|
7. fejezet
2010.04.10. 12:46
Harsány ordításra ébredt. Tom bosszúsan húzta a fülére a takaróját. Már megint valamelyik kicsi kezdett rá a vinnyogásra. Hogy soha nem szűnnek meg gyűlni ezek a kisebbek ide az árvaházba. Amikor az egyik felnő, jön a másik, és mást se tudnak, csak sírni és sírni. Mennyire gyűlölte is érte őket. Nem akarja hallani. Kibírhatatlan ez a gyerekvisítás. Elege van belőlük, ó ha tehetné betömné mindnek a száját egy lepedővel, hogy csendben legyenek. Itt szüntelen gyereksírás volt. Sírtak éjjel, nappal. AZ étkezéseknél, nap közben, az udvaron, állandóan csak bőgtek és bőgtek. Közben vörösödik az a nagy fejük, elnyúlik a szájuk, dühösen csapkodnak, és eláztatnák könnyel egész Angliát. Attól még ugyanúgy Martha ébresztené őket másnap reggel ugyanúgy, borzalmas lenne minden nap és minden hét. A rácsos ágyaikban már többen felültek. Tom azonban még legalább tíz percet az ágyban akart tölteni. Utálta a reggeli mosakodást is. Mert cska lökdösődés, verekedés, lett a vége. Amiből persze ő jön ki rosszul, mert megint valami furcsát csinál. Valamit ami után a nevelőnők félelemmel és ijedtséggel néznek rá. Mert semmi sem szokványos, amit csinál, hogy irányítja a dolgokat a puszta akaratával, hogy valamiért ha valakinek rosszat akar, az mindig teljesül is. Hagyják már abba a bőgést! – szorította a párnáját is a fejére Tom. Hogy miért nincs egy zug ebben az árvaházban, ahova el lehetne menekülni a gyerekordítás elől! Már nagyon is érti Mrs. Cole miért iszik annyi gint. Talán ha eleget ivott belőle, akkor nem hallja ezt a fülsértő, hangos, erőszakos bömbölést. Tom szótlanul mezítláb fogott talajt. Lecsusszant az ágyról, gyűlölködő szemekkel nézett a folyosó túlsó végében bömbölő apróság felé. Hányszor ébredt már éjszaka is erre? Minden éjszaka legalább egyszer. Sivítanak, sipákolnak, nyávognak, hisztiznek. Ezeknek mindegy. Álmosan pislogott néhányat. A mosdóban a fiúk ijedten húzódtak egy sarokba, ahogy meglátták Tom tekintetét. Féltek tőle. Főleg, ha Tom így nézett. A sötét szemei ilyenkor még mélyebbek, még kifürkészhetetlenebbek voltak. És ők már megjárták, hogy ilyen pillanatban Tom útjába álltak. Belátták már, jobb Tommal nem újat húzni. Kedvetlenül csapkodta meg az arcát a hideg vízzel, átöblítette a száját. Új szürke ingruha. Kevésbé szakad rajta a szál, mint a legutóbbin. Ez jó dolog. Kedvetlenül bújtatta át a fején. S leült a kispadra a reggelire várakozva. Dennis Bishop rogyott mellé, szemeit dörzsölgetve.
- Kilyukad a gyomrom! – ernyedt magába Dennis, s szavait erősítve hangosan korgott egyet a gyomra.
- Egész nap bent fogunk maradni, szakad kint az eső – nézett a folyosó végében az ablakot áztató csordogáló esőpatakokra Tom.
- Remek, meglesz a napi program, délelőtti zokogószó, délutáni bömböl a gyerek és éjszakai visító szellemek – bólogatott lehangoltan Dennis. – Nem szeretem a hétvégéket.
- Én sem – vágta rá kedvetlenül Tom. A szeme megakadt az egyetlen koszosszőke hosszú hajlebbenésen. Amynek volt a leghosszabb haja az egész árvaházban.
- Legalább hétköznap amíg az órákon ülünk nem halljuk őket annyira – körzött a fejével Dennis. Az árvaházban egy életre meg lehet utálni a gyereksírást az tény.
- Mi újság nádszálkisasszony kivirultál – nevetett fel a lányra Dennis. Amy laposat pislantott és hátradobta hosszú szőke haját.
- Reggeli után rajzolni fogunk – vágta rá Amy.
- Remek, azt is utálom – morogta rosszkedvűen Tom.
- HA szeretnétek rajzolok nektek valamit – mosolygott Amy a fiúkra.
- Nem kérek belőle – vágta rá Tom határozottan.
- Akkor mit akarsz? – sóhajtotta Amy.
- Ki akarok menni ebből az árvaházból! Idegesít itt minden, ennél még egy erdőben is jobb lehet lakni – durcáskodott Tom keresztbe tett kézzel.
- Szökjünk el! Szuper ötlet! – kapott a szón Dennis, máris felélénkülve.
- Ne örülj előre! Hamarabb megtalálnak, mint hogy elérnéd London határát – hűtötte le Dennis lelkesedését Amy.
- Ne rontsd el a kedvem! – dőlt hátra a hátát a falnak vetve Dennis. – egyébként mit kerestél Tom ágyában? – szegezte Amynek a kérdést. Tom lejjebb csúszott a padon, hirtelen a cipője orrán találva valami roppant érdekeset, amit fixírozhatott, s hozzá kellően sötét képet vágott. Amy megnyalta az ajkát.
- Miért tán te is ott voltál? – kérdezett vissza felvetett fejjel Amy.
- Nem – húzta el a száját Dennis.
- Akkor meg? – emelte meg a szemöldökét Amy.
- Csak feltűnően hallgattok mindketten. Kicsit sem gyanús, ne nézz teljesen hülyének – vágta rá Dennis.
- Nem akarunk reggelizni? – vágott közbe Tom felpattanva a padról, s meg sem várva a másik kettőt előre indult az étkező felé. Az asztalfelelősök már az asztalnál várták a többieket. Eric kényszeredett arckifejezéséből a másik három asztaltársa már leolvasta, hogy a reggeli egyiküknek sem lesz ínyére.
- Ne-ne-ne! Könyörülj Eric mond hogy valami finom lesz, mézes vajas kalács lesz igaz? – tette össze esdeklőn a kezét Dennis.
- Nem – szűrte zárt szájjal Eric. – Madártej lesz.
- Ó ne! – dűlöngélt dühönve Dennis. – Az után mindig éhes maradok! – nyafogta.
- Vizet? – tette fel a rutinkérdést Eric. Mindenki biccentett neki. Tom odatolta neki a poharakat, s miután a fiú mindenkinek töltött átadta Amynek és Dennisnek is a poharát.
- Unom, a tejet, a káposztát és a tésztát! – sorolta Dennis nehezen bírva magával.
- Fogd be Dennis! – szólt rá amy. – Ha nem viselkedsz idejönnek az asztalunkhoz és akkor aztán megnézheted magad, az egész asztalt megbüntetik miattad! – Eric már elrohant a tálcáért. Tom magába roskadva bámult ki az ablakon. Hangzavar volt az étkezőben. Eric megérkezett a sárgás lében úszkáló fehér maszatokkal teli tányérokkal.
- Csak ránézek és elhányom magam – panaszolta Dennis, de belemártotta a kanalát.
- Állítólag délután versenyt rendeznek nekünk a tornateremben – súgta Eric. – Hallottam amikor Mrs. Cole háta mögött elhaladtam. Azt mondta ebben az esőben lehetetlenség az egész hétvégét ennyi gyerekkel bent eltölteni, és lesznek jutalomajándékok is.
- Utálom a versenyeket – jelentette ki felhős hangon Tom.
- Én benevezek, hátha lehet kaját nyerni – kanalazta lelkesebben a madártejet Dennis.
- Azt nem hiszem, de játékokat biztos – tolta el a tányérját Amy. – És az engem már kevésbé érdekel – támasztotta az állát a tenyerébe Amy, amíg várta, hogy a fiúk befejezzék a reggelit.
A verseny főleg ügyességi versenyekből állt és Tom jó előre kihúzta magát az egészből. A terem sarkába húzódva kuporgott. Gyűlölte a közösségi programokat, még ha egy két nyeremény érdekelte is volna. De nem fog bohóckodni néhány ostobaságért ezekkel itt. Az asztaltársaság alapvetően eléggé kivonta magát a játékból. Csak Dennis próbálkozott minden versenyszámnál, de igyekezete nem aratott babérokat. Üres kézzel tért vissza minden kör után. Amy csak a hullahopp versenyben vett részt. Mert nagyon értett a karikagyakorlatokhoz. És ezt mindenki tudta. Tom bágyadt tekintettel figyelte, a karikagyakorlatot záró feladatot. Amy csípője jobbra balra ringott, ahogy forgott a fakarika a dereka körül. Olyan volt, mintha egy igazi hastáncot lejtett volna, már legalább öt perce egyhuzamban forgott a dereka körül a karika, mikor utolsó ellenfele is elvesztette az irányítást a karika felett, ezzel átadva a győzelmet Amynek. Egy apró facsatt volt a jutalma, amit azonnal a hajába is igazgatott. Dennis izzadtságot nem kímélve gyűrte egyik feladatot a másik után, eredméyntelenül.
- Add fel az egészet! – jegyezte meg közönyösen Tom, amikor Dennis kifulladva rogyott vissza mellé.
- De én nyerni akarok! – törölgette izzadt homlokát Dennis. – Tényleg semmiben sem vagyok jó?
- Hát…ööö… - Az asztaltársaság összenézett. Igazán egyikük sem kimagasló semmiben sem. Miért is ütköznének ki bármiben is a többiek közül.
- Jó értettem – mondta lehangoltan Dennis. – Pedig…az a jojo…annyira kellett volna – szomorodott el Dennis, a fiút figyelve, aki nyereményével azóta is játszadozott a többiek ámult pillantásai kíséretében. Mindenki ki akarta próbálni az új játékot. Árvaházi gyerekek nem sűrűn foghatnak ilyesmit a kezükben. A jojo igazi kincs volt, felbecsülhetetlen érték. És úgy vágyott rá mindenki. De a nyertes senkinek sem volt hajlandó átadni a szerzeményét. Irigyen csak maga eresztette le a kis zsinegen a fakorongot és figyelte, ahogy visszatekeredik a vékony madzagon. – Kell az a jojo! – csapott a földre dühösen Dennis.
- Nem lett a tied, ismerd be a vereséged ez van – rántotta meg a vállát Tom, bár maga is kipróbálta volna legalább egyszer milyen egy ilyen jojóval játszani. – Lehet nem is olyan jó játék.
- De az! – Dennis sandán pislogott Tomra. Tom egy ideig próbált úgy viselkedni, mintha nem venné észre Dennis rá fókuszáló tekintetét. Aztán megunta a dolgot.
- Ki vele mit akarsz? – nézett Dennis esdeklő szemébe.
- Tom…te meg tudnád csinálni! Meg tudnád szerezni tőle! Látod senkinek se akarja odaadni! – kérlelte Dennis.
- Nem! – tiltakozott Tom.
- Te vagy az egyetlen aki el tudnád venni tőle ezt te is tudod! Te képes vagy rá! A…a módszereiddel… - nyögte ki nehézkesen Dennis.
- Már megint ott tartunk, hogy dilis vagyok – hajtotta le a fejét Tom.
- Nem vagy dilis, de előnyt kovácsolhatnál a képességeidből. Kipróbálhatnánk a jojót! Na? – bíztatta fel Dennis a barátját. Tom habozva beharapta az ajkát. Neki is tetszett a játék, és annyira akarja Dennis. De most itt mindenki előtt nem kelthet feltűnést, mert az végzetes következményekkel járna számára.
- Nem tudom, hogy csinálhatnám feltűnés nélkül – bizonytalankodott Tom.
- A többi esetben se tudtad, hogy hogy csináltad, de mégis úgy alakult, ahogy akartad – unszolta Dennis.
- Aham… - gondolkodott Tom. Hogyan is kellene…megszerezni. Sötét szemekkel meredt a jojózó fiúra. Már más versenyszámok futottak. A fiú azonban öntelt pofával játszadozott a nyereményével. Irigyen még el is fordult vele a többiek még lehetőleg ne is lássák, hogy hogyan kell játszani vele. Egyértelműen kifejezve, hogy a játék csakis az övé. Nem közös, mint az árvaházban annyi minden. Ez az ő szerzeménye és csakis a sajátja. Ó hogy, milyen egy beképzelt pöfeteg, irigy gonosz fiú! Csak törne ki az ujja abban a jojózásban! Tom annyira elmélyült a gondolataiban, hogy már csak arra ocsúdott fel, hogy hatalmas hangzavar van a teremben. Mindenki a tömeg felé gyülekezett. Tom asztaltársasága is odasereglett, a balesetet a jojózó fiú szenvedte. Annyira elmerült új játéka csodálatában, hogy nem vette észre a versenyszámok folytatódtak, és valami érthetetlen oknál fogva, beleütközött a versenyzőkbe, s most fájdalmas kiáltozása hívta fel a nevelőnők figyelmét, hogy bizonyára eltört az ujja. A nagy kavarodásban senki sem vette észre, hogy a fiú elejtette a jojóját és az félregurult az egyik szekrény mögé. Tom leguggolt érte, és csendesen a zsebébe süllyesztette. Senki sem vette észre a mozdulatot. Annyira lefoglalt mindenkit a baleset látványa, a fiú jajveszékelése, aki már csak az egészségügyi szobában vette észre, hogy eltűnt a jojója, mire még féktelenebb bőgésbe kezdett és követelte, hogy keressék meg és adják vissza neki, ert biztos, hogy valaki más eltette. Az ajtó előtt állók azonnal értesültek a jojó eltűnéséről. És mindenki lázas keresgélésbe kezdett. Kivéve Tom és Dennis. Dennis hátranézett a magas fiúra, s odafutott hozzá.
- Te voltál igaz? – kérdezte suttogva. Tom csak hangtalanul bólintott. – S a jojó? Nálad van? – Tom nem felelt. Csak apró mosoly jelenet meg a szája szegletében. Dennis ugrott egyet örömében, s olyan lelkesen kezdte keresni a jojót, mintha ő maga akarná megtalálni. Nem akarta, hogy rájuk terelődjön a gyanú. Amy ragadta meg Tom karját és lerántotta a földre.
- Mi a helyzet?
- Legalább tégy úgy mintha keresnéd, mert megint félre fognak hívni elbeszélgetésre! – figyelmeztette a fiút.
- Jó keresem, menj előttem! – intett a fejével a lánynak, s négykézláb mászva követte a lányt.
- Te nagyon ravasz vagy Thomas! – nevetett rá vissza a lány, mire rájött ,hogy Tom a fenekét bámulhatja végig amíg előtte mászik. Tom csak megemelte a szemöldökét, de semmi mást nem reagált a megjegyzésre.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
