1. fejezet

Fekete tinta festette vékony vonalát a papírra. Apró betűk simultak egymásba: Voldemort. A sápadt ujjak meglebbentették a papíranyagot, s összehajtva lepecsételték a levelet. A fiú áttette a tükör elé a gyertyát, s belenézett a tükörbe. Meredt hosszú másodpercekig mozdulatlanul a tükörképére, majd lassan végighúzta hűvös ujjait vékony arcán. Sápadt. Oly valószerűtlenül sápadt. Mintha levettek volna egy színréteget a bőre alabástrom festményéről. S a tekintet, oly meglepően idegen. Nem mindig, főleg csak a késő esti és a hajnali órákban. De szeme különös kékje eltűnik a vörös lángolásában. Bevérzik a szeme, de ez a vérzés olyan, amilyent még nem látott a világ. Vérzett a pupilla, az irisz kékje is. Peverell címerrel pecsételte le a levelet. A Különleges pecséttel, melyet szerzett, örökségének egy értékes ékszerét.

Drága Barátaim!

Megtettem, amit meg kellett tennem. Sikerem bizonyítéka legyen-e levél. Melyben tudatom veletek: élek. A legfeketébb mágia elkövetése sem győzheti le az élni akarást. Mardekár vérének dicső patakját. Az első tett, mely talán kísérteni fogja egész életemet, akár árnyékom a fényben. Büszkeség. Ez maradhat bennünk csak, minden tett után. Még most is, mikor a bosszú édes íze vegyül ajkaimra, az anyámért, magamért, és értetek. Mert az első tett értetetek is történt. Megnyíltak a szférák barátaim. Távlatok és perspektívák, itt a mardekár reneszánsza érkezett el! Szülessünk újjá együtt, egy új jövőt építve, a romokon!

Tartsatok velem! Találkozzunk Londonban, ZSK. B&B

Üdvözlettel,

Voldemort

A tükörben látta a földön fekvő arisztokratákat. Idősebb Tom Denem, érzelemmentes arcán lám most a félelem derengett fel. Ha lehet gyűlölni szülőt, hát Voldemort ismerte-e érzést. A szülői kegyetlenség közt a legnagyobb. Nem lenni szülőnek. Az apja nélkül nőtt fel. S miért? Mert az apja egy gyáva alak volt. Nem merte vállalni a saját fiát. Milyen nevetséges is volt a meghökkenés, ahogy rápillantott, ahogy itt állt a szalon ajtajában. Ahogy ráismert! Mert a hasonlóság oly egyértelmű volt, hogy kár lett volna tagadni. Ó igen, e csinos arcocska, mely annyi mindenkit megtéveszt. Ezt örökölte ő az apjától. Se többet se kevesebbet. Voldemort végigjárta a kastélyt, s közben végiggondolta addigi életét. Itt élhetett volna. Itt nőhetett volna fel. Talán, nem hal meg az anyja sem. Talán ilyen elegáns arisztokrata lett volna, mint ezek a Denemék. Talán, soha nem jut a varázsvilágba. Semmi nem történik véletlenül. S most Ő a Voldemort titkos név alatt megkezdhette az irányítást. Saját kezébe vette a sorsát. S az első amit tenni akart. Az a bosszú. Meg akarta bosszulni az anyja halálát, a szánalmas árvaházi éveket, a szegénységet, az éhséget, a nélkülözést. S azt, hogy az apja így ilyen könnyedén lemondott róla. Ilyen egyszerűen képes volt átlépni felette és élni tovább az életét, mintha mi sem történt volna, mintha ő a világon sem lenne. Fájdalom volt ez. Másfél évtizednyi fájdalom, a lelkében, a szívében, a tudatában.

­-Keres valakit?

-De Thomas, ez a …fiatalember nem lehet, hogy a Te…

- Nem…, ez nem lehet,… ez biztos valami rémálom….

- Merope Denem nem volt rémálom. Az anyám volt!

- Várj, engedd, hogy….hogy megmagyarázzam…

- A magyarázkodás szánalmas emberi gyengeség Mr. Thomas Denem…

Voldemort gúnyos hűvös kacagása futott fel a hideg levegőben. Milyen elegánsak, a szép második feleség, az arisztokrata, akiért otthagyta Merope-ot ez a szemétláda. A férfiak a legundorítóbb nemű élőlények a világon, semmi érzésük nincs az utódaik iránt, az emberi faj, méltatlan az életre, ha ilyen hímek nemzhetnek utódokat.

Voldemort még holtában is belerúgott apja tetemébe. Nincs értelme tovább időzni ebben a kastélyban. Voltaképpen jogos öröksége. De nincs szüksége semmire, ami a mugli világhoz láncolná. Ó nem. Semmit sem akart a múltból, a mugli világból, vagy a mugli apjától.

Mennyivel egyszerűbb módja a szaporodásnak az osztódás. Voldemort megsimogatta a rombusz alakú követ az ujján. Ó nem, nem fájdalommentes. De praktikus. Még mindig jobb saját lelket tépni, mint ha mások tépik a lelkünket. A szerelem ilyen. Csupa fájdalom, csupa lélekszaggatás. De azt mások teszik. Voldemort jól tudta, az anyját is a szerelem vitte a sírba. Az apja iránt érzett szerelem. S anyja hibájából okulva tudta, a szerelem a leggyilkosabb lélekszaggató. Az, amit ma ő tett, az semmi ehhez képest. Ha önmagunknak okozunk fájdalmat akkor csak mazochisták vagyunk, de ha másoknak okozunk fájdalmat akkor szadisták. S Voldemort ezért nem akart, soha senki iránt túl sokat érezni. Mert ő inkább a maga lelkét szaggatja ezer darabra, mint hogy más lelkét szaggassa. A halál könnyű, a halál egyszerű, a halál semmi. De a lélekszaggatás az más. Senkinek sem engedi, hogy megölje vagy megszaggassa a lelkét. Mert ő maga akarja akkor inkább megtenni. De ő a nagy anglikán Londonban nőtt fel. Az öngyilkosság bűn. Tehát élni kell. Élni, mindörökké.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.