|
17. fejezet
2010.04.10. 12:52
Mégis teljesült a születésnapi kívánság. Változások kezdődtek. Tom csukott szemmel merengett. Átolvasta már számtalanszor a két pergamenlapot. Mintha egy álomvilágba csöppent volna, s csak a képzelete játszott volna vele a Roxfort pecsétes borítékkal. De ennyire élénk fantáziája neki sem lehet. Hogy ennyi mindent összeálmodjon egyszerre. Vékony apró lánykéz fogta be mindkét fülét. Amy! Hallotta a tenger morajlását a fülére szorított lánykéz alatt. Süvített a szél a sziklaszirteken, érezte a csapkodó víz csobbanásait. Tom rászorította tenyerét a lány kezére, s miközben megfordult elhúzta füléről a lány tenyerét.
- Mintha a tengernél lennénk igaz? – kérdezte lágy hangon kedves mosollyal a lány. Tom elsimította a szőke hajat a lány füle mögé.
- Elhagyom az árvaházat – jelentette ki keményen Tom.
- Meg akarsz szökni? – ült mellé ijedten Amy, s lázasan fürkészte Tom tekintetét, de a fiú kerülte a szemkontaktust.
- Nem, egy másik iskolába megyek – hagyta az ágyon egyedül Amyt, és a szekrényhez guggolt.
- Mégiscsak elmegyógyintézetbe küldenek?! – kiáltotta rémülten Amy, ahogy látta a fiú elkezd kipakolni a szekrényből.
- Nem, egy iskolába a sajátjaim közé, én…varázsló vagyok – emelte meg az állát büszkén Tom.
- Azt eddig is tudtam, engem is elvarázsoltál – nevetett fel elütve a dolgot Amy.
- Nem értesz – nézett rá elutasítóan Tom, s kipakolta a kincseiket az ágyra. – Ezeket átadom nektek. Ott már nem lesz szükségem rájuk. Adjátok vissza a többieknek, vagy tartsátok meg mindegy – futott át simogatóan a szeme a tárgyakon, amelyeket hosszú hónapok alatt gyűjtöttek, loptak össze ők hárman.
- Tom! – Amyben most villant fel először, hogy Tom talán tényleg komolyan gondolja, hogy elmegy innen és nem jön vissza. – Komolyan? Itthagysz minket? – suttogta reszketőn Amy.
- Igen – felelte eltökélt meggyőződéssel Tom. – Amy, ne akarj visszahúzni, hagyd hogy én is járjam az utam, végre kiléphetek az árvaház tespedéséből, hiszen te is ezt akarod, csak nincs rá módod, de megtetted volna. Keresd meg azt az earlt! Vagy amit akarsz – csapta be üres szekrénye ajtaját Tom.
- Hová mégy? Látlak még? – kérdezgette utolsó kétségbeeséseiben Amy.
- Nem tudom, hogy hogy lesz Amy. Nem ígérhetek neked semmit – Tom leült a lány mellé. Amy síráshoz közel reménytelenül hallgatott. Tom is tudta, lehet most látja utoljára a lányt. Ki tudja mit hoz számukra a jövő, Amynek pedig már meg van számlálva az ideje az árvaházban. Minden megváltozik. Sem Amy, sem Dennis nem jöhet vele, a meghívás csak és kizárólag neki szólt a Roxfortba. És nem viheti őket magával. Az már egy másik világ. Ahová se Amy se Dennis nem tartozik. Ahol háta mögött hagyhatja az árvaházat siralmas első éveinek emlékét. S ebbe az emlékbe tartozik most már majd Amy és Dennis is. Tomnak apró gyermekráncok keletkeztek a homlokán. – Sajnálom Amy. Ennek így kell lennie.
- Ó Tom! - borult sírva Tom vállára Amy, s magához ölelte a fiút. Leöntve aranyszín szőke hajával a fiút. Tom belélegezte a natúr szappanillatot, ami mindig Amyre emlékeztette. Enyhén megszorította ő is a karcsú lány derekát. Az árvaházi életének legmeghatározóbb egyéniségét. Egy earl szép arcú törvénytelen leánya.
- Ne sírj Amy! – simította át a lány hátát, s megfogva a lány kezét hozzáérintette a mutatóujját a lányéhoz. A tavalyi vágás hege. A vérszerződésük apró metszése még mindig meglátszik mind a hármuknak.
- Jól van – törölgette arcáról a könnycseppeket Amy. – De hiányozni fogsz. Írsz majd nekünk? Meglátogatsz majd néha? Tudom semmit sem ígérsz – sóhajtotta Amy. – hát akkor…mh…sok szerencsét kívánjak? Az új életedhez? Nélkülünk? – görbült le a lány szája széle. – Elköszönsz azért Dennistől is? – szipogta Amy.
- Igen, csak még lehúzom a huzatot tudod – intett a takarókra Tom. Amy csendesen bólintott s Tom hallotta ahogy apró vászoncipőjében végigcsattog a folyosón, ahogy elsiet.
Dennis apró vörös pöttyökkel borítva ült az ágyban. Tom belecsapta a tenyerét Dennisébe. Dennis most is mint mindig széles vigyorral köszöntötte. Csillogó szemekkel nézett fel rá:
- Hallom Amytől, hogy lelépsz – bólogatott megértően Dennis. – Elsírta nekem a bánatát.
- Igen, meghívtak, egy másik helyre – bólintott Tom.
- Tudtam én, hogy hármunk közül te fogsz a leghamarabb lekoccolni innen – nézett körbe a helyiségben kissé undorodva Dennis.
- Figyelj Dennis, te azért ne betegeskedj itt, most már te vigyázol Amyre. Nincs már itt más – nézett a széken csendesen sírdogáló lányra Tom.
- Gondom lesz rá ne aggódj! – kacsintott Dennis. Magához rántotta a kezénél fogva Tomot. – Aztán visszajössz érte? – vigyorogta. Tom nem válaszolt. Csak Amyt nézte. – Aham, vettem. Hát akkor sok szerencsét, remélem az új helyen jobb kajákat kapsz majd mint amit mi itt eszünk – jegyezte meg epésen Dennis. – Na eredj búcsúzkodj! Nem tudunk már itt mást csinálni a búsuláson kívül. Pedig lehetett volna még együtt szidni a rendszert Tom. Meg szemétkedni a többiekkel. De hát...ez van…az árvaházba jönnek-mennek a lakók, most rád került a sor. Minden jót! – szorította meg még egyszer Tom kezét Dennis mielőtt elengedte. Nem ejtettek nagy búcsúzkodást sehol sem. Tom nem szeretett búcsúzkodni. Főleg nem bírta, a hosszú búcsúzásokat. Mrs. Cole aggodalmas arckifejezéssel kísérte ki az árvaház kapuján. Tom felnézett az épület szürke oromzatára. Tizenegy évet ebben a házban élt le. Most mégis olyan idegennek érezte az épületet, ahogy felszabadultan kilépett a kapuján. Valahogy mégis furcsa érzés volt elhagyni az épületet, úgy, hogy többé már nem tér vissza ide, hogy holnap már nem itt alszik a szobájában Amyvel és Dennissel. Szokatlan lesz az árvaházon kívüli élet, hiszen nem is ismeri azt az életformát. Nem akart még hátrafordulva visszanézni az épületre. Nem akarta látni, hogy bárki utána integet, végigfutott a szokásos úton, ahol a postát vitte mindig Mrs. Cole-nak. Ott állt az újságos bódé a Vauxhall Road-on. Chris a pulton könyökölve várta a járókelőket, hátha megveszik a Timest. Észrevette a bizonytalanul lassító fiút.
- Tom! Gyere közelebb! Ugye nem akarsz köszönés nélkül eltűnni a szemem elől!? – kiáltotta széles mosollyal. – Itt járt a minap Mrs. Cole, hát hallottam, hogy itt hagysz bennünket fiú! Középiskolába fogsz járni! Hát nagy fiú lettél Tom! – nézett végig a magas fiún Tom. – Valóban elmégy, jól meggondoltad? – kérdezte oldalba bökve a mellé érő fiút.
- Igen – biccentette meg erősen a fejét Tom.
- Na akkor nézd mit ad neked Chris barátod! – Újságpapírba csomagolt kemény kötésű könyvet nyújtott át. Tom meghatottan bontotta ki a papírból a finom fekete bőrkötetet. Ahogy átpörgette a lapokat mind üres volt. Fehér üres lapok. Kérdőn nézett fel Chrisre.
- Ez egy napló – mondta komoly ünnepélyességgel Chris. – Hogy beleírhasd új élményeidet! – mosolygott Tomra, s megborzolta a fiú szálegyenes haját. – És hogy ne feledd kitől kaptad… - Chris megmutatta a Vauxhall Road-i címzést a naplón.
- Chris! Köszönöm…nem is tudom… - forgatta a kezei közt a naplót zavarában Tom. Még sosem kapott igazi ajándékot. Olyat, ami csak az övé. És ami ennyire személyes lehet. Mint egy napló. Amibe a saját élményeit írhatja. Még friss kötészeti szaga volt a gyönyörű fekete bőrkötéses naplónak. Értékes és új lehetett. Legalábbis Christől mindenképpen nagy érték. Hiszen az egyszerű kis újságárús fiú nem igazán engedhetett meg magának drága dolgokat. De nyilván az újságok közt el tudta intézni, hogy a boltból legalább ezt a kis naplót elkülönítse egy kedves barátja számára, aki közelebb került hozzá a vásárlók közül, aki mindig leállt vele néhány szóra, aki közel érzett a szívéhez az évek alatt, s akit kicsit mindig sajnált már gyermekkori szomorú sorsa miatt, hogy árvaházban nevelkedik.
- Tedd el jól! Az emlékeket ne csak itt őrizd most már – mutatott a fejére és a szívére Chris. – Hanem ebben is – tette a tenyerét a naplóra Chris.
- Úgy lesz Chris! Írok bele minden nap – felelte megilletődve Tom.
- Biztos sok elintézni valód akad még, aztán ha újság kell, csak nézz el erre Tom – intett neki Chris, ahogy Tom még búcsúzóul felemelte a kezét. Ahogy távolodott a macskaköves úton érezte, hogy egyre messzebb kerül életének ezen korszakától. Hogy nehezebbek lettek-e a léptei vagy könnyebbek? Fogalma sem volt róla. Csak izgatottabb lett. Hogy megismerje, ki ő valójában, hogy mire is képes, hogy olyan dolgokat tanulhasson, amit a szerény árvaház sosem tudott biztosítani neki, hogy tovább fejleszthesse azokat a képességeit, amikre igazán büszke volt. Hogy meg tudja miért is volt ő képes annyi furcsaságra. Most már nem gondolt az árvaházi terjengő bűzre, a gyerekbömbölésre, a rongyokból varrt focilabdára, a tengerparti nyaralásra, a hideg mosdóvízre, Mrs. Cole gines palackjaira, a tintafoltos füzetére, a szürke ingruhájára. Sem Amyre, sem Dennisre, a virágárús nénire, vagy Chrisre. Csakis arra a titokzatos új világra, ahová hamarosan átlép és ahol megismerheti igazi önmagát. Megállt az utca közepén és csak bámult fel az épületre. Itt állt a Foltozott üst bejáratánál. Megnyalta az ajkát. Mély levegőt vett, s rátette kezét a kilincsre. Elérkezett az idő, hogy átlépjen életének egy új szakaszába, s egy eleddig számára ismeretlen helyre: a varázsvilágba.
Folytatása következik:
Callie: Kígyószem II. - Alapítók örökében
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
