes, de kedves és csibészes fiú volt. Dennis és Amy másik oldalán, Tommal szemközt ülő Eric Whalley volt az asztalfelelős. Ő gondoskodott vízről és kenyérről, ha az asztalnál elfogyott. Most tért vissza egy kancsó vízzel, s mindenki poharába töltött.
- Milyen az ebéd? – kérdezte Amy várakozón Dennis arckifejezését figyelve.
- Káposzta – rántotta meg a vállát Dennis s újra belemerítette a kanalát a tányérba.
- Ezt magunktól is kitaláltuk nagyokos – kortyolt a hűsítő vízből Tom. Dennis megrúgta az asztal alatt. Tom visszaadta a rúgást.
- Olyan, mint a hányás, és túl sós – fintorgott Eric, kedvetlenül a tányérjába meredve. A szőke fiú minden héten legalább egyszer úgy érezte, hogy szándékosan veri a sors ezzel a káposztával. Minden héten legalább egyszer káposzta volt az ebéd, és Eric utálta a káposztát. Persze a többiek is. Mert unták.
- Inkább túl lisztes – kóstolt bele Amy. – Ez a kiszúrás velünk fiúk. Mindennek liszt íze van. És miért? – nézett körbe a társaságon Amy. A fiúk bambán meredtek rá aztán mindegyik válasz helyett inkább bekapott egy falat káposztát. – Mert a liszt hízlal minket. Amikor jönnek az ellenőrök azt látják, hogy milyen jól vagyunk táplálva, és majd kicsattanunk az egészségtől, valójában meg telenyomtak minket liszttel és attól fújódunk így fel, úgy érzem magam mint egy tészta, ami túl sok lisztet vett fel – harapott az ajkába Amy, s kedvetlenül kanalazni kezdte a káposztát.
- És megdolgozzunk még egy kicsit? – kacsintott rá Dennis.
- Te pimasz! – suhintott felé Amy, elvörösödve.
- Ez az Dennis fejezd be! Épp most jön Mrs. Cole! – formálta zárt szájjal Eric. Mrs. Cole szokásos mosolyával bevonult a menzára a nevelői asztalhoz és közben ahogy elhaladt minden gyerekre mosolygott, mintha legalább a fogtündér érkezett volna el hozzájuk.
- Mind tudjuk, hogy Amy a királynő közöttünk, mi meg a bolondjai – jegyezte meg Tom, tekintetével Mrs. Cole-t követte.
- Jól mondod Tom – kuncogott Dennis, a poharából kiöntve egy kis vizet az asztalra.
- Ha egyszer Mrs. Akkor hol van a férje? – tanakodott Amy, az igazgatónőt figyelve.
- Biztos özvegy! – formálta Eric, miközben nem lehetett megállapítani, hogy épp lenyelni vagy kiköpni szándékozik a falatot.
- Ja eltette láb alól a férjét – bólintott hozzá Dennis.
- Vagy Mr. Cole a sárga földbe itta magát – harapott az ajkára Tom. Miközben az orra alatt mosolyra húzta száját.
- Tényleg igaz, hogy Mrs. Cole gint szokott inni az irodájában? – kérdezte suttogva Amy. Az asztaltársaság összedugta a fejét. – Tom te annyiszor jártál nála! Igaz?
- Zugivó. Abszolute az! – vágta rá Tom bólogatva, s megtörölte a száját. – Ezt mindenki tudja.
- Zugivó!? – szörnyülködött Amy.
- Persze. Hogy az – rántotta meg a vállát Tom. – Ha túlságosan közel vagy hozzá még a gint is érzed rajta – tolta el a tányért maga elől Tom. A mai ebéd tényleg nem meggyőző.
- Jaj szegény! Pedig olyan jóságos! – sajnálkozott Amy.
- Aham, ma is jóságból adott körmöst Tomnak – vigyorgott Dennis, s megbökte a mellette ülő elmélázó fiút. – Merő jóságból, ugye Tom?
- Mi,…? jah… - rántotta meg a vállát Tom, mert tekintete megakadt egy hivatalosnak tűnő alakon, aki a menza bejáratánál állt. A férfi sötét ballonkabátot viselt, arca komor volt, és a nevelői asztal felé nézett. Mrs. Cole még örülni is fog, hogy nem kell tovább a borzalmas káposzta felett szédelegnie. Őt hivatták.
- Lehet valakit örökbe akarnak fogadni? – kapta el Tom tekintetének irányát Amy. Ha hivatalos alakok tűntek fel az épületben a gyerekek közt mindig lázas izgalom kerekedett. Minden évben felvetődött a lehetőség, mi van, ha családhoz kerülnek.
- Persze, mi már esélytelenek vagyunk – fordult vissza Eric az asztalhoz.
- Igen, túl idősek vagyunk, de a kisebbeknek még van esélyük – ingatta a fejét Amy.
- Én már nem akarnék családhoz menni – habozott Dennis. – Akkor nem lehetnék már veletek itt ebédnél. Mi vagyunk így egy család. – Amy rámosolygott a fiúra.
- Nem. Ez nem család. Ráadásul Amy négy év múlva kikerül innen, mi meg itt maradunk még – komorodott el Tom.
- Igen ez igaz – ereszkedett meg Eric válla is.
- Nézzük meg ki az és miért jött! – javasolta Amy, hogy elterelje a fiúk figyelmét. Az asztaltól egyszerre álltak fel mind a négyen, s ahogy a ledobóhoz vitték a tálcát, már rohantak is a folyosóra, hogy még elkapjanak néhány mondatfoszlányt a beszélgetésből. A kis csapat végigsietett a folyosón, a fiúk elől futva, Amy utánuk. A saroknál lefékeztek és kihallgatóztak az igazgatói szoba felé vezető folyosóra.
- Istenkém micsoda rettenetes hír, persze várható volt, de akkor is…bocsásson meg, muszáj…muszáj innom egy kis gint. Olyan szörnyű ez a hír!
- Megértem asszonyom! Mind így vagyunk ezzel – felelte a férfi mély baritonján.
- Esetleg megkínálhatom egy kis gyűszűnyi ginnel? Ránk fér a lélekerősítés – lépett be az irodába Mrs. Cole, s ezzel elmosódottá vált a hangja.
- Elfogadom asszonyom, köszönöm… - követte a férfi, s becsukódott az ajtó mögötte.
- Mi történhetett…? – nézett össze a négy gyerek tanácstalanul.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
