Az út itt ér véget. S többé nem izzik fel Harry Potter sebhelye. Voldemort bukása, a Harry Potter filmek bukását is elhozta. A záróakkord disszonánsra sikerült, és a fülsértő rezgés még sokáig ott cseng a fülünkben. Pedig lehetett volna szépen is búcsúzni, de az utolsó Potter-filmről mégis azt kell megállapítani: nem sikerült.

Már a Halál ereklyéinek az első része is sejtette, hogy ne a szokványos könyvhű megoldásokra számítsunk. Így akaratlanul is egyre fokozódó aggodalommal és rémülettel vegyes fenntartásokkal kellett várni az utolsó Harry Potter filmet. Így könnyebben elviselhető volt a számtalan sokkhatás, amivel szembesülni kellett a vetítőterem sötétjében.

Úgy érzem eljátszották a lehetőséget. Azt a lehetőséget, amit tartogathatott volna ez a film. Hiszen Piton emléke, a megjelenő régi, már elhunyt szereplők visszaidézése megadhatta volna azt a hangulatot, ami várható lett volna egy filmtől, ami a lezárása az egész sorozatnak. Hogy kicsit visszarévedjünk, de közben sodródjunk is az eseménnyel, hogy amikor feljön a stáblista újra halljuk a Potter-zenét, hogy megkönnyezzük azt, hogy szép volt ez a 12 év, amit a Harry Potter jelentett a 21. századnak, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. Hogy még egyszer utoljára, mélyen megérintsen minket az a különlegesség, amit együtt éltünk át, s ami közösségeket formált.

A csalódás fájdalma volt csak az, amit élményként adott ez a film. Mert a sokkhatást egyedül az jelentette, hogy mohón küzdöttek az egész filmben azért, hogy minden egyes szálat maradéktalanul elvarrjanak. Kettétörték a bodzapálcát. A feltámadás köve elveszett a rengetegben. Voldemort és Bella után nem maradt testi maradvány, pernyeként hullottak szét a levegőben. Az utalás egyértelmű: Bellából még egyszer nem lesz Frankenstein menyasszonya.  Köszönjük, értettük a célzást. De értettük volna mindezek nélkül is.