|
8. fejezet
2010.04.10. 12:46
Dennis a vécéülőke tetejére tette egyik lábát, s közben rendíthetetlenül kieresztette a jojót, majd vissza. Tom csendesen figyelte Dennis ténykedését. Csak a mosdóban merték elővenni a titkos játékszert. Hiába kérdeztek rá a nevelőnők, tisztában voltak vele ők is, hogy a gyerekek nem fogják kiadni a jojót akárki tette is el. Dennis lelkesen rántotta ki és vissza. Már nagyon jó volt a technikája.
- Nem akarod te is egy kicsit? – nyújtotta át Dennis. Tom lustán kieresztette a zsinegre a fadarabot majd unottan figyelte ahogy visszagörög rá. – aha rém izgalmas! Na tessék játsz vele! – nyomta vissza Dennis kezébe Tom.
- Te nem szereted – állapította meg Dennis.
- Egy idő után rohadt unalmas ez a jojó – támaszkodott a csempének Tom. – Szerinted nem ciki, hogy egy vécéfülkét használunk ketten?
- Nem tudom, de egyedül nem olyan nagy buli a vécében jojózni – hümmögte Dennis teljesen lenyűgöződve a jojótól.
- Akkor hívd át Amyt! Szórakoztasd a jojótudományoddal – ásított Tom.
- Azt hittem te akarod Jojózásra invitálni – vihogta Dennis.
- Fogd be és élvezd a jojódat! – vágta rá Tom.
- Te meg Amyt! – feleselte rá Dennis. Tom a vécéülőkére lökte Dennist. De a fiú csak nevetett.
- Tom, értelmetlen tagadnod, mindenki tudja, hogy jártok – kacsintott Dennis.
- Senki sem tudja, mert nem járunk, te beszélsz hülyeségeket és engem tartanak dilisnek – fintorgott Tom.
- Bele vagy zúgva te is mi? – röhögött Dennis.
- Nem – harapott az ajkára Tom.
- Mindenki bele van zúgva az egész árvaház – sóhajtotta Dennis. – Nem vagy te sem kivételes.
- Dehogyisnem – vágta rá Tom. – Amúgy meg nem érdekel, hogy éppen ki kibe vagy mibe vagy mi…
- Tom a tagadás a legegyértelműbb reakció, hogy kifejezd: beleestél – rázta a fejét szerelmes szempillarebbenést eregetve Dennis. – Akkor válaszolj a kérdésre: Ki tetszik az árvaházból?
- Hümm? – meredt kifejezéstelen tekintettel előre Tom, mintha a jojó mozgása babonázta volna meg. – Hát…izé…senki.
- Kis hazugság is hazugság – vágta rá Dennis.
- Kettőnk közül te vagy a hazudósabb – felelte Tom.
- Nem is – tiltakozott Dennis.
- Húzd le a vécét! – szólt rá Tom. Dennis átadta a jojót. Tom zsebre vágta, s kinyitotta az ajtót.
- Fiúk ti miért nem vagytok az udvaron! Mozgás lefelé a levegőre! Végre nem esik az eső és ti bent gubbasztotok? – ripakodott rájuk az ügyeletes nevelőnő. Tom és Dennis lefutottak a lépcsőn. A szokásos helyükhöz igyekeztek a kerítés mellé. Amy futott eléjük, s megragadta Tom kezét.
- Gyere, már felrajzoltam! – lelkendezett Amy.
- Mi a csodát? – húzta el a kezét Tom, s beletörölte a tenyerét ingruhája anyagába. Krétás lett a keze.
- Icka! – mosolygott lefegyverzően a fiúkra Amy.
- Jaj de fáj! – forgatta a szemét Dennis.
- Gyerünk, sorba állni! – nyomott egyenként a kezükbe egy-egy kavicsot a lány.
- De Amy, nekünk nincs kedvünk ickázni veled! – dobta az első négyzetbe a kockáját Tom, s kedvetlenül, de végigugrálta az icka kockáit. Utána Amy kecsesen végigszökdelte, és a két fiú maradt utoljára. Éppen Dennis volt soron, amikor a fiú hirtelen egy lábon egyensúlyozva megállt, mert az árvaház udvarán a fiúk hirtelen összetoborzódtak egyetlen tömegbe.
- Mi készül ott? – kapta fel a fejét Dennis, s mohón meresztgette szemeit. Dennis is kitanulta már az árvaházi bentlakó törvényeket. Ahol tömeg van, ott jó dolog van, de legalábbis esemény.
- Fogalmam sincs de megnézem – dobta el a kövét Eric és már lóhalálában futott a gyülekezet felé.
- Fiúk, nem lehettek ilyenek! – háborodott Amy, megrökönyödve Dennisre, majd Tomra nézve, akik Eric példáját követve eldobták a kavicsot kezükből és a fiú után iramodtak.
- Nézzétek egy focilabda! – ordították a fiúk egymás után.
- Nem is labda az, hiszen nem bőr! – kiáltotta be valaki a tömegbe.
- Mert te láttál már igazi bőrt? – kérdezte egy mély hang. A tömeg felröhögött.
- Charlie varrta párnából – vigyorgott egy magas tizenhat év körüli fiú. – Széttépte a párnáját és átalakította – veregette meg a mellette álló srác vállát. A rongyokból összefoltozott, tömködött labdát úgy adták körbe, mintha ereklyét tartanának a kezükben, mindenki csodájára járt.
- Nem nézni kell a labdát, hanem rúgni! Gyerünk focizni fiúk! – kapta ki egy vaskos erős fiú a szemközt álló karjából a labdát, s elhajíntotta az udvar közepe felé. A fiúk akár a sáska rátámadtak az egyetlen labdára, mindenki azon mesterkedett, hogy legalább egyszer belerúghasson. A rongylabda, nehézkesen gurult, és nem pattogott úgy mint egy igazi labda. De az árvaházi gyerekeknek ez számított a legkevésbé. Végre van labdájuk, végre focizhatnak, úgy mint kint az utcán a fiúk, akik valahogy összekönyörögtek a szüleiktől egy focilabdát. Nem hiába. Anglia a foci őshazája. Itt minden valamire fiú labdarúgó akar lenni. De legalábbis rúgdosni egy keveset a labdát. Az árvaházi gyerekek is várták, hogy egyszer talán meglepődhetnek karácsonykor egy ilyen labda láttán. De a karácsonyi puding után nem érkezett nagyobb meglepetés, néhány új ruhadarabnál. Dennishez került a labda hosszas küzdelme után, s tekintetével Tomot kereste.
- Hé Tom! Ne bámészkodj! Passzolom! – Tom felocsúdott gondolataiból, s várta, hogy Dennis átrúgja neki a labdát, elébe kellett futnia, mert a rongylabda gyorsan veszített a lendületéből. Tom is bele belerúgott, de hiába próbálta Dennisnek visszapasszolni, egy hátuk mögül előrefutó fiú már megkaparintotta magának a labdát. Egymást lökdösték és előzték ki, hogy ha csak egy kevés időre is, de birtokolhassák az összefoltozott szerény labdát. Hamar koszolódott az árvaház udvarán, az erős rúgásoktól, a varrás megbomlott rajta. Magasan szállt a levegőben a labda, s röptében tollesőt hullajtott a fiúk hajára. Amorf formát öltve pottyant a földre. Hiába rúgták már, csak a toll szállt jobban belőle, egy ingruhát is rúgdoshattak volna ilyen erővel a földön, mert már semmiben sem különbözött a varrt labda egy összegyűrt rongydarabtól.
- Mint Holle anyó - nézett a szállingózó tollpelyhekre kitárt karral Amy. Tom lehangoltan nézte a rövid életű focilabdát. Amy vigasztalón kihúzott Tom sötét hajából egy tollpihét. – Olyan vagy vele mint egy kiscsibe – mosolygott Tomra.
- És te vagy Holle anyó? – hunyorított a lányra gonoszkodó tekintettel Tom.
- Öregnek tartasz? – suhintott felé Amy.
- Hozzám igen – vágta rá Tom.
- Este elmeséljem Holle anyó meséjét? – kérdezte Amy, követve a fiút.
- Ismerem, mint a Grimm mesék nagy részét – legyintett Tom. Amy az egyszerű kötélhintába helyezkedett.
- Attól még mesélhetnék neked elalvás előtt – búgta Amy.
- Inkább ma este maradj a saját ágyadban – húzta el a száját rosszkedvűen Tom, s figyelte, ahogy Amy megpróbálja elindítani a hintát.
- Meglöknél Tom? – kérdezte valami felnőttes kacérsággal a hangjában Amy. Tom zavartan kapta a tekintetét Amy tengerkék szemébe. Amy hívogatóan figyelte a mindig komor arckifejezésű Tomot. Mennyi szomorúság és gond felhősíti el egy tíz éves fiú homlokát. Mintha vissza próbálná tükrözni az angliai égbolt szürke felhőit a homloka. Tom arca mindig ilyen volt, tükörképe Anglia szürke, egyhangú és időnként zord időjárásának. Tom bizonytalan iránnyal indult lassan a széles fatörzs felé. Amy végigkövette Tom mozdulatait a szemével. Ahogy elérte a hintát, Tom tenyerével ráfogott Amy kötelet markoló kezére. Hűvös volt Tom érintése. Kecsesek és hosszúak az ujjai, mint egy zongoristáé. Ügyetlenül lecsippentgetve rajta a köröm, ami alatt néha felgyűlt a tinta és a kosz. Amy mégis beleborzongott az érintésébe. Szuggesztívan elkábította ez a tizenéves fiú. Érthetetlen, hogy hogyan csinálta. Hogy mi vonzza benne ennyire, hogy miért érzi magát úgy, akár legyek a fény körül, de Tom közelében mindig úgy érezte, hogy valójában nem is ő irányít, hanem a fiú. Valójában ő került Tom hálójába és Tom közelít hozzá, akár egy sötét fergeteg, egy pók, amely behálózta és kivetette rá a csápjait. Tudta, hogy Tom képességei nem szokványosak. Hogy körülötte minden olyan furcsa és természetfeletti. És talán éppen ez miatt is figyelt fel a szép arcú, különleges fiúra. Amióta csak ismeri, Tom vonzásában van, és képtelen szabadulni ettől az érzéstől. Lehunyta a szemét, ahogy érezte, az apró elektromosságot, ahogy a fiú hozzáér. Apró szikra. Élvezte Tom kezének érintését a kézfején, ahogy egy helyen együtt markolják a kötelet. Tom gyerek, de igazán mégsem az már. Érezte, ahogy tenyerét a fiú lassan végigcsúsztatja hosszú hátán, s nagyot nyelt, ahogy megérezte a vékony ujjak siklását a tomporán. Tom ujjainak szorítása enyhült a kezén, s elengedve a kötelet másik kezét is a fenekére csúsztatta, s egy határozott mozdulattal kilökte a lányt. A hinta hosszú ívet rajzolva a levegőben megindult. S Amy eltávolodott Tomtól. Ahogy visszaingott a hintával érezte, hogy Tom erősen taszít rajta újra, s a hinta magasabbra lendítette Amyt. De hiába várta a következő lökést. Az apró kierőszakolt érintést a fiútól. Nem érkezett több. Tom lassú léptekkel visszaindult a kerítés végébe. Amy csalódottan nézett a fiúra. Átlátott rajta természetesen. Mintha olvasna a gondolataiban. Amy hagyta, hogy ringassa a hinta ezzel hol közeledve, hol távolodva a sötét tekintetű fiútól. Nem vették le egymásról a pillantásukat. Állta a hosszú szemezést most Tom is. Lazán a kerítésnek vetette a hátát, s keresztbe tette a lábát. Amyt nézte. Ahogy a szél meglebbentette a vékony szálú szőke hajtincseit. Nemes arcvonásaik voltak mindkettejüknek. Egy earl lánya, és egy gazdag földbirtokos fia nézett egymásra. Bár a származásukról egyikük sem tudott semmi biztosat, csak amit a nevelőnőktől hallottak olyan ritkán. A vonásokat azonban nem tudták letörölni magukról. A nemesi származást. De mit értek a vonásokkal, ha nem társult hozzá a család, a vagyon, az egyéb körülmény. Rossz szülőtől, rossz időben születtek. Hogy törvényes vagy törvénytelen kapcsolatból, az lényegtelen volt a tényeket tekintve. Mert mindketten itt kötöttek ki. Hogy lemondott róluk a vér szerinti rokonság. Vagy nem is tudnak róluk. Hiába láttatja a tükör a származást, ha a valóság itt találja őket, az árvaház kopár, szürke udvarán.
- Egyébként nem csak meséket írtak – szólalt meg végül Tom.
- Kik? – lehelte kábultan Amy.
- A Grimm testvérek. Az egyikük rúnaírásról is írt könyvet – válaszolta Tom.
- Tényleg? Ezt nem tudtam – motyogta megbabonázva Amy. – Mi az a rúna?
- Ősi írásforma – seperte át a homlokánál az előrebukó tincseket Tom. Egy kövér esőcsepp hullott a homlokára. Letörölte az ujjaival.
- Láttál már olyat? – ámult el Amy. A fa tövében meg nem érezte, hogy elkezdett szemerkélni az eső. Tom elgondolkodva figyelte, hogyan lassul a hinta. Hol láthatott volna ő rúnajeleket? Sehol. Amit tudtak, nagyrészt hallomásból tudták az árvaházi gyerekek. Az egész teremben egyetlen könyv járt körbe. Mindenkinek egyetlen füzete volt, abba írt mindent és még örülhettek, hogy van füzetük. Mégis valahogy úgy érezte, pontosan tudja, hogy hogyan is néznek ki. Ha meglátna egy jelet tudná, hogy az rúna. Mintha valahol mélyen magában izzanának a rúnajelek, mint vörös vérrel írt, égetett jegyek a lelkében. Megint az a furcsa érzése volt. Hogy valamit tud, sokkal többet tud, de el van zárva előle, mint az árvaházi éléskamra. Érthetetlen. Azt mindig is tudta, hogy rossz időben és rossz helyre született. S hogy többre, sokkal többre vágyna, sokkal messzebbre hivatott ennél, hogy itt tengesse a napjait ebben a koszos kis árvaházban itt London szélén ebben a kis semmiben.
- Nem, nem láttam még olyat, de felismerném – felelte magabiztosan Tom. Ahogy kimondta a mondatot, megérkezett a jól ismert angliai eső. Az óceáni éghajlat átka. Akárha szitálnák a sűrű apró szemcséket zúdult rájuk a zuhanyfüggöny.
- Gyerekek befelé, gyorsan, gyorsan! – terelték be a hirtelen jött eső elől a kis árvákat a nevelőnők.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
