A könyvtárt a hetedévesek töltötték meg és az ötödévesek egy része. Az alsóbb évesek közül alig néhányan lézengtek a polcsorok között fölösleges volt még hajtaniuk. De a RAVASZ és RBF vizsgákra készülőknek minden nap számít. Hosszú asztalsorok mentén ültek a diákok a könyvtár tanulórészlegében. Dorea mugliismereti jogszabályokat magolt, miközben feszülten rázta a lábát. Undorodott a mugliktól és már csak ha a szót meglátta kirázta  hideg. S most mennyi szót meg kell tanulnia csak róluk. De muszáj, ez a Wizengamothoz kell, és bár valóban jó ajánlólevelei vannak egy Roxforti igazgató nagyapával a családfán, azért mégis tartott tőle, hogy nehezebb lesz bekerülnie mint várná. Újra is újra hátratúrta a frufruját, kedvetlenül sandította az asztalsor másik végére. Potter ült ott. Szokásos mellhez tartó karhúzó gyakorlathoz készülő pózban, mindkét könyökével és alkarjával támaszkodva az asztalra és ezzel legalább egy méter helyet elfoglalt az asztalon. Rágörnyedt az asztalra, s rövidlátón szemüvegét a pergamenlap felé csüngetve tanult. Dorea gyűlölködve elfordította a fejét. Halk fütyörészés érkezett az egyik polcsorból. Tony Dolohov dúdolta a Holt Odó dalát. Dorea összevonta a szemöldökét. Nem tévedett. A nagy ötödéves hármas a mardekárból vonult ki a polcsorok közül. Tony, Nott, és Rabastan. Tony zárásként egy éles füttyentést hallatott, ami jelzésnek is tűnhetett. A fiúk halkan susmorogtak, s végül Doreától nem messze Rabastan az asztalra dobva a könyvét elterpeszkedett. Na neki aztán nem volt görnyedt a testtartása! Dorea mérgesen próbált hátat fordítani neki, de reménytelen volt. Két hosszú asztalsoron nem sok választás van, főleg hogy egymással szemben vannak a székek.  Rabastan egyik lábát az asztal válaszlecére tette, mint aki mandolinozni készül, s fellapozva a könyvet ráérősen körözött a pennájával a pergamen felett. Át-átnézett oldalra Dorea felé. Dorea érezte, hogy fogy  a türelme. Végül kicsattant.

- Ha nincs jobb dolgotok tűnjetek a tópartra! – sziszegte rájuk. Tony a fogai között pörgette a pennáját, Nott félig az asztalra borulva aludt. Egyikük sem a nagy gőzerővel tanulás mintaképét mutatták.

- Zavar a jelenlétünk? – kérdezett vissza gúnyosan Rabastan.

- Itt tanulni szokás és ha ti nem is értetek hozzá, legalább másokat hagyjatok békén ebben az elfoglaltságban! – felelte rá fagyosan Dorea.

- Prefektus a prefektustól vonhat le pontokat? – kérdezte Nott vihogva.

- Kipróbáljam rajtad Nott? – dühöngte Dorea közelebb húzva magához a mugliismeret tankönyvét.

- Mást is – susogta Nott, hogy csak a két fiú hallja. Rabastan felröhögött és megcsapkodta Nott fejét a könyvével.

- Amennyiben nem bírtok magatokkal szólok Madam Cvikkernek, hogy tiltson ki titeket a könyvtárból – figyelmeztette őket Dorea, s fázósan magára húzta a mellényét. A zárolt részlegben nyitva hagyták az ablakokat és most nagyon jött a huzat.

- Fázol Dorea? Felmelegítselek? – kérdezte gúnyosan Rabastan. Dorea dühösen pattant fel ültéből.

- Szemét…!

- Minden rendben Drágám?! Vagy zaklatnak ezek a rendbontó alakok? – nézett végig a társaságon Charlus Potter Dorea mellé érve.

- Csak kis kellemetlenkedők Charl! Ne foglalkozz velük, lemegyek a klubhelyiségbe – pakolta össze a könyveit Dorea.

- Elkísérlek! – ragadta karon Doreát Charlus Potter.

- Igazán nem szükséges – tiltakozott suttogva Dorea.

- A nők olyan sokszor nem is tudják mire van szükségük – tolta előre könyökénél fogva a feleségét Potter. Rabastan figyelte, ahogy a hosszú fekete hajú Dorea távozik a könyvtárból.

- Igyekezzetek! – intett a fejével Nottnak Rabastan, s szemével követte még a távolodó alakokat. Nott hátrasietett a Zárolt részlegnél várakozó Tomhoz, s beléptek a tiltott helységbe.  Tony feladata volt szemmel tartani Madam Cvikkert. Rabastan eltávolította a prefektusokat az élükön Doreával. Nott,  az egyetlen aki a csapatból bejáratos a Zárolt részlegbe, vezette Tomot a polcsorok között.

- Mit keresel? – kérdezte Nott.

- Magam sem tudom pontosan – habozott Tom, de sötétkék szemeivel a polcsorok fekete szuette kötetein járatta tekintetét. Ráérzésre akarta csinálni, mivel másként ez nem megy. Tudta, hogy rá kell találnia. Közelebb húzott egy létrát a sínen, s felkapaszkodott rá. – Tartsd feljebb a lámpást! – szólt le lágy hangon Nottnak. A fiú engedelmeskedett. Tom végighúzta ujjait a könyvek gerincén.  Már nem lehetett elolvasni, hogy mi állhat a kötetek mélyén, a könyvek tetején méretes pókok szőtték hálóikat, igyekeztek egy sötétebb zugba, ahogy megérezték valaki megbolygatja vegetatív boldog életüket itt a zárolt részleg járatlan polcain. Tom feljebb mászott a létrán. Előre-hátra gurult a létrával. S aztán végre megérezte. Először a szeme csak átfutott rajta. De elég az emlékezet foszlánya is, hogy aztán élesen lássa.  A polcsorban valami nem volt rendjén. Tom újra körbenézett a Zárolt részlegben. Ott van! A szemközti sorban. Négy kötet, ami olyan furcsán áll. Alig látszik, de mintha nem férnének el, kilógnak a sorból. Tom szíve megdobbant. Érezte a mellkasán, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről, s közben átevickélt a másik sorba. Megpróbálta beljebb tolni a köteteket. Tom morcosan nézett a kötetek aranybetűire. Méregkeverési praktikák, a legerősebb mérgek előállítása és beadagolásának titkai. Tom unottan elhúzta a száját. De miért nem megy be? Összepréselve az ajkát bekukucskált a polc hátsó falára a könyvek fölött. Elhúzta a pókhálót, hogy ne zavarja a látását, majd száraz ujjaival finom erőszakkal elkezdte kihúzni helyéről a könyveket. A lenti lámpás halovány fénye mintha átsuhant volna valamin. Egy hátra csúszott könyvön. Tom lerántva néhány pókot és pókhálót a polcról, karjára vette a köteteket, s benyúlt azért az egyért, megkopott sarkú, fekete, réges régi könyv volt ez. Tom elhatározta, ha már emgtalálta itt becsúszva a méregkeverési könyvek mögé, akkor beleolvas. Talárja zsebébe csúsztatta a könyvecskét és visszapakolta a vaskos köteteket a helyükre. Most már koppanásig tolhatta a négy kötetet.

- Ezt kerested? – kérdezte tőle Nott, ahogy leugrott mellé a létráról Tom.

- Az majd kiderül – sietett mellette, s elhagyták a tiltott könyveket.

- Jöhetünk máskor is – ajánlotta fel Nott.

- Kösz – biccentett neki Tom,

A mardekár klubhelyiségben Rodolphus egyenesen a bátyjának rontott, ahogy megtudta, hogy Tomot becsempészték a Zárolt részlegbe könyvek után kutatni.

- Te komolyan beengedted őt oda!? – harsogta.

- Most mi van akkor? – értetlenkedett Rabastan.

- Mert nem tudsz mindent, azért! Tom valami ellenszert keres! Valami sötét varázslatot! – próbálta magából kinyöszörögni Rodolphus.

- Mind azt keresünk. Csak ki mire? – vigyorogta hátra barátainak Rabastan. Tony és Nott röhögött.

- Nem érted! Tom elhatározta, hogy vele végleg megszakad a mardekár vérvonal! – kiáltott fel kétségbeesetten Rodolphus.

- Tessék?! – ugrott fel Rabastan. A kiáltásra mintha mindenkiben bent rekedt volna a szó. Mind Rodolphus felé néztek. Rabastan eltorzult arccal nézett Tomra. Mintha elárulta volna őket. Sőt különösen őt. Aki mindent megtett azért, hogy Tom otthon érezze magát náluk, a varázsvilágban, a környezetükben, ő igenis megérezte, hogy az árvaházi fiúnak segítség kell, hogy beilleszkedhessen az ő köreikbe. S mindig azon fáradozott, hogy Tom érezze, nincs egyedül. Erre tessék! Tom hátulról támad! Igazi mardekár vér kétségtelen! – De…de hátmiért? – kapta egyikről a másikra a fejét Rabastan. A pillanatnyi döbbenet után, hatalmas hangzavar robbant ki mardekárban. Mindenki beszélt és egyszerre, és izgatott, félénk, ijedt, dühös, haragos, és erőszakos és sírós hangok váltották egymást.

- Elég legyen!  - rontott közéjük Dorea, aki éppen ekkor lépett a klubhelyiségbe a falon keresztül. – Rabastan? Megint te voltál? – nézett dorgálón Dorea a fiúra.

- Tom, Tom nem akarja továbbvinni a mardekár vért! – rogyott vissza  a fotelba Rabastan. Dorea összevonta a szemöldökét, s csak annyi gondolkodási időt hagyott magának, amíg keresztbe fonta maga előtt a karját.

- Talán hagynunk kellene, hogy maga döntse ezt el! – nézett Tomra meghatározhatatlan arckifejezéssel Dorea.

- Nem, egyáltalán nem! – tiltakozott hevesen Rodolphus.

- De igen! – felelte rá keményen Dorea. – Ez az ő élete, és az ő vére! Nem rendelkezhetünk felette! – Tom meglepetten nézett a lányra. Voltaképpen most mellé állt. És ezt nem értette részéről.

- Nem Dorea! Ez egyáltalán nem magánügy! – szólt közbe Rabastan komoran.

- Hogyne volna az?! – ráncolta a homlokát vitatkozós hangnemben Dorea.

- Mardekár vére! Közügy! Az aranyvérűek közügye! – felelte Rabastan.

- Nem lesz minden úgy ahogy te akarod Rabastan, erre ráébredhettél volna már – húzta el Dorea a száját, türelmetlenül topogva a cipőorrával.

- Kösz, erre már rég rájöttem – mérte végig sötéten a lányt Rabastan. – Ezt nem engedhetjük! – többen helyeslően bólogattak Rabastan mondatára.

- Talán hagyhatnál másokat is szóhoz jutni! Mondjuk az érintettet! – nyújtotta Tom felé a karját Dorea. Minden szem Tomra szegeződött. Nos nem így tervezte az egészet Tom sem. Hogy szinte színt kell vallania az egész mardekár előtt. Egy ilyen…ostoba dologban. – Hallgatunk Tom! – szólította fel beszédre türelmetlenkedő modorában Dorea.

- Én félvér vagyok. Bár mardekár vére, de mégsem aranyvér. S nem akarom szennyezni tovább ezt a vért, sem pedig az aranyvérűekét, bármely család is lenne a nemes áldozat. Más terveim vannak. Legyőzni a halált. Örökké élni, és akkor Mardekár vére örökké él bennem is! – mondta tántoríthatatlan hangnemben Tom. A mardekárosok szótlanul néztek össze. Elsötétültek a tekintetek. S mindenki az elöljáróiktól várta a megoldást. Dorea pontosan tudta, hogy őt várják. Hát neki kell Tom ötletére reagálnia. Legyen.

- Nos Tom! A felvetésed kivételes és páratlan gondolatmenetre utal – mondta gondosan válogatott szavakkal Dorea, amiből nem lehetett eldönteni vajon sértegetni akarja Tomot, vagy csak finoman rendre inteni, esetleg pusztán tényt megállapítani. – De mint minden elképzelés, ennek is vannak hibái.

- Mik lennének azok? – kérdezte Tom némi tiltakozással a hangjában.

- Először is ez így ahogy van képtelenség… – tette karba a kezét Dorea.

- Egyáltalán nem az, találtam rá utalásokat… - rázta le magáról Dorea ellenvetését Tom.

- Ne vágj a szavamba Tom Denem, még ha mardekár vére is csörgedezik az ereidben! Nő vagyok, idősebb vagyok nálad, ráadásul a prefektusod is vagyok. Háromszoros indok, hogy tisztelj! – csattant rá Dorea. – Lehet, hogy magadhoz képest tudatlan boszorkánynak tartasz…

- De én egyáltalán nem…

- …tartasz! – mordult Dorea, hogy Tom már megint megzavarja a mondatát a közbekotyogásával. – De én is ismerem és hallottam azokat a dolgokat, amiket talán te is megtaláltál. A mardekárosoktól sosem állt távol a fekete mágia tudhatnád, szóval még ha nem is hangoztatjuk itt előtted, de azért találkoztunk már vele – folytatta rendre utasító hangnemben Dorea. – Az elképzelésed képtelen, a test nem élhet örökké, még ha a lélek esetleg igen. Érthetőek vagyunk? – nézett Tomra Dorea. Tom csendesen figyelte a lányt. Dorea nem veszekedett vele. Csak felvilágosította. Tom miközben folyamatosan farkasszemet nézett Doreával, kezdett ráébredni, hogy igazuk lesz. Hiszen nem a lelke mardekár, csupán…a vére. Elsápadt. – Amennyiben a testedet nem tudod megőrizni az örökkévalóságnak, úgy a mardekár vér a te testedben fejezi be végső áramlását. S a fekete mágia mai állása alapján a test épségének megőrzésére nincsen mód. – Tom hallgatagon nézte a lányt. Dorea hangja lassan halt el a légben. Üresség maradt utána. A döbbent mardekár tábor, és a híreket lassan felfogó Tom Denem szíve zakatolása. Pumpálta a mardekár vért. Az utolsót. Minden terve, minden reménysége most darabokra tört. Tom ökölbe szorította a kezét. Hiszen annyira jól kiötlötte! Miért nem működik! Hirtelen indulatának nem tudott gátat vetni. Pálca nélkül az összes üveg darabokra tört. Dorea a zöld lámpás alatt összegörnyedt, ahogy rázúdúlt a rengeteg üvegszilánk.

- Tom! Hagyd abba! – kiáltották Dorea után többen is. Tom pedig csak lassan ocsúdott, hogy ezt a hatalmas rendetlenséget ő okozza. Akaratán kívül, csak az indulatával. Lehunyta a szemét és lassan nyugodott meg. A mardekárosok az üveg záporesőtől elhúzódva lassan egyenesedtek fel. Betörtek a fekete tó vizétől elválasztó ablaküvegek is. Zúdult be a hideg tavi víz a mardekár klubhelyiségbe. Az ablak mellett állók gyorsan igyekeztek rendbe hozni, s eredeti állapotukba visszaállítani. Pocsolyák, törött üvegdarabok, és fásultság maradt a kirohanás után. Dorea erőtlenül rogyott a legközelebbi kanapéra, s keresztbe tette a lábait. Tom is követte a példáját, s a mardekárosok többsége is.

- Most mi lesz? – temette az arcát a tenyerébe Rodolphus.

- Tom még fiatal vagy. Tizennégy évesen nem dönthetsz máris az egész életedről! Addig még annyi minden változik – tanácsolta Dorea.

- Nem, én nem – rázta a fejét hevesen Tom.

- Lucretia ültette a fülébe ezt a bogarat! Ő volt! Gondolom a sorsán siránkozva elriasztotta Tomot, azt mondta neki, hogy aranyvérű sosem akarna tőle semmit! – vádolta a Black lányt Rodolphus felháborodottan.

- Az unokanővérem ártatlan! Ilyen erővel mind mondtunk neki ilyeneket! – vette védelmébe Lucretiát Walburga.

- De ő volt! Tudom! Tom is azt mondta – erősködött Rodolphus.

- Azért nem egészen ezt mondtam – finomította Tom.

- Erről le kell beszélnünk! – nyugtatta magát Rabastan. Kereste a mentőöveket. Már látszott rajta, hogy lázasan gondolkodik. – De hát miért? Hogy jutott ez az eszedbe Tom? Egyáltalán? Ha csak a nők miatt van, hát szerzünk neked ígérem! A rohadt életbe is! – Rabastan türelmét vesztve kapta elő mellényzsebéből a cigarettatárcáját, s rágyújtott.

- Ezt tilos! – szólt rá azonnal Dorea. – Mugli tárgy! – intett neki Dorea.

- Cseszek rá! – hessentette el Doreát Rabastan magából kifordulva. A gyertyafénynél gyújtotta meg és idegesen letüdőzte. – Szóval én hatok rá igaz? – mordult Doreára sötéten Rabastan. – Inkább a te családod az, akik hatnak rá. A Blackek, az aranyvérmániájukkal. Elladora nénikétekkel az élen. Fejezzük le a házimanókat és tegyük ki a fejüket a házba! Olyan szép szokásaitok vannak tényleg! – gúnyolódott Rabastan.

- Fejezd be! Az apád egy csomó mugli tárggyal kereskedik, az talán aranyvérhez méltóbb dolog igaz? – vágott vissza Dorea.

- Nem az tényleg jobb, hogy tetemekkel van kipreparálva az egész házatok! Tomot is oda várjátok? díszhelyre? Mert vele vége! Felfogtad!? Az utolsó Mardekár! Őt is beteszitek a gyűjteményetekbe? Hiszen Lucretia kezdte, te majd folytatod! Aztán nézhetjük, hogy Tom a szemünk előtt…

- Ne vádolj olyasmival, amit nem én követtem el! – tört ki magából Dorea, majd felpattanva Rabastan felé rontott. Rabastan hátrahőkölt a fotelban és már félrehúzva az orrát grimaszba ugrott arckifejezéssel várta Dorea pofonját. De a lány nem felpofozni akarta, pedig valóban ez inkább a szokása. – Adj egyet! – sürgette Rabastant a tenyerével intve. Rabastan felé nyújtotta az ezüst cigarettatárcát, s Dorea reszkető ujjakkal kihúzott egyet. Rabastan tartotta neki a gyertyát, hogy meggyújtsa. Dorea belélegezve a füstöt, lehunyt szemmel keresztbe tett karral megállt Rabastan mellett.

- Most mi lesz? – nézett kétségbeesetten Doreára Rabastan. Dorea köhögve kapkodott levegő után.

- Próbáld lebeszélni, te vagy a barátja nem én! – felelte dohogva Dorea.

- Vagy ajánld fel magad te neki! – szúrta vissza Rabastan. – De most komolyan Tom, tényleg…ez miatt? A nők miatt? – nézett kétségbeesetten Tomra.

- Nem, dehogy – vetette ellen heves tiltakozással Tom. Összezavarodott. A Mardekár háznak tehát nem is ő a fontos. Csak a vére. Ez kicsit másként festi le a dolgokat. Egészen más színezetet kap minden. Ezeknek itt körülötte, valójában csakis a vérének szól ez a kitüntetett figyelem és befogadás és nem önnön magának. Ha a lelkét továbbörökíti, az számukra nem egyenértékű a mardekár vér fennmaradásával. Vagyis, nekik csak a vér számít. És nem ő. Mintha összeomlott volna benne egy világ. Amit már harmadik éve kezdett felépíteni magában. Csalódott mindenkiben. S Rabastan reakciója fájt a legjobban. Mert ő volt az, akinek a legtöbbet köszönhette. De valójában ez a figyelmesség nem neki szólt, csak egy emléknek, csak egy történelmi személyiségnek. Semmi több. Tom most ébredt rá, hogy bár a vérében hordja mardekár örökségét, valójában ő maga nem azonos mardekárral, s ezáltal nem is egyenértékű vele. Összetörten ült le a legközelebbi fotelba. Most egyszerre undorodott magától, az összes mardekárostól. Mindentől. A varázsvilágtól, az aranyvérűektől. Nekik csak a vér kell? Tényleg? Ennyire számító ez a világ? Ennyire rideg, és hideg? Mégis Lucretia volt a legigazabb közülük. Aki nem tagadott semmit, aki az elején figyelmeztette, sokat kell még tanulnia az aranyvérű társadalomról. S igaza volt. Ő még mindig nem ismeri ki őket. AZ állítólagos legjobb barátait sem. A Lestrange-okat. A barátságuk tehát nem is neki, Tom Denemnek szól? Csak Mardekár Malazár vérének? Mennyire látszik, hogy muglik közt nőtt fel! Az ő világában a barátság önzetlen, és csakis annak szól, akit megismernek, testestől lelkestől. Ahogy Amy érez iránta. Amy, a háború, mi történik körülötte? Tom körül megfordult a világ. Nem akart tudni most a varázsvilágról, semmi sem érdekelte. Gyűlölte ezt a kétszínű társaságot, felzaklatott légvétellel, fuldokolva rohant fel a hálóterembe.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.