1. fejezet

Voldemort fáradtan érkezett vissza a mardekár klubhelyiségbe. Orra tele volt a pince áporodott szagával. Prefektusi gyűlések. Fölöslegesek és unalmasak. Ráadásul a Hollóhátas és Hugrabug prefektusok minduntalan ostoba kérdésekkel húzták az időt. Voldemort meglazította a nyakkendőjét. Kiverte a verejték. Hideg, olyan hideg. Szárazon nyelt.

-         Nos milyen volt a prefibuli? – kérdezte Rodolphus felpillantva házidolgozatából.

-         Sokszor türelem kell ehhez a prefektussághoz. Micsoda ára van annak, hogy most már szabadon járhatok a Roxfortban – szűrte fogai közül Voldemort, de érezte, hogy fejébe szaggat a fájdalom. Már mindig tudta, hogy mikor vérzik be a szeme. Érezte, jött a görcs, a fejfájás, aztán ég a szeme, mintha felperszelték volna, heves szívdobogás...és gyengeség.

-         Megyek, lefekszem, hosszú volt a nap – hadarta gyorsan, s elindult a lépcsőfeljárón. A fordulóig jutott. AZ üvegben visszatükröződött az arca. Krétafehér volt, szeme vörös, akár a fehér nyulaké, vagy az albínó embereké. Akaratlanul is felkiáltott. Megijedt önmaga tükörképétől. Soha sem volt még ennyire vörös. Soha!

-         Tom! – kiáltotta Rabastan. Voldemortnak nem volt ideje válaszolni, összecsuklott akár egy marionettbábú.

-         Ó basszus! – ugrott fel a két Lestrange, s felnyalábolták a földről, s felvitték a háloszobába a zöld baldachinos ágyra.

-         Fel kellene vinni a gyengélkedőre – súgta Rodolphus. Rabastan  a száját dörzsölgetve ujjaival gondolkodott.  Tenyerét Tom homlokára szorította. Hűvös, mégis verejtékben úszik, mintha láza lenne. És reszket. Kulcscsontjai kilátszottak a bőr alól. Fogyott. Látványosan sokat fogyott. Beesett az arca. S állandóan vértelen.

-         Megőrültél? Nem tudhatjuk, hogy nem-e …az utóhatása – simította hátra a homlokánál a haját Rabastan. – Nem tehetjük.

-         Akkor mi a francokat csináljunk? – vinnyogta idegesen Rodolphus.

-         Elhívjuk majd otthon hozzá a házigyógyítónkat, de mást nem tehetünk. Kiderülne. És annak következményei lennének, te is tudod, hogy mi Rodolphus – figyelmeztette Rabastan. Rodolphus szótlanul bólintott. A lélekszétválasztás nem tűnt el nyomtalanul, s bár Tom igyekezett jól leplezni a külvilág számára, voltak bizonyos jelek, amiket egyre kevésbé tudott eltakarni mások elől. Ha bárki megtudná, az egyértelmű lenne, hogy gyilkolt és a gyilkosság Azkabani fogsággal jár minimum. Nem lehet. Kicsapnák az iskolából Tomot. Ördögi kör. – takarjuk be! Hozz még néhány takarót! – utasította Rabastan, s Tomra halmoztak jó pár mardekárzöld paplant. Rabastan ült az ágy szélére. Kezébe vette a vékony fiú kezét. Vártak. Lassan enyhült a roham. Rabastan érzékelte, hogy enyhül a kezében tartott kéz reszketése. Figyelte, ahogy lassan kisimulnak a sápadt fiú arcvonásai.

-         Helyes fiú. Ha nő lennék, biztos nekem is tetszene – jegyezte meg halkan Rabastan.

-         Ühüm – vágta rá csendesen Rodolhpus. A széken ülve várta, hogy történjen valami. Rodolphus a szája előtt tette össze a kezét, mintha imádkozna. Nem gyújtottak gyertyát. Elég volt a Fekete-tó fényeinek szűrt fénye. Nem tudták, hogy mit tehetnének. S csak vártak. Nem beszélgettek. Túl feszültek voltak hozzá. Mindketten aggódtak Tomért. Tudták, hogy mit tett. Tudták, hogy nem veszélytelen. De nem tehettek már semmit sem. Voldemortnak magának kellett megélnie a legsötétebb mágia következményeit.

-         Hol vagyok? – jött a csendes rekedt kérdés. Rabastan felkapta a fejét, hogy Voldemortra nézhessen.

-         A Roxfortban, a mardekár klubhelyiségben – szorította meg a fiú kezét Rabastan. Meleg keze átmelegítette Voldemort fagyos, dermedt ujjait. Lassan lebbentek fel Voldemort pillái. Rodolhpus meggyújtotta a gyertyát az ágy melletti szekrényen. – Miért nem mondtad? – kérdezte halkan Rabastan.

-         Mit? – pihegte erőtlenül Voldemort.

-         Hogy vannak utóhatásai – engedte el Voldemort kezét Rabastan.

-         Nem akarom, hogy tudjon róla bárki is, hogy gyengének lássatok – felelte elfordítva a fejét Voldemort.

-         Nem kis varázslatot vittél véghez Voldemort. Ezt te is tudod. És mi, a barátaid vagyunk. Nem kellene legalább előttünk kettőnk előtt titkolnod – suttogta neheztelőn Rabastan. Voldemort bágyadtan megütögette Rabastan kezét.

-         Hiába a szellem nagysága, ha gyenge a test, ami adatott -  ejtette a mellkasára a kezét Voldemort.

-         Milyen gyakoriak a rohamok? Vannak fájdalmaid? – kérdezte Rabastan komoran. – Néhányat már mi is láttunk. A sápadtság természetes. Még szinte nem is észrevehető, hiszen mindig is rendkívül fehér voltál. De a másik…

-         Egyre több mindenki veszi észre, hogy bevérzik a szemem. Nem tudom meddig lehet még titkolni. Főleg a tanárok előtt – dörzsölte át a homlokát Voldemort.

-         Nem kellene több horcruxot csinálnod – támaszkodott meg öklén Rabastan.

-         Ilyet ne….is….halljak! – sziszegte indulatosan Voldemort. Szeme jeges kék volt, akár az északi tenger. Nyoma sem volt már az előbbi rosszullétnek.

-         Meg kellene vizsgáltatnod magad, van egy magángyógyítónk, rendkívül diszkrét, senki sem tudná meg… - tanácsolta Rabastan.

-         Nem lehet! – tiltakozott hevesen Voldemort.

-         Talán tanácsokat kérhetnél tőle, a rohamok ellen, a szembevérzés ellen, lehet hogy lenne rá ellenszer, ez neked is az érdeked Tom – emlékeztette Rabastan rábeszélően.

-         Jól van, jól van, majd meglátom – bólintott rá türelmetlenül Voldemort.

-         Kitartasz az eredeti terved mellett? Még így is? – kérdezett rá keresztbe tett karral Rabastan.

-         Igen, hetet – bólintott rá határozottan Voldemort, átsimítva a gyűrűsujján lévő gyűrűt.

-         Megéri? – kérdezte halálos komolysággal Rabastan.

-         Meg kell lennie – erősködött Voldemort.

-         Gondold végig ez csak egy! Mi lesz a többi után? Gondolod, hogy így fogsz még kinézni a hetedik után is? – dörrent rá Rabastan.

-         Nem nő vagyok és ez nem gyerekszülés, én nem féltem az alakomat – vágott vissza keményen Voldemort.

-         Abba belegondoltál, hogy mi van, ha az életeddel játszol? Mit érsz ennyi horcrux-al ha közben erőtlen vagy? Ha lábra sem bírsz állni, ha nem nyered vissza az eszméleted? Ha a szervezeted teljesen tönkremegy?

-         Ez a varázsvilág nem? Itt minden lehetséges nem igaz? A varázsvilág felette áll a fizikának, a fizika törvényeinek és a fizikai testnek is! – csattant rá Voldemort.

-         Igen, de mik a határok Tom mit gondolsz? Meddig lehet elmenni? Értünk a levitációhoz, meg egy csomó baromsághoz, de minden véges hidd el Tom az emberi képzelet is! Valahol ott van a pauza  a vég és kész! Ezt senki nem csinálta előtted és épp ezért nem tudjuk, hogy mi lesz a következménye. Merlinre kérlek Tom gondold végig!

-         Azt hittem Rabastan a két fivér közül te vagy a határozottabb, a kevésbé érzelgős, a kevésbé labilis, úgy érzem kételyek vannak benned, a kételkedés rossz útra visz – intette figyelmeztetően Voldemort.

-         Gondolj, amit akarsz, higgyél amit akarsz, nem érdekel Tom! De én vagyok az idősebb, és én éltem le az eddigi életem a varázsvilágba, még ha te is vagy mardekár utóda hidd el, hogy talán még mindig vannak dolgok, amikben tudok a tanácsadód lenni. Csak azt kérem, gondold át még egyszer, hogy végig akarod-e csinálni – tett nyugtató kézmozdulatot két tenyerével csillapítón  a levegőbe Rabastan. – Engem nem vakítanak el a nagy tervek, a nagy célok, és a nagy álmok, mint titeket. Csak egy kis józanságot próbálnék átadni mindkettőtöknek.

-         Köszönöm, átgondolom még egyszer, de ennyi – felelte szárazon Voldemort.

-         Rendben – bólintott rá Rabastan. – Gyere Rodolphus, hagyjuk pihenni!

-         Ok-ok, csak egy szóra – Rodolphus Voldemorthoz hajolva kacsintott rá egyet. – Tutira nem lehet, hogy csak Elizabeth Burke készített ki ennyire? – vigyorogta.

-         Na gyere már! – rángatta el Rabastan, nevetgélő öccsét. Voldemort visszahanyatlott párnáira. A két Lestrange megijedt. De titkon Voldemort is. Egy ájuldozó vezető nem túl megnyerő a mardekárságnak. Össze kell szednie magát. De hogyan fogja elrejteni az egyre láthatóbb jeleket? Talán tényleg nem kellene elsietni ezeket a horcruxokat.

Olyan sokára jött a következő roham, hogy Voldemort szinte el is feledkezett róla, hogy voltak bizonyos problémái az év elején. Hosszú hónapok teltek el a legkisebb jel nélkül is. Lassan felszállt a bevérzés a szeméről is, visszanyerte kékségét. Szép volt metsző, hideg, kék. Mint a régi. Titokzatosan különleges kék. Voldemort nyugodtan nézhetett tükörbe miközben megkötötte reggelente a nyakkendőjét. Megigazította prefektusi jelvényét a talárján, és nekiindult a Roxfort folyosóinak, és az óráknak, hogy az iskola éltanulói közé küzdje magát ebben az évben is. Belopva magát a tanárok szívébe. Okosan, szerényen, ártatlan kék szemekkel. Miközben a mardekár klubhelyiségben már lázasan folytak a nagy előkészületek. Épült Voldemort image-a. Aztán váratlanul szinte a semmiből jött a roham. De olyan erősen, mint még soha. Gyors migrénszerű fejfájás, verejték, égő szemek. Már tudta a jelenséget, azonnal el kell tűnnie, nem lehet szemtanúja senki sem. A lesápadásnak, a vörös szemeknek.

-         Olive Hornby te utálatos senkiházi nem érdekelsz! – visította egy síró hang, s becsapódott a lánymosdó ajtaja.

-         Menjünk hagyjuk, kis hülye liba, ma délután elbőgicsél itt – röhögte Olive, s barátaival elindultak a folyosó másik irányába. Voldemort sietve oldozta a nyakkendőjét, s behúzódott a lánymosdóba. Nyugalom. Levegőt, levegőt. Nem ájulhatsz el! – A mosdókagyló szélére támaszkodva nyitotta meg a csapot. Ismét kirázta a hideg verejték, reszketett egész testében. Megcsapkodta az arcát a hideg vízzel. Eszméletnél kell maradni. Muszáj! Csak ez a fejgörcs ne lenne! – szorította a tenyerét a homlokára. A toalett végében valamelyik ajtó mögött a lány keservesen bömbölt. Szánalmas sirató kísérete Voldemort küzdésének a roham ellen.  Végre legalább a reszketés elmúlt, nyugodott meg Voldemort. Erőtlenül támaszkodott meg a mosdókagylóban, s felnézett a tükörbe.  Mintha egy idegen nézne vissza a mocskos, maszatos tükörből a vakfoltok között. Szeme gyönyörű kékjének nyoma sem volt, olyan vörös volt mint két rubinkő. Arca betegesen fehér, szinte nem is ütött el a lánymosdó meszelt falától. Miért ? Miért ez a vörös szem! Annyira rémes! Olyan nagyon nem normális! Hogyan fogja ezt leplezni? Milyen varázslattal? Félelmetes volt. A saját tükörképétől rettent meg. Azoktól az ijesztő vörös szemektől, amelyek elcsúfították tökéletes arcát. Hiányoztak a kék szemek, annyira hiányoztak, amiket megszokott, amiket a mugli apjától örökölt, de akkor is, az övéi voltak, tizenöt hosszú éven át. Most hova lett? Miért tűnik, el miért kell ezekkel a vörös szemekkel szembenéznie. Mintha a teste meg akarná csúfolni azért amit tett. De hát bűn, persze, hogy bűn. De akkor is.

-         Az istenit! – csapott a tükörre Voldemort, hogy beleremegett az üveg. Azonban nem volt ideje tovább bosszankodni külseje furcsa elváltozásain, mert egyszerre  megindult a mosdók sora és egy lejárat hosszú mélysége épült ki a szeme láttára. Voldemort döbbenten meredt  a lába előtt megnyíló talajra. Körbenézett. A mosdó végéből még mindig csak bőgés hallatszott. Habozva, de megindult az apró lépcsőfokokon lefelé, körbe a fal mentén. Sokáig tartott az ereszkedés a föld mélyébe. Az utolsó lépcsőfokról le kellett ugrania, hogy talajt fogjon.

-         Ez nem lehet! – simította végig a kezével az előtte lévő kígyómintás ajtót. Keze alatt érezte a dombormintát. S megsejtette, szinte tudta, a faragása közel ezer éves lehet.

-         De hogyan nyithatnám ki – kereste, tapintotta végig a poros ajtóréseket, a domborminta minden szegletét. Még nem ébredt rá, hogy a lánymosdóban, azt a másik nyelven káromkodott. Hirtelen jött a gondolat, hogy talán tényleg, önkéntelenül is, a ritkán használt párszaszóval bosszankodott a lánymosdóban. – Titkok Kamrája nyílj ki előttem! – sziszegte lágyan, a hatás nem maradt el, a két kígyó megindult útján ,a zárak kattogva engedtek a parancsnak, s a kapu felnyílt. Voldemort megérintette az ajtót. Megérintette a csatorna nyirkos falát. Történelmet tapintott ezt nagyon jól tudta. De ami még nagyobb dolog, hogy a saját őse, a saját családja történelmét. Ezt Mardekár Malazár építette és tudta jól, azóta senki sem nyitotta ki. Valami ilyesmit érezhetnek a régészek, amikor évszázadok óta nem ismert helyeket fedeznek fel, s járnak rajta először. Megilletődötten. Mintha a múltban járnának, az akkori emberek között. Hiszen a kamra ajtaja közel ezer éve csukódott be utoljára és azóta nem nyitotta ki senki, azóta senki nem járt itt. Mardekár Malazár csukta be és most ő Voldemort nyitotta ki újra. Száraz szemeiből megindult a könnyek árja, ahogy haladt a csatornában, s megpillantotta a kőszobrot az oszlopsor között a terem végében. Mardekár Malazár szobra nézett le rá. Hát találkoztak végre. Az ős és az utód. Az első és az utolsó Mardekár. Történelmi pillanat volt, s Voldemort erőtlen lábakkal állt, s másodpercekig csak nézte, a kőszobrot, a szikár alakot. Valakit, akihez szorosabb szálak fűzték mint bárki máshoz a világon legyen az akár a mugli világ akár a varázsvilág. Ez a szobor itt ez közelebb állt hozzá mint bárki vagy bármi más a világon, pedig most látta először. De azt a boldog jövőt sugallta, hogy van remény. Hogy nem volt véletlen, hogy ide jött éppen ebbe a mosdóba éppen a rohama után és hogy mindennek így kellett történnie. Most érezte a visszaigazolást először, hogy helyes úton jár. Hiszen megtalálta. Amit varázslók annyi nemzedékének nem sikerült. Itt van, itt áll, ő az árvaházi gyerek, a mugli világból érkezett, aki kinyitotta ismét a Titkok Kamráját. Nem akart elérzékenyülni mégsem tudta megtagadni, hogy ember, hogy neki is fontos volt valami, ami egykor talán a családja lehetett volna. Nem Morfin Gomold, nem Merope Gomold, vagy az apja Tom Denem. Ó nem, ezek az emberek már képtelenek lettek volna családot alkotni. De valami, ami megérint a múltból, a vér ereje, az ősök hívó szava. Vagy egy hely, amit az ősök emeltek az utókor számára. Hát nem ezt tette-e Mardekár Malazár? S most hogy ő nyitotta ki? Nem őneki magának építette-e mindezt? Anya nélkül nőtt fel, de az anyja vérével az ereiben. S ez a vér, Mardekár Malazár vére. Ami különleges képességeket adott neki.  Lerogyott a kőszobor lábához, s csak sírt. Maga sem tudta miért, öröm volt, vagy meghatódottság. Siratta az anyját, a saját keserves életét, eddigi hányattatásait, vagy csak a fáradtság tette, maga sem tudta. De egyedül lehet sírni. Csak mások előtt nem. Most itt Mardekár Malazár lába előtt nem a legméltóbb hely, de a megilletődöttségtől, hogy lehetne máshol? Hirtelen megérezte a súlyt a vállán, azt a terhet, amit jelent, hogy ő Mardekár örököse. Most már pontosan értette mit jelent ez. Egy alapító utóda. S most megosztotta akaratán kívül is a birodalmát vele.  Elgondolkodva sziszegett maga elé, csendesen azon a kedves nyelven, amint mindig annyira szeretett. Ősibb volt ez mint egy altatódal. Kőlapok nyíltak szét, s egy hatalmas kígyó csúszott ki a sziklák mögül. Voldemort döbbenten bámulta az állatot. Óriási volt. Egy Baziliskus.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.