|
16. fejezet
2010.04.10. 12:52
Tom nem tévedett. Ugyanolyan eseménytelenül teltek a hetek az új évben is. 1937-et írtak. Tom tizenegy évesen, már a tizenkettediket tapodva élte árvaházi mindennapjait. Reggel hatkor keltek, mosakodás és reggeli után pedig végeláthatatlan tanulási órák hosszú sora. Tinta, penna, lilaborítós előcsíkozott füzetlap. Másolás, diktálás, írás, újabb feladatok, újabb körmösök, most hogy senki sem mert Tom közelébe menni, végre már nem kellett Mrs. Cole irodája előtt olyan sokat ücsörögnie. De valahogy már ez is hiányzott. Szeretett az idős iszákos asszony ajtaja előtt ülni, mert addig is egyedül volt, és elmélkedhetett magában, valami változatosság volt végre az életében, ha csak néhány percre is az igazgatónő irodájában ülhetett, és bámulhatta a rozoga íróasztalon tornyosuló papírhalmokat, hallhatta, hogy odabent jólesőeket cuppogott az igazgatónő. Most nem volt indok őt az igazgatónőhöz küldeni. Tom többször is elugrott a postára. Chris pedig titkos információkat szolgáltatott mindig. Chris máshogy látta a politikát, mint mások. És ezt Tom már sokszor tapasztalta az olvasott újságárúsfiún. Chris szerint VII. Edward királyt az angolok sem szerették annyira ugyanis túlságosan is szimpatizált egy bizonyos Adolf Hitlerrel, aki Németországban nagy változásokat hozott. Tom előtt azonban még homályos volt az egész, hogy ugyan miért baj az, ha egy király szimpatizál más országbeli vezetőkkel. De Chris úgy mondta a többség szerint ez rossz dolog. Hogy Chris milyen állásponton volt, azt nem árulta el Tomnak. Bár a titkos német újságok ott a kis újságosbódéban azért sejtették, hogy hova húzza a szíve. Chris sokat beszélt az új választásokról. Május hatodikán megtartották a választásokat és Stanley Baldwin miniszterelnököt leváltotta május 28-tól Neville Chamberlain. Tom be is zsebelt egy dicséretet órán, mivel ő volt az egyetlen aki tudta az új miniszterelnök nevét. Éppen előző nap világosította fel Chris erről a változásról. Mit nem ér az, ha egy kicsit kimozdul az árvaház négy fala közül!
Az udvaron Amyvel és Dennissel töltötte az ideje nagy részét. Olykor csatlakozott a játékaikhoz, máskor inkább kimaradt belőle. Eric a fa vagy a kerítés tövében gubbasztott a közelükben, de igazán nem sokat beszélt. Annyira egyhangú volt minden. Most már nem volt kit piszkálni és kivel szemétkedni, mert mindenki kerülte Tom társaságát. Egyhangú volt az időjárás is, vagy beborult vagy esett, de általában szürke volt az ég, mint mindig kissé hűvös, és a nyáron Dennis elkapta a bárányhimlőt. Kitört a járvány az árvaházban. Így elmaradt a tengeri nyaralás is. Amy szerencsére már átesett kiskorában a bárányhimlőn, így ő Tommal maradt, míg Dennis az elkülönítőben töltötte a napjait. A fél árvaház bárányhimlővel küszködött. Természetesen Tom most sem lett beteg. Amy meg is jegyezte, hogy talán védik az istenek, hogy neki soha semmi baja nem volt, még igazán egy kis meghűlés sem. Sosem fájt a torka, vagy a foga, nem kapta el a gyermekbetegségeket sem. Így Amy és Tom kettesben rótták a folyosókat, ültek az udvaron az étkezőben. Az árvaházi bentlakók persze észrevették a párt, de még pusmogni se mertek, ha Tom a közelben haladt el. Féltek hogy egy gúnyos megjegyzést is ha elkap, úgy járnak mint Billy Stubbs nyula. Így inkább lehajtott fejjel várták, hogy Tom és Amy elhaladjon előttük. Amy látogatta Dennist, mert Tomot nem engedték a betegek közé, attól tartva, hogy mivel még nem volt bárányhimlős ő is elkaphatja. Így csak Amy mehetett látogatóba. Tom hát visszament a szobájába és várta, hogy Amy visszatérjen a látogatásból, amikor kinyílt az ajtó. Hosszú ősz szakállú idős férfi lépett a szobájába. Különös lila ruhában. Tom homlokráncolva pillantott a jelenésre. Ha hozzá idős férfiak jönnek, az többnyire dilidoktor volt. Lám ismét szerzett egyet Mrs. Cole. /Részlet következik JKR:HP6 gondolom mindenki tudja melyik rész…A fejezet Dumbledore elköszönésével zárul/ nem kívántam átírni ezt a részt, maradjunk a kánonnál/
„Ki maga?
– Már megmondtam. A nevem Dumbledore professzor és egy Roxfort nevű iskolában dolgozom. Azért jöttem, hogy felajánljak neked egy helyet az iskolámban… Az új iskoládban, ha szeretnél jönni.
Denem reakciója igencsak meglepő volt. Dühösen kiugrott az ágyból és elhátrált Dumbledore-tól.
– Engem nem ver át! Az elmegyógyintézetből jött, nem igaz? "Professzor"… Igen, persze… Nos, én nem megyek, rendben? Annak a vén szipirtyónak lenne ott a helye. Soha egy ujjal nem nyúltam a kis Amy Bensonhoz vagy Dennis Bishophoz, megkérdezheti tőlük, majd ők megmondják!
– Nem az elmegyógyintézetből jöttem – mondta türelmesen Dumbledore. – Tanár vagyok és, ha nyugodtan leülnél, mesélnék neked Roxfortról. Természetesen, ha nem szeretnél jönni, senki sem fog kényszeríteni…
– Szeretném látni, hogy megpróbálják – mosolygott rosszindulatúan Denem.
– A Roxfort – folytatta Dumbledore, mintha meg sem hallotta volna Denem utolsó szavait – egy iskola különleges képességű személyek számára…
– Én nem vagyok őrült!
– Tudom, hogy nem vagy az. Roxfort nem az elmebetegek iskolája. Ez a varázslás iskolája.
Csend következett. Denem ledermedt, az arca kifejezéstelen volt, de tekintete cikázott Dumbledore szemei közt, mintha valamelyiket hazugságon próbálná kapni.
– Varázslás? – ismételte meg suttogva.
– Pontosan – mondta Dumbledore.
– Ez… Ez varázslat, amire képes vagyok?
– Mi az, amire képes vagy?
– Mindenfélére. – Sápadt arca elpirult az izgalomtól. Úgy tűnt, mintha lázas lenne. – Képes vagyok tárgyakat mozgatni anélkül, hogy megérinteném őket. Képes vagyok rábírni állatokat, hogy azt tegyék, amit akarok anélkül, hogy idomítanám őket. El tudom érni, hogy rossz dolgok történjenek azokkal, akik idegesítenek. Bánthatom őket, ha úgy akarom. – A lábai remegtek. Előre bukdácsolt és ismét az ágyra ült, a kezét bámulva és fejét lehajtva, mintha imádkozna. – Tudtam, hogy más vagyok – suttogta saját remegő ujjainak. – Tudtam, hogy különleges vagyok. Mindig is tudtam, hogy van bennem valami.
– Nos, teljesen igazad van – mondta Dumbledore, aki már nem mosolygott, hanem átható tekintettel meredt Denemre. – Varázsló vagy.
Denem felemelte a fejét. Az arckifejezése megváltozott: vad öröm látszott rajta, de valamilyen oknál fogva ettől nem tűnt szebbnek. Épp ellenkezőleg, finom vonású arca valahogy durvábbnak tűnt, az arckifejezése pedig már-már állatias.
– Maga is varázsló?
– Igen, az vagyok.
– Bizonyítsa be – mondta hirtelen Denem olyan parancsoló hangnemben, mint amit korábban használt az "Az igazat mondja!" esetében.
Dumbledore felvonta a szemöldökét.
– Ha jól értem, akkor elfogadod a helyet Roxfortban…
– Persze, hogy el!
– Ez esetben "Professzor úrnak" vagy "Uramnak" fogsz szólítani.
Denem arckifejezése egy pillanatra elkomorodott, majd felismerhetetlenül udvarias hangon így szólt:
– Elnézést kérek, uram. Úgy értettem… Kérem, professzor úr, megmutatná nekem?
Dumbledore előhúzta pálcáját zakója belső zsebéből, rámutatott vele a sarokban álló ütött-kopott szekrényre és megpöccintette a pálcát.
A szekrény lángra lobbant. Denem talpra ugrott. Denem a szekrényről Dumbledore-ra bámult, majd mohó arckifejezéssel a pálcára mutatott.
– Honnan szerezhetek egy olyat?
– Mindent a maga idejében – felelte Dumbledore. – Úgy vélem van valami, ami próbál kijutni a szekrényedből.
És valóban, halk zörgés hallatszott a szekrény belsejéből. Most először Denem ijedtnek tűnt.
– Nyisd ki az ajtót – mondta Dumbledore.
Denem habozott, majd keresztülsétált a szobán és kicsapta a szekrény ajtaját. A legfelső polcon a viseltes ruhák felett zörgött és rázkódott egy kis kartondoboz, mintha pár megvadult egér lett volna benne.
– Vedd ki – mondta Dumbledore.
Denem leemelte a reszkető dobozt. Bátortalannak látszott.
– Van bármi abban a dobozban, aminek nem kéne benne lennie? – kérdezte Dumbledore.
Denem egy hosszú, világos, mérlegelő pillantást vetett Dumbledore-ra.
– Úgy gondolom, igen, uram – mondta végül kifejezéstelen hangszínnel.
– Nyisd ki – mondta Dumbledore.
Denem levette a tetejét és a tartalmát kiborította az ágyára anélkül, hogy rájuk nézett volna. Jojó, ezüst gyűszű és fényét vesztett szájharmonika. Miután kikerültek a dobozból, nem remegtek tovább és mozdulatlanul hevertek a vékony takarón.
– Bocsánatkérés kíséretében visszajuttatod őket a tulajdonosaikhoz – mondta nyugodtan Dumbledore, miközben visszarakta pálcáját a zakójába. – Tudni fogom, megtetted-e. És figyelmeztetlek: a Roxfortban nem tűrik el a lopást.
Denem nem volt kimondottan zavarban; még mindig ridegen, vizsgálódva szemlélte Dumbledore-t. Fátyolos hangon annyit mondott:
– Igen, uram.
– A Roxfortban – folytatta Dumbledore – nemcsak arra tanítunk meg, hogyan használd a varázserőt, hanem arra is, hogyan irányítsd azt. Te már – bár nem szándékosan, ebben biztos vagyok – használtad az erőd oly módon, melyet nem tanítunk és nem is megengedett az iskolánkban. Nem az első vagy és nem is az utolsó, aki hagyta, hogy a varázserő magával ragadja. De tudnod kell, hogy a Roxfortból kicsaphatnak diákokat és a Mágiaügyi Minisztérium… Igen, van egy Minisztérium… Még szigorúbban bünteti a törvényszegőket. Minden újdonsült varázslónak el kell fogadnia, ha a világunkba lépnek, hogy a mi szabályainkhoz tartja magát.
– Igen, uram – mondta ismét Denem.
Lehetetlenség volt megmondani, mire gondol éppen. Az arca kifejezéstelen maradt ahogyan visszapakolta az ellopott tárgyakat a kartondobozba. Mikor ezzel végzett, Dumbledore felé fordult és minden szépítés nélkül ezt mondta:
– Nincs pénzem.
– Ez könnyedén orvosolható – felelte Dumbledore elővéve egy bőr pénzerszényt a zsebéből. – Van egy alap a Roxfortban azok számára, akiknek segítségre van szükségük könyv- és köpenyvásárlást illetően. Talán némely bűbájkönyvet és egyebet használtan kell majd megvenned, de…
– Hol lehet bűbájkönyveket kapni? – vágott közbe Denem, aki köszönet nélkül elvette a nehéz pénzes zacskót Dumbledore-tól és épp egy kövér arany galleont vizsgálgatott.
– Az Abszol úton – felelte Dumbledore. – Nálam van a lista a könyveidről és iskolai felszereléseidről. Segíthetek neked beszerezni mindet…
– Velem jön? – kérdezte Denem ahogy felnézett.
– Természetesen, ha…
– Nincs szükségem magára – mondta Denem. – Hozzászoktam, hogy egyedül intézzem a dolgaimat, Londonba is mindig egyedül járkálok. Hol találom ezt az Abszol utat… Uram? – tette hozzá elkapva Dumbledore pillantását.
Dumbledore átnyújtotta Denemnek a borítékot, mely a felszerelések listáját tartalmazta, és miután elmondta neki, hogyan juthat el az árvaháztól a Foltozott Üstig, így szólt:
– Habár a muglik – vagyis varázstalan emberek – nem, de te látni fogod majd. Keresd Tomot, a csapost… Könnyű rá emlékezni, hiszen ugyanaz a nevetek…
Denem undorodva összerezzent, mintha egy szemtelen legyet próbált volna elhessegetni.
– Nem szereted a Tom nevet?
– Sok Tom van – motyogta Denem. Majd, mintha nem tudta volna visszafogni a kérdést, mintha akarata ellenére tört volna ki belőle, megkérdezte:
– Az apám varázsló volt? Nekem azt mondták, őt is Tom Denemnek hívták.
– Sajnálom, de nem tudom – mondta Dumbledore gyengéd hangon.
– Az anyám nem rendelkezhetett varázserővel, hiszen akkor nem halt volna meg – mondta Denem inkább magának, mintsem Dumbledore-nak. – Biztos, hogy az apám volt. Szóval, ha megvan mindenem, mikor mehetek ebbe a Roxfortba?
– Minden részlet rajta van a második pergamenen a borítékban – felelte Dumbledore. A King’s Cross állomásról indulsz majd szeptember elsején. Van itt egy vonatjegy is.
Denem bólintott. Dumbledore felkelt és ismét kinyújtotta a kezét. Elfogadva azt, Denem így szólt:
– Tudok beszélni a kígyókkal. Akkor jöttem rá, amikor egy vidéki kiránduláson voltunk… Odajöttek hozzám, suttogtak nekem. Ez normális egy varázslónál?
– Szokatlan – mondta Dumbledore némi habozás után –, de nem példanélküli.
A hangszíne közvetlen volt, de a szeme óvatosan fürkészte Denem arcát. Egy pillanatig ott álltak, fiú és férfi, egymásra bámulva. Majd a kézfogás megszakadt, és Dumbledore az ajtóhoz lépett.
– Viszontlátásra, Tom. A Roxfortban találkozunk.” /Idézet vége: JKR:HP6/
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
