-         Dumbledore legyőzte Grindelwald-ot! A Reggeli próféta legfrissebb kiadása! Az évszázad szenzációja! Tessék, csak tessék! – a Zsebpiszok köz koszos kis utcáján a Reggeli prófétát áruló kövér férfi kosarát maga előtt tartva haladt a macskakövön. Csilingelve nyílt ki mellette a bolt ajtaja.

-         Adjon egyet! – nyúlt a zsebébe a galleonért a sápadt arcú férfi.

-         Tessék csak! – nyújtotta át az újságárús, s tovább is ment. – Dumbledore legyőzte Grindelwaldot! – harsogta végig az utat. Tom a friss nyomdai illatot eregető lapot megrázta a kezében a Burgin & Burke bejáratánál.

-         Grindelwaldot  saját börtönébe zárták. Miután Albus Dumbledore Roxforti kinevezett új igazgató legyőzte párbajban a kegyetlen tetteket elkövető feketemágust. Grindelwald pálcáját elvesztette, s életfogytiglan Nurmengard börtönében fog raboskodni. – olvasta fel hangosan maga elé a cikk fő bevezetőjét Tom. – Dumbledore! – ejtette ki gyűlölettel a nevet. Felnézett az égre. Borult az idő. Hamarosan esni fog. A szemközti házból a második emeleti ablakon terítőket ráztak az arra járók feje felé.  Tom benyitott az üzletbe, s bezárta maga után az ajtót. Csiling, csiling. Milyen jól ismeri már ezt a dallamot. Ma kevés a forgalma a Burgin & Burke-nek. Ledobta a pénztár melletti székre a Reggeli prófétát, s a pult alól kivette a koszos törlőrongyot, s hozzálátott, hogy letakarítsa az üveglapot. Haja előrebukott, a fekete tincsek ide-oda hintáztak magas hófehér homloka előtt, ahogy lázasan takarított. Megszólalt az ajtó feletti csengő. Tom felpillantott, hogy ki a belépő.

-         Á! Mr. Burke! – üdvözölte Tom s folytatta a munkát, miközben a köpcös férfi becammogott az üzletbe, egy nagy dobozt sörhasa előtt egyensúlyozva.

-         Képzeld Tom! Hatalmas kapás van! – lelkendezett széles vigyorral Caractacus Burke.

-         Igazán? Mire tett ma szert, Mr. Bukre? – dobta a pult alá a törlőrongyot Tom, s segített a tiszta üveglapra helyezni a dobozt.

-         Mh, van itt mindenféle nyalánkság! – nyalta meg az ajkát Mr. Burke.

-         Először is itt ez a remek elátkozott ékszer – pattontott fel egy csinos, ám igencsak kopott bársonytokot Mr. Burke. Bágyadt fényű igazgyöngy fülbevalók lapultak meg a vatta pamacsba süppedve.

-         Igen szép darab uram – mondta hízelgően Tom.

-         Valóban. És milyen veszélyes – tette hozzá hamiskásan Mr. Burke. – Az akasztóban lassan ható méreg van, nézze ezt az ezüst finom kimunkálást, a hölgy csak belehelyezi a fülébe, rápattintja az alsó kis pöcköt, ami máris adagolja a mérget. Egyetlen óra kedvesem, és a hölgy már az örök élet álmát alussza – nosztalgiázott szinte meghatottan Mr. Burke. – Mindig csodálom a varázsvilág leleményességét!

-         Én nem különben Mr. Burke – zárta vissza a dobozka fedelét Tom.

-         Minden egyes tárgyban, ami nálunk van a legfontosabb a fondorlat. Az az igazi érték fiam, mindig mondtam neked! Ha furfangot, ravaszságot, ötletességet és fantáziát látok egy tárgyban egyszerűen elérzékenyülök. Be kell vallanom, jobb szeretem ezeket a mérgezett, gonosz kis tárgyakat, mint az igazi értékeket, magam sem értem miért – sóhajtotta Mr. Burke. – Valahogy a leleményesség mindig nagy körültekintést igényel.

-         Pontosan uram – hajolt meg könnyedén Tom. – Bár én amondó vagyok, a régiségeket jobban kedvelem. Igaz szépek a méreg, a fojtogatás, a gyors halál esszenciái, mégis…ami régi, annak történelme van. Engem minden tárgyban a története fog meg – könyökölt a pultra elmélázva Tom.

-         Hát igen, fiatal koromban talán én is a nagy múltért rajongtam, ahogy öregszem, viszont, nem a kor számít, hanem a belső meglepetés – facsart meg egy rosszalkodó bőrkesztyűt Mr. Burke. – A kis szemtelenje máris fojtogatna – rötyögött a hasa vígan. Mr. Burke megkerülte a pultot, s Tom mellé állt a kasszához.

-         Na had nézzem mi a napi forgalmunk – húzta ki a pénztár kasszáját. – Ejha, ma rossz napunk van, pedig még nem is kezdett el szakadni ez az ocsmány eső, pedig itt lóg a lába felettünk – vastag ujjaival kiemelte a galleonokat, s visszapergette a kasszába. – Tíz galleon. Nem sok. Mit vettek?

-         Csak azt a régi rézkopogtatót – támasztotta az állát a tenyerébe Tom.

-         Ó, hát ez bizony sovány – sajnálkozott Mr. Burke. – Tom! – szólt a pultra csapva lelkesen Burke.

-         Igen uram? – kérdezte várakozó tekintettel.

-         Holnap, úgy készülj ismét te leszel a kiszálló ügynökünk – kacsintott Burke.

-         Ó, az nagyon jó lesz uram – mosolygott rá Tom. – Ha nem tévedek, az illető, hölgy lesz – sandított Burke.

-         Látom ismered már az üzleti fogásaimat – nevetett öblösen a férfi, s megszorongatta Tom vékony vállát. – Ilyen az üzlet. A nők, mindig könnyebben engednek, ha egy csinos férfiarcot látnak. Én már kevésbé vagyok megnyerő külsejű az ilyesmihez, de neked Tom, ez semmiség lesz – csapta fel a főkönyvet Burke. – A hölgy neve Hepzibah Smith, egy idős rendkívül gazdag hölgy. Egyedül él. Így hát feldobná magányos életét egy kis változatosság, amit majd te jelentesz számára. Hepzibah dörzsölt nőszemély, vigyázz vele. Remekül megérzi, hogy mi az értékes. Igazi műgyűjtő, és ehhez az érzékhez megvan neki ami a legfontosabb ehhez: a pénz. Érzék az értékhez, és pénz a megvásárlásához. Ez Hepzibah Smith. Egészen bizonyosan tartogat számunkra valamit, festett dobozkáiban a vitrinjeiben. Valaha én is ilyen akartam lenni, amikor arról álmodoztam, hogy majd sok pénzem lesz. Gondtalanul élhetek, mint az ilyen Hepzibah Smith félék. Nem gondoltam, hogy vénségemre, még mindig egy koszos üzletből tartom fenn magam, és csak egy londoni ház bérlésére futja.

-         Ne szerénykedjen Mr. Burke! – tiltakozott Tom. – Hiszen a finom társaság tagja.

-         A finom társaság Elizabethnek szól, és nem nekem – tiltakozott Burke. - Ebben a világban születési hely van Tom. Elizabeth közéjük született, én nem. S ezt akkor sem feledtethetem velük, ha a legkellemetlenebb harisnyatartóikat is én veszem meg. Én a kereskedő vagyok csupán a szemükben. Aki kereskedik Tom, az soha nem lesz vérbeli arisztokrata közöttük. Ők az aranyvér. Mi a szolgáltatóik. Bár befogadnak, mert szükségük van ránk, valójában mindig le fogják nézni a származásunkat és nem felejtik el, hogy honnan jöttünk.

-         Az idők változnak, Mr. Burke – nyugtatta Tom.

-         Különösen, ha beszerzel néhány ritkaságot Hepzibahtól, biztos hogy van, egy-két elunt tárgya abban a régiséggyűjteményben, amit otthon tart – legyintett Burke. – Holnap szépen felkeresed. Reggel nyolcra gyere, holnap majd én zárok.

-         Igen Mr. Burke – biccentett Tom.

Tom a követ mosta. Az ajtóra már kitette a zárva táblát, mégis a bejárati ajtó felett icsengő megszólalt. Hátranézett, s egy pillanatra megrohanták az emlékek. Zúdultak rá. Két szabályos fogsor mosolygott rá, Hasonló fekete talárt viseltek, szépen kötött nyakkendőt. Egyikőjük haja fekete selyemszalaggal volt kötve, a magasabb és idősebb fiúé, de ugyanazok a kék szemek.

-         Na! Na mit mondtam! – kiáltotta lelkesen Rodolhpus, oldalba bökve bátyját.

-         Voldemort! Rég találkoztunk – hajolt meg mélyen Rabastan, s kivette Tom kezéből a felmosófát.

-         Hogy találtatok meg? – kérdezte tőlük mosolyogva Tom.

-         Én! Én voltam! – bökött a mellkasára elégedetten Rodolphus. – tudtam, hogy itt bújtál meg! És honnan tudtam? Elizabeth Burke! Nem is kételkedtem, hogy benyomott a férje üzletébe! De mi a francokat keresel egy ilyen lepukkant helyen? Tudom nem sikerült a Roxfortban maradás, de akkor is! lumspluck az utolsó bájitalórák mindegyikén azt mondogatta, hogy Tom a minisztériumban a helyed én majd…

-         Előttetek nem titok, hogy nem a minisztérium a célom – nézett oldalt futólag Tom.

-         Persze, nekem bezzeg nem ajánlgatta a rohadék, pedig szívesen lennék postás a Wizengamotban – könyökölt elegánsan a pultra Rabastan. Rodolphus körbenézett a boltban, s egyik-másik darabhoz hozzáért.

-         Csak óvatosan, tudjátok veszélyes tárgyak – figyelte a mozdulatait Tom.

-         Miért bújtál el éppen Burginnél? Méltatlan mardekár örökösének egy ilyen helyen, szolgamunkát végezni

-         Én mindig azt mondom, hogy alulról kell kezdeni – felelte kitérően Tom.

-         Nem válaszoltál a leveleinkre – nézett vissza szemrehányóan Rodolphus.

-         Kerestetek igazán? – kérdezett vissza Tom.

-         Nem akartunk tolakodóak lenni – mondta halkan Rabastan.

-         Meddig akarsz Burke-nél maradni? – kérdezte Rodolphus.

-         Még van egy kis elintézni valóm – felelte kitérően Tom. – Talán, egy-két hét.

-         Találtál valamit igaz? – súgta Rabastan.

-         Kettőt is – felelte komoran Tom. – Megvan, a medál. És még egy. Hugrabug helga aranypohara.

-         Létezik? – nyögte Rodolphus.

-         Igen, és azt is tudom, hogy hol van. Sajnos elkerülhetetlen lesz, hogy újabb… - Tom hátravitte a felmosókellékeket.

-         Ez már a harmadik lesz – figyelte komoran a fiút Rabastan. – A hármas nem elég bűvös szám?

-         Nem, nem elég – vette ki a pult alól a kulcsokat Tom. – Menjünk – intette a fejével a két Lestrange-nak Tom.

-         Utána, elhívom hozzád a házigyógyítónkat – mondta ellentmondást nem tűrően Rabastan.

-         Ha ragaszkodsz hozzá – felelte kitérően Tom. – Akkor két hét múlva itt átellenben a zsebpiszok köz negyvenháromban – fordította el a kulcsot a zárban.

-         Rendben – biccentett a két fivér, s távoztak a sötétedő utcán.

Éppen lebukott a nap a házak mögött, amikor a Lestrange-ok bekopogtattak a Zsebpiszok köz negyvenhármas számú kapuján. A bolthajtásban sápadt reszkető kezű fiú nyitott ajtót.

-         Rosszul vagy? – lépett be fürgén az ajtón Rabastan.  A fiú fogvacogva igazgatta feljebb a vállán a vastag pokrócot.

-         Már két napja ez megy, ráz a hideg. Elég hihető volt így az alakításom Burke-nél is. Felmondtam – közölte fogvacogva Tom. – Nem mehetek vissza, el kell tűnnöm innen.

-         Nem probléma megoldjuk – nézett körbe a szerény legénylakáson Rabastan. – Mind a kettőt?

-         Igen, muszáj volt – Tom remegő kézzel húzta ki inge alól mardekár medálját.

-         Merlinre! Ez tényleg az övé! A címer! – hebegte Rodolphus.

-         Rodolphus, igyekezz pakolj össze az utazóládába – adta ki az utasítást gyorsan Rabastan. – Tehát két napja, mi a helyzet a nyomokkal?

-         Hepzibah teteme a társalgója közepén oszladozik, a gyanú előbb utóbb rám fog terelődni. Persze beletelik talán egy hét, mire egyáltalán felfedezik. Nem túl nagy a társasági élete – dohogta Voldemort, s tűrte, hogy Rabastan a könyökénél fogva támogassa ki a házból.  – Soha, soha nem viselt meg még ennyire – gyengültek el a lábai, néhány méter után. Rabastan erősen tartotta.

-         Egyszerre kettőt is! Ez, ez őrültség! Meg akarod ölni magad? – sziszegte Rabastan, ahogy szinte beemelte Voldemortot a Lestrange hintóba.

-         Ellenkezőleg, élni akarok, drága barátom! Élni – zihálta, ájulással küzdve. Rodolphus cihelte le az utazóládát, s feldobta a hintó kerekei fölé, s behúzta maga után az ajtót. A hintó zökkenve megindult. Voldemort elájult.  A két fivér arcán mélyültek a ráncok.

-         Most mi lesz? – lehelte halkan Rodolphus. – Láttad a szemét?

-         Igen. Teljesen vörös volt. Bevérzett megint – szorította a tenyerét a homlokára Rabastan. – Egyelőre a Lestrange-birtokra visszük, kihívom, hozzá Hippocrates Smethwyck-et. – A Lestrange kastély fényárban úszott, szinte vakított a sötét éjszakában, ahogy a hintó közeledett felé. Rabastan ugrott le elsőként, s a karjaiban vitte fel a vendégszobába az alélt vékony fiút. Éppen csak annyira volt idejük, hogy átöltöztessék a fiút, amikor megérkezett a házi gyógyító. Rabastan az ágy lábánál várta a diagnózist. Hippocrates szempillantás alatt magához térítette  a sápadt arcú betegét.

-         Először is ennie kell, teljesen le van gyengülve – állapította meg Hippocrates. – Lássuk csak – pálcájával lágyan megvilágította Voldemort vérvörös szemét.

-         Maga tudja, hogy minek a tünetei ezek igaz? – szólalt meg Voldemort.

-         S ők tudják? – intett a fejével a Lestrange testvérek felé a gyógyító. Voldemort hangtalanul biccentett.

-         Akkor nem szükséges kimenniük. A tünetek egy része kezelhető, de nem fognak elmúlni. Ez már az a stádium, ami állandó marad. A szembevérzés gondolom, ami a legjobban aggasztja – tette el a pálcáját Hippocrates. S ajakbiggyesztéssel rázta meg a fejét. – Sajnos ez, a velejárója. A remegés, hidegrázás, kiszáradás jelensége idővel tompulni fog és elmúlik. A vörös szem, a vértelen bőrszín ellenben most már örök emlékeztetők lesznek.  A korábbiaknál gondolom elmúltak – sorolta gyógyítói hűvösséggel. Voldemort kedvetlenül bólintott. – Természetesen gyógyítói esküm köt a titoktartásra.

-         És ha még több történne, milyen testi tünetekre számíthatok? – kérdezett rá Voldemort.

-         Igyon sok tejet, és egyen vöröshúst. Nem tudom felmérni, mennyit lehet elbírni. Elképzelhető, hogy egy idő után az állapota már nem fog rosszabbodni. Egy idő után stagnálás lép fel. Viszont ahhoz, hogy  átlagerőt elérjen, ahhoz egyre hosszabb időre lesz szüksége. Hónapokra, évekre. Minden egyes esettel életerőt veszít. Persze lehet stimulálni és serkenteni a folyamatot. A réem vér, sárkányvér, unikornisvér. Elég sok varázslény vére alkalmas arra, hogy elvesztett erőt kölcsönözzön. Amennyiben be tudják szerezni, talán ezek, javíthatnak. De ez csak a fizikális állapot, a fizikai erő. A külső jeleken már semmi sem tud változtatni. Ezzel kell együttélni.

-         Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezen a késői órán is idefáradt – kísérte ki a gyógyítót Rabastan, s mélyen a zsebébe nyúlt. Számíthatott a fiatal gyógyító diszkréciójára.

-         El kell tűnnünk – mondta újra Voldemort.

-         A Salvio Hexia a rendelkezésére áll Voldemort, mi az útirány? – mosolygott Rodolphus.

-         Albánia – vágta rá elszántan Voldemort.

-         Különös hely a menekülésre – jegyezte meg Rabastan.

-         Velünk tartasz? – fordult hátra Rodolphus, hogy a bátyjára nézzen.

-         Igen, többé-kevésbé. De nem hanyagolhatom el a kereskedelmet sem. Annyi aranyvérű nemesasszony várja az egzotikus földrészekről szóló beszámolóimat. Na meg a műkereskedelem is virágzik a férfiak körében. Gobelinek, értékes, egzotikus tárgyak, újdonságok…luxuscikkek. A kereskedelem már csak ilyen. De amint szükség lesz rám ott leszek ne aggódjatok – kacsintott Rabastan.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.