1937. augusztus 31.

Tom szürke, kopott ruhájában belépett a Foltozott Üst fogadóba. Füst terjengett a levegőben, az egyszerű fa lócákon furcsa öltözékű alakok üldögéltek, többnyire feketében, néhányan hegyes kalapban, amilyet a középkori gótikus öltözékű előkelők hordtak. A hangzavarban senkinek sem tűnt fel a vékony, szürke kisfiú, aki tekintetével Tomot, a csapost kereste. Amikor végre meglátta a pult mögött feltűnő alakot megindult feléje, de rosszul indította a lépését, mert az oldalról érkezővel így pont összeütközött. Az ütődés pillanatában már érezte, hogy valami nedves, meleg habzó folyadék végigcsorog a combján és a lábszárán.

-         ó…elnézést – formálta a fiú, aki majdnem elvágódott az ütközés erejétől. Lenézett a kezében tartott korsóra, amely már csak félig volt tele.

-         Rodolphus, ne pocsold ki a sörömet fiam! – hallatszott a távoli asztaltól a kiáltás.

-         Hú! Az apám – húzta be a nyakát a fiú és fejével intett Tomnak. – Gyere velem! – Tom követte a két korsóval navigáló fiút a tömegben. Élre vasalt fekete nadrág volt rajta, finom bőrcipő, amilyet Tom csak az árvaházba érkező hivatalnok típusú embereken látott, és finom fekete selyemnyakkendőt viselt. A homlokából hátrafésült sima egyenes haja egészen a tarkójáig ért, s kék szemű fiú volt. – Apa, okoztam egy kis balesetet – pislantott hátra a háta mögött állóra.

-         Igen, pont láttam fiatalember – húzta el a száját a férfi, s egy hosszú fekete pálcát húzott elő a mellényzsebéből, és mutatóujjával rápöccintett, Tomra irányítva a pálcáját, s Tom érezte, ahogy kellemes meleg áramlat suhan át a ruháján és egyszerre frissen mosott száraznak érezte magán újra a szürke egyszerű vászonruhát. Szemében mohó fény villant, ahogy a fekete pálcára esett a pillantása. Már rohanna venni magának is egy olyat. – Bemutatkoztál már a szerencsétlenül járt fiatalembernek fiam? Most talán már elárulhatnád neki a neved is, ha ilyen fogadtatásban részesítetted. – szólt rá a fiára a férfi, miközben belekortyolt a korsóba.

-         Ó, igaz, ennyi legalább kijár, ha már az asztalunknál köszönthetünk – a fiú elvigyorodott és beletörölte még mindig habos létől csöpögő kezét a nadrágjába és kezet nyújtott az ismeretlen sápadt, vonzó arcú fiúnak. – Rodolphus Lestrange  - Tom elfogadta a kéznyújtást és megszorította a fiú kezét.

-         Thomas Rowle Denem – mondta ki tisztán csengő hanggal Tom. Rodolphus igyekezett nem feltűnően bámulni a szemközt álló egyszerű, szerény ruházatát, így inkább csak nyaktól felfelé nézett a fiúra.

-         Mit mondtál mi a vezetékneved? Denem? – az idősebb Lestrange rágyújtott egy vékony szálú cigarettára. S a füstön át Tomra nézett. – A vendégünk vagy egy italra, ha a fiam már leöntött eggyel – nevetett kedélyesen hasból a férfi, miközben a maga melletti székre mutatott.

-         Mit kérsz? – kérdezte Rodolphus a fiúra nézve, miközben az elhelyezkedett a kocsma ragacsos székén.

-         Nem is tudom. Te mit iszol? – kérdezett vissza Tom, kivágva magát.

-         Én, vajsört – mutatott a korsójára Rodolphus.

-         Akkor az jó lesz nekem is, köszönöm – biccentett Tom, s figyelte ahogy Rodolphus elviharzik a pulthoz.

-         A másik világból jöttél igaz? – intett a bejárat felé az idős Lestrange. Erőteljes férfi volt. Egyenes derékkal ült, ritkult már kissé a sötét haja, finom hímzéses selyemmelényt viselt és vékony karikagyűrűt.

-         Ennyire látszik uram? – mosolyodott el Tom. Lestrange férfiasan felnevetett, s figyelte a fiát, ahogy visszafordul a pult felől a korsó sörrel.

-         Napnál is világosabban Tom – emelte a szája elé a korsót és meghúzta.

-         Tessék! – tette a korsót a fiú elé Rodolphus és elhelyezkedett Tom mellett.

-         Denem, hát nem… nem ismerek Denemet a mi köreinkben – rázta a fejét Lestrange.

-         Tudod a mi világunkban, minden valamirevaló varázslócsaládnak neve van. A vezetéknév mindent elárul – nézett mosolyogva Tomra Rodolphus miközben magyarázott. – A vezetéknév egyben ajánlólevél.

-         Az aranyvérűek vezetékneve – biccentett hozzá Lestrange, s kifújva a füstöt fürkészőn körbenézett.

-         A varázsvilágban, vannak a muglik, a félvérek és az aranyvérűek. Az aranyvérűek családja mindig is a varázsvilágban élt a szüleik varázslók és boszorkányok leszármazottai. A félvérek általában kevert vérűek.

-         Igen értem, mint a meszticek, meg a kreolok – vágta rá Tom.

-         Aha, biztos – nyögte rá Rodolphus homlokráncolva. – Tehát nekik csak az egyik szülőjük varázsvilágbeli. A mugliknak meg egyáltalán nincs a családban varázstudó rokon. Ők csak bekerülnek a másik világból ide.

-         Mh, én azt hiszem félvér lehetek akkor. Az anyám biztos, hogy nem volt boszorkány – ingatta a fejét Tom.

-         Nem hiszem Tom – rázta a fejét az idős Lestrange. – Az aranyvérűek származástanában nincs egyetlen Denem sem.

-         Hát…akkor nem tudom – kortyolt a korsójába Tom. Sosem kóstolt még ilyesmit. Habos volt, meleg, enyhén édes, és nagyon jó ízű.

-         A Rowle viszont nem túl gyakori név – szívta meg a cigarettáját Lestrange. – És tudtommal csak egyetlen családban volt szokás a fiúknak ezt a nevet örökül adni… - vizslatta a vékony magas, intelligens arcú fiút a korsója felett Lestrange. Rodolphus érdeklődve figyelte apja párbeszédét az idegen fiúval. Lestrange a ragacsos kocsmaasztalt simítgatta a tenyerével. Finom keze volt. Nem olyan mint a nyomdafestékes Chrisé. Vagy az árvaházi gondnoké, vagy az utcát sepregető idős férfié. Ez a kéz nem végzett fizikai munkát, mégis erősnek tűnt. Lestrange-nak nem volt ideje tovább a fiúkkal foglalkozni. A Foltozott Üst másik bejáratánál ugyanis feltűnt, aki miatt az idősebb Lestrange  útja ide vezetett. Ügyeket intézni jött.

-         Tom, gondolom te is Roxforti elsős vagy, akárcsak a fiam, eredjetek nézzetek szét együtt az Abszol úton – szólt a fiára Lestrange egyértelműen jelezve a fiúknak, hogy a beszélgetésnek számára vége. Felállt az asztaltól, és a tükörben megigazgatta a nyakkendője csomóját.

-         Apa nem értem, miért nem pálcával igazítod meg a nyakkendőt mit fárasztod magad a megkötésével? – tette farzsebébe a mokebőr pénztárcáját Rodolphus.

-         Majd, ha megházasodsz te is megtudod fiam – kacsintott Lestrange, s biccentett a fiúknak.

-         Örülök, hogy megismerhettem Mr. Lestrange – biccentett Tom. – És köszönöm az italt.

-         Szóra sem érdemes Tom – felelte rutinból Lestrange, de már az érkező bicegő férfi felé nézett várakozóan. Rodolphus előresietett, hogy mutassa az utat a kocsma másik kijáratához. Ahogy az Abszol útra léptek észvesztő vásári forgatagba cseppentek.

-         Ez van mindig Roxfort előtt. Tavaly voltam itt amikor a bátyámnak vásároltunk dolgokat. Őrület mi? – indult meg a macskaköves úton határozottan Rodolphus. – Majd a vonaton megismered őt is. A bátyám két évvel idősebb nálam és sokkal tapasztaltabb. Kár, hogy nem maradhattam. Apa nem akar bevonni az üzleti ügyeibe – Rodolphus finoman meghúzta Tom ruháját. – Gyere itt megvesszük a könyveket! – Tom belépett Rodolphussal a Czikornyai és Patzába. – Megvan a lista? – nézett Tomra kérdőn Rodolphus, miközben a könyves polcok felé vette az irányt.

-         Persze. De nekem a használt könyvekre lesz pénzem csak, attól tartok – sütötte le a szemét Tom. Lestrange-ék finom igényes öltözéke is elárulta már számára, nem egy színvonalon állnak ők ketten.

-         Nem probléma. Akad néhány jó állapotú használt könyv is, ráadásul azok már be vannak törve, és alá van húzva a lényeg – préselte össze huncut szemvillanással ajkait Rodolphus. – És mesélj, hogyan csöppentél a mi világunkba?

-         Dumbledore professzor hívott meg, ő látogatott meg az árvaházban – felelte Tom, s figyelte, ahogy Rodolphus nagy szakértelemmel keresgél a használt könyvek közt.

-         Nézd, egy átváltoztatás alapfokon – dobta Tomhoz a kötetet Rodolphus. Tom elkapta és megpörgette a lapokat a kezében. Pálcamozdulatok rajza, és ábrák, leírások hosszú sora.

-         Tanulunk komolyabb dolgokat is mint a hörcsög teáskannává változtatását? – fintorgott Tom.

-         Ezek tiszta baromságok – legyintett Rodolphus. – Senkit sem érdekel a roxforti tananyag. De ez kell. Ez az alap. Téged se érdekel mi? – nézett hátra Tomra Rodolphus. Tom is vállrándítva nézett vissza a fiúra. Rodolphus toronyra halmozta a könyveket.

-         Szóval ti aranyvérűek vagytok ebben a világban? – kérdezte a fiút figyelve Tom.

-         Igen – bólintott Rodolphus befejezve Tom könyveinek válogatását, s a fiú kezébe nyomta a tucatnyi könyvtornyot.

-         Vagyis valójában lenézel? Mert ti itt éltek, gondolom, kiváltságos helyzetben, mindenki ismeri a neveteket – sorolta Tom a toronykupacot egyensúlyozva Rodolphus után.

-         Nem, és igen, de nem úgy ahogy gondolod – felelte rá Rodolphus. – Végülis nem tudod, hogy ki vagy, ezt ki kellene talán derítened, lehet mégiscsak az anyád volt varázsló. Mi is a neve?

-         Merope Denem – felelte Tom enyhe szomorú hanghordozással.

-         Az asszonyneve persze – intette le Rodolhus. – És bár való igaz, hogy a Gringottsi széfünk tele van kincsekkel, de mindenki tudja, hogy honnan származnak.

-         Gringotts? – kérdezett vissza értetlenül Tom.

-         A varázslók bankja, többek közt ott lehet mugli pénzt beváltani galleonra is és fordítva, ha nagyon muszáj – magyarázta Rodolphus.

-         Mit értesz azon, hogy mindenki tudja, hogy honnan származnak? – ráncolta a homlokát Tom.

-         Mh… - Rodolphus körbenézett ,ahogy elhaladt az alacsony polcsorok között. Kellő távolságban voltak a könyveket nézegető anyukáktól. – Hát…hogy az apám valójában kalózkodással szerzi a pénzt – súgta Tomnak mélyen a szemébe nézve és közel hajolva.

-         Mr. Lestrange, egy kalóz? – pislantott egyet Tom.

-         Az apámnak két hajója is van a Bristoli kikötőben. Három árbócosak: A Salvio Hexia – ez egy könnyebb kis ártás neve és a Fekete Boszorkány – vigyorogta Rodolphus. – De szárazföldi akcióik is vannak. Ha kocsmába megyünk, akkor már tudom, hogy kapás lesz. Apa sokat van távol. És szép kis vagyont összekalózkodott már. Szeretném átvenni tőle az üzletet, de nem adja. Apám nem válogat módszerekben, szívesen megtámad muglikat is. Azokat könnyebb kirabolni. Ezért aktív kapcsolata van a másik világgal. Egy vérbeli aranyvérű gőgösebb ennél. Nekik ez feketemunka. De én tudom, hogy egyszer apa átadja a hajókat. Az egyik az enyém a másik a bátyámé lesz. Nekem a Fekete Boszorkány kell – súgta kacsintva Rodolphus. – Kecses, könnyű járású, és jól irányítható.

-         Ez egy hajó? – kezdett kételkedni Tom.

-         Persze, nem is nőről beszélek – röhögte Rodolphus. – Apám felvitt néhányszor a fedélzetre. Remek kormányos az apám, nem véletlen, hogy még egyszer sem kapták el. Pedig a Mágiaügyi Minisztérium is bünteti az ilyen cselekedeteket. Főleg a muglikkal szemben, hiszen ők védtelenek egy ilyen támadással szemben. Természetesen magánkikötő, álcázó bűbájokkal, vagyis nem is tudják, hogy ott figyel szüntelenül a két hajó. Apám csak az érdemtelenektől zsákmányol. És nem öl. Főleg ékszereket szerez, mert anyám annyira imádja a kincseket, akár egy leprikon. A leprikon állatka, ami szereti az arany csillogását. A nők szeretik az ékszereket. Persze minden rabolt kincset átalakíttatunk, így anya bátran viselheti ezeket. Ráadásul apám nagy tételben váltja be galleonokra az ékszereket, a koboldokat meg egyáltalán nem érdekli, hogy honnan van, amit bevisznek nekik. A koboldok a gringottsban dolgozó varázslények. A galleon a legértékesebb fizetőeszközünk, a knút meg a sarló semmit sem ér. – Rodolphus remekül ráérzett, hogy új társa semmit sem ért a varázsvilág dolgaihoz, ezért amit úgy érzett indokolt lenne elmagyaráznia egy a másik világból érkező fiúnak, azokhoz mindig rövid magyarázó szöveget kötött. De igazi nemeshez mérten annyira diszkréten tette ezt, hogy Tom nem érezte magát ostobábbnak, sőt azt sem, hogy varázsvilágbeli tudatlansága miatt az ifjú Lestrange fiú lenézné őt.

-         Úgy érzem, nagyon sok mindent nem tudok erről a varázsvilágról. Honnan fogok ennyi mindent megtanulni, vannak itt közkönyvtárak? – kérdezte érdeklődéssel vegyes bizonytalansággal a hangjában Tom.

-         A Roxfortban rengeteg könyv van, sőt úgy tudom van egy külön polcsor a muglik felzárkóztatására. Ez hasznos sarok lesz neked is, ha azokat a könyveket átolvastad, utána nagyjából tudni fogod azt, amit mi, akik itt nevelkedtünk – nyugtatta meg Rodolphus. – De ha bármiben kérdésed merülne fel, amit senki másnak nem tudsz feltenni, rám számíthatsz – mondta komolyan Rodolphus. Tom kifejezéstelen arccal meredt a fiúra. Nem értette, miért ilyen segítőkész a fiú, egyáltalán miért nem hagyja magára, hisz oly egyértelmű, hogy Tom nem az ő köreiből való. Sem vagyonilag, sem a vér szerint, sem előéletét tekintve.

-         Miért vagy még itt? – kérdezett rá hűvösen Tom.

-         Nevezzük szimpátiának – fizette ki a könyveit Rodolphus.

-         Szimpátiának!? – ismételte a szót kétkedéssel a hangjában Tom. – Szimpatikus vagyok neked? – kérdezett rá szárazon. Rodolphus bevárta, amíg Tom is megveszi a könyveit. A Czikornyai és Patza ajtaján kilépve szembefordult a magas fiúval. Akkora volt a hangzavar, hogy úgy beszélt, mintha egy nagyot hallóhoz szólna.

-         Nem sok Rowle van a varázsvilágban Tom. Találkozunk a Roxfortban – mondta búcsúzóul Rodolphus, s elnyelte az Abszol úti forgatag. Tom végre egyedül folytathatta felfedezőútját ebben a számára olyan ismeretlen új világban.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.