Morrighan a hatalmas fogadócsarnokban állva várta. Hűvös tartásán nem látszott, hogy félne, vagy megrettenne, pedig démonok tucatjai figyelték a sarkokból, a lépcső mögül, a fáklyák fényéből. Morrighan hideg szürke pillantással csak Scathacht nézte. Scathach fekete csipkeruhában, szép mintájú apró uszállyal ereszkedett le a lépcsőn. Törékeny alkatát csak hangsúlyozta a csupa csipke, a hátára omló hullámos sötét haj olyan fiatalossá tette Morrighannal szemben, olyan játékossá, könnyeddé. De az arca sápadt volt, szinte komor. Gyanakvóan pillantottak a kék szemek a fantomkirálynőre. Vékony ujjaival a márványkorlátba kapaszkodott, ahogy lassan ereszkedett le a lépcsőn, s tenyere simította a csiszolt korlátot.

-         Morrighan! – állt meg a lépcső alján távolságtartóan Scathach.

-         Scathach! – biccentett hidegen a Fantomkirálynő. Scathach nem érezte indokoltnak, hogy beszélgetést kezdeményezzen, üdvözölje, vagy beljebb invitálja palotájába a fantomkirálynőt. Merev tartással várta, hogy a Fantomkirálynő közölje jövetele célját.

-         Látom, még nem sikerült otthonossá tenned a palotád – nézett körbe Morrighan nyugalommal a tágas helyiségen. Scathach oldalt fordítva a fejét követte a Fantomkirálynő pillantását. Nem valóban nem volt belakva a palota. Sőt. Sehol sem voltak szőnyegek, egyáltalán bármilyen kárpitok, vagy drapériák. Sem berendezési tárgyak, vagy akár csak növények. Csupán a kandallók, kályhák, fáklyák, és az elmaradhatatlan, vizes elemek. Vagy akváriumok, vagy ivókút, szökőkút. Ridegnek tűnt az egész kastély a meleg színek ellenére is. Az új királynő elem a tűz volt, ezért a tűz elemek domináltak.

-         Azért jött, hogy lakberendezési tippeket adjon? – húzta fel fagyosan a szemöldökét Scathach.

-         Nem, kedvesem természetesen nem – futott Morrighan szája hideg mosolyra. A szeme azonban változatlanul érzéstelen maradt. Milyen különös arca van. Talán a mimikához ért, de a szeme már élettelen. – Hosszú utat tettem meg, idáig, ha megkínálnál…

-         Ha kívánja… - intett puhán a démonjainak Scathach.

-         Kerüljük a formaságokat Scathach, mindketten királynők vagyunk – követte Scathacht a magas nő. Mandulaszín ruhában volt a fantomkirálynő, egyenes szabású, teljesen földig érő ruha volt. A haja mint mindig egyenesen omlott a hátára, csak a korona törte meg a suhogásátá a fejtetőnél. Scathach belépett a tágas dolgozószobába. Még mindig jóval alacsonyabb volt a Fantomkirálynőnél. Kellő távolságot tartottak egymástól. Két méteres körön belül egyikük sem lépett a másik felé. Morrighan pillantása a szép fekete üveglapra esett. Elegáns megoldású íróasztal, széles, ám nagyon hideg. Nagyon nagy ridegséget árasztott. Az üveg igen kényes darab. Könnyen törik. Scathach szeme alatt mély karikák, arca sápadt, mozdulatai szinte fáradtságot sugallnak. A derekán fekete selyemmasni szorította meg a szoknyaanyagot.

-         Pezsgőt, mert ünneplünk? Vagy bort, a komoly beszélgetésekhez? Esetleg vizet a puszta tényért, hogy szomjas? – fordult felé kutató kék szemekkel Scathach.

-         Rád bízom a döntést Scathach – felelte lapos szempillarebbenéssel Morrighan, ahogy futólag elvette a szemét a könyvtár polcairól. Scathach bort töltött mindkettejüknek. Morrighan apró szempillalebbenéssel vette tudomásul mit választott a lány. – Látom a helyzetfelismerésed elismerésre méltó. - Morrighan belekortyolt a borba, s sétálni kezdett a polcsorok előtt. Scathach az íróasztalnál maradva követte tekintetével a Fantomkirálynő mozgását. Nem kis gyanakvással a tekintetében.

-         Milyen érzés, királynőnek lenni? – kérdezte a pohara felett futó szemvillanással Morrighan.

-         Ön jobban tudja, mint én, hiszen régebben gyakorolja ezt a hivatást – préselte össze az ajkait Scathach.

-         Mily igaz, hivatás! – hajtotta hátra könnyedén a fejét Morrighan. – Mely örök életre szól – kortyolt a borból Morrighan. Scathach tenyerén megtámaszotta a borospohara talpát, s az íróasztalnak dőlve fürkészte a Fantomkirálynőt. – Én figyelmeztettelek Scathach – súgta rekedten Morrighan.

-         Tudom – sütötte le a szemét Scathach. Lehajtotta a fejét, mert nem akarta látni Morrighan szemében a saját fájdalma visszatükröződését. Morrgihan vizenyős szürke szemében egyetlen pillanatra felderengett az, ami mindkettejük életében közös most már. – De ezen már nem változtathatunk – itta ki a bort a poharából Scathach. Erősen koppant a kristálypohár, ahogy az üvegasztalra csapta, s heves léptekkel távozni készült.

-         Scathach! – állította meg az ajtóban Morrighan hangja. Scathach visszanézett a Fantomkirálynőre.  Morrighan is csendesen letette a kiürült borospoharat az üvegasztalra. – Örülök, hogy végül neked sikerült.

-         Nem hiszem, hogy szívből beszél – szűrte a szavakat futó hideg mosollyal Scathach.

-         A démonoknak ezelőtt királyuk volt. Egy férfi. És hát te is meg fogod majd látni, hogy a magunkfajták valamilyen szinten mégiscsak, egymással keresik a kapcsolatot, hiszen annyira más a mi világunk és életünk a többiekétől. Egy férfi, másképp lát dolgokat. Tudod Scathach, jó dolog a tudat, hogy van, aki pontosan tudja, hogy mit élsz át, mert hasonló életet él mint te.

-         Sejtem, hogy mire gondol – felelte komolyan Scathach.

-         Ez a magány elefántcsonttornya Scathach, üdvözöllek benne – mondta rezzenéstelenül Morrighan.

-         Köszönöm – felelte metszőn Scathach, s felviharzott a lépcsőn.

-         Elhanyagolod a kötelességeidet, és ez botrány Scathach! – kiáltotta utána Morrighan.

-         Had döntsem el én, hogy mit csinálok – vágta rá az emeletről lenézve a  fantomkirálynőre.

-         Ó igen, megteheted! De méltó ez a koronára, melyet a fejeden viselsz? – futott keresztül a levegőn a hideg kérdés. Scathach végigsimított a vastag aranypánton, ami a homlokára simult. Morrighan szürke szeme fogva tartotta Scathach kék szemét. – Azért lettél a démonok királynője, hogy megmentsd a világot a démonoktól azzal, hogy a palotádba zárod őket? – futott fel a kérdés Morrighan metsző hideg hangján. Scathach nem felelt, csak haja hullámai lengedeztek a levegőbe, ahogy Morrighanre lenézett. Morrighan hosszú másodpercekig farkasszemet nézett  vele. A  két királynő pillantása összeforrt. – Viszontlátásra Scathach – fordult sarkon Morrighan megszakítva a szemkontaktust, s kivonult a palotából. Scathach egy ideig merőn bámulta a helyet, ahol korábban a fantomkirálynő állt. Végigsimította a márványkorlátot. Lassan újra leindult a lépcsőn. Hallgatta, ahogy kong a cipőkopogása az üres előtérben. Milyen kihalt is a palotája. Visszhangot vet minden lépés, minden szó.  Kilépett a palota kapuja elé, s lelépkedett a kocsifelhajtóra. Morrighan már elment, vissza a saját palotájába. Ahol mindig dér és hó van, minden csupa fehérség, éttetsző és hideg. Az út mentén végig vizesárok. Scathach észrevette, hogy egy kelpi dugta ki a fejét a vízből. Vízidémon. Scathach leguggolt hozzá, s megsimogatta a ló hínársörényét. Az ő démonjai. Minden démon az övé. Elvesztette az emberi kapcsolatait. Értük. Hogy néhány varázsló és boszorkány helyett, megszerezze az összes démont. 

-         Eredj, kísérts meg néhány vízparti szép nőt – mosolygott rá bágyadtan Scathach. A vízidémon a vízbe prüszkölve, csavart úszással fürgén szökkent, s eltűnt a mélybe. Scathach felegyenesedve tovább ment. Kákalagok és kappák ültek a vízparton. Mind Scathachot nézték, a kappák meghajtották fejüket királynőjük előtt, s erre mind elgyengültek, ahogy kifolyt a fejükből minden víz. Érezték Scathach őszillatát, ahogy végighaladt a palota előtti parkban. Mind ismerték már az illatot. Figyelték, ahogy a fiatal lány, fekete csipkeruhában tétova léptekkel szétnéz új birodalmában. Követték a mozdulatait. Scathach hátranézett. Árnyékában végig kövek lapultak meg.  Oly hűségesen követték, akárha pincsikutyák lennének. Scathach felnevetett. Pogrebinek. Így álcázzák magukat. De varázsuk Scathachra nem hat. Habár bágyadtnak és kedvetlennek érzi magát pogrebin démonok nélkül is. Pedig ezek most mind igyekeztek a sarkában lenni, árnyékában követni úrnőjüket.

-         Menjetek a dolgotokra, ne engem kísértsetek hiszen rám nem hat. Menjetek! Démonkodjatok valamerre! – hessintette el maga körül a köveket. Az apró porgeminek fürgén felugrottak és iszkoltak el a fűbe.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 2 hozzászólás

1

2011.02.05. 20:27 callie Szia Laura! Örülök, hogy tetszett, végülis pontosan ugyanott folytatódik, ahol a Fekete máglya lángja abbamaradt.  Remélem azért majd érthetőbb lesz a történet.  Örülök, hogy olvasod, köszönöm. Callie

2011.02.05. 19:40 laura17 Szia! Az új történeted egyszerűen fantasztikus, remélem hamar folytatod. Kissé nehezen értettem az elején, de ez nem veheti el a kedvemet. :)