|
37. Karácsonyi érzelmek
callie 2011.12.26. 00:56
Pansy bágyadtan nézte a karácsonyfa díszeit. Apró gyertyák égtek az ágakon, ezüst gömbökön tört meg a fényük, és apró ezüst masnik simultak a szúrós tűlevelekre. Pansy laposakat pislogott. Egész nap az ágyban hevertek, étkeztek, aludtak és szeretkeztek felváltva. Pansy már azt sem tudta hány órája tart ez a végtelen körforgás, amit csak az időnkénti zuhanyzás váltott fel. Draco tenyerével simította végig a derekát, jelezve, hogy már a férfi is fent van.
- Had találjam ki, nem te díszítettél fenyőfát – keresgélte a hangját Pansy.
- Aine volt, de egészen ügyesen megoldotta. Jó házimanó - állapította meg Draco.
- S kisajátítottad a fenyőfát? Sehol máshol nincs a kastélyban csak a te hálószobádban – nézett hátra a válla fölött Pansy.
- Ó igaz is, gondoltam át tudlak csalni a hálószobámba azzal az ürüggyel, hogy nézd meg a fenyőfát – nevetett hasból Draco.
- Nagyon ravasz – kuncogott erőtlenül Pansy. – Ide érzem az illatát. Nagyon finom, bejárja az egész hálószobát. Jó, hogy van fenyőfánk, ez olyan meghitt – bújt a takaró a párna és Draco karjai közé Pansy. – Egész nap el tudnék gyönyörködni benne.
- Ahogy én benned – mormolta Draco Pansy fülébe. Draco keze becsúszott a takaró alá, s megindult Pansy fenekétől lefelé. Ekkor hangos dörrenéssel bevágódott a bejárati ajtó. Pansy riadtan nézett Dracóra. Draco szeme palaszürkésből kékessé változott.
- Ó jaj! Megjöttek! – suttogta rémülten Pansy. – Mi meg itt…
- Majd én előresietek! – morogta Draco, s magára kapva a köntösét, belebújt házipapucsába, s kisietett a folyosóra, behúzva maga mögött a hálószoba ajtót.
- Blaise! Csak ne szólj hozzám! Nem akarok veled beszélni! Most nem!
- Persze kend rám! Kend csak rám! Az én hibám ugye? Az enyém? Talán közölhetted volan, hogy hahó…nem… - Daphné megindult a lépcsőn fölfelé, Blaiseben benne rekedt a szó, s erre Daphné is felnézett.
- Aha…szóval a hangokból ítélve nem jártatok sikerrel – lépdelt lefelé nyugodtan Draco, s haját turkálva próbálta átfésülni és valami rendszerbe rendezni szőke tincseit, amit Pansy borzolt össze alig egy órája.
- Ó, dehogyisnem, duplán sikerrel jártunk ugye Blaise? – nézett hátra gúnyosan Daphné. S kopogó csizmával folytatta útját. Ahogy elhaladt Draco mellett hosszú lakkozott körmét Blaise felé tartotta. – A pálca nála van. Most kivételesen neked elég hiányos az öltözéked egy értelmes beszélgetéshez. Szóval… Ma már nem vagyok elérhető. Szünjetek meg létezni a számomra! – sziszegte, s pattogva elviharzott. Pansyval a lépcső fordulóban futott össze, ahogy a nő a levendulaköntösét rángatta magára. – Szépen vagyunk mondhatom – sziszegte Daphné, s magára csapta az ajtót.
- Beteg vagy Draco? – kérdezte Blaise végigmérve a köntösbe öltözött barátját.
- Már miért volnék? – lepődött meg Draco.
- Délután öt óra és te köntösben vagy – jegyezte meg Blaise, ekkor ért a látótávolságába a köntöse övét igazgató Pansy. – Vagy úgy. Már mindent értek – mérte végig a szétcsúszott párt Blaise. – Ha mondtátok volna hamarabb lelépünk a kastélyból, nem tudtuk, hogy zavarunk.
- A pálca! Itt van? Sikerült? – érte be Dracót Pansy és meg is előzte.
- Igen, már ki is próbáltuk – húzta elő a talárzsebéből a selyembe csomagolt bodzapálcát Blaise, s Pansy feje felett átnyújtotta Dracónak. – Nyugi csak vicceltem, hozzá sem értünk – látta Draco rosszalló szemvillanását Blaise. – Boldog Karácsonyt Draco! Azt hiszem minden tekintetben az lehet. Amíg ti hancúroztatok az ágyban, addig mi vásárra vittük a bőrünket a Roxfortban és vért izzadva megszereztük neked a pálcádat! – elégedetlenkedett Blaise. – Legközelebb ti végzitek a piszkos munkát és miénk az élvezet.
- Daphné mitől van így feldúlva? – kérdezte Pansy.
- Majd máskor elmondom, ez most nem a legalkalmasabb pillanat – túrta át a haját Blaise. Draco széthajtotta a selyemkendőt és megcsodálta a hőn áhított saját bejáratú Bodzapálcáját. Végre itt van. Hatalma megteremtője. A birtokában van. Draco erősen a markába szorította a pálcát, kézmelege átforrósította a bodzafát és szinte szikrákat vetett. Az övé. Egyedül az övé.
- Mutasd már! Mutasd már meg nekem is – járkált izgatottan körülötte Pansy.
- Ne türelmetlenkedj már! – nyújtotta át a bodzapálcát a feleségének Draco. – Blaise igazán…életem legboldogabb karácsonyát szereztétek nekem. Köszönöm – megszorította Blaise jobbját. – Hogy ment?
- Daphné olyan volt…mint egy álom. Egyszerűen csak néztem és ámultam. Profi. Ahogy megmondtad. Úgy alakított, mintha az élete függött volna tőle. Érted tette. És látnotok kellett volna. Sosem láttam még ilyennek. Gyönyörű volt, magabiztos, és úgy irányította az eseményeket, mintha csak bábuk lettünk volna körülötte. Ahogy leomlott a fekete haja és betakarta Dumbledore kezét és eltakarva a pálcát egyszerűen…fogalmam sincs honnan jött ez az egész ötlete, de Pazar volt. Csak lestem, pedig ezeket a fogásokat nem lehet megtanulni. Daphné veleszületett képessége. Voltak rizikós pillanatok, de Daphnéra lehet számítani. A legnehezebb pillanatokban is. Igazi harcos szellem. Most jobb ha megyek. Kimerültünk, végigveszekedtük az utat, elegem van mindenből, azért jöttünk haza. Közbejöttek dolgok…amik miatt képtelenek voltunk folytatni az utat. Sajnálom – túrt a hajába idegesen Blaise, s ő is felsietett az emeletre. Draco és Pansy értetlenül nézett utána.
- Majd elmondják – legyintett Draco. – Megszereztük. Pansy! Miénk a pálca!
- Ó Draco! – Pansy ujjongva ugrott Draco nyakába, aki felkapta és megpörgette a levegőbe. – Ezt meg kell ünnepelni!
- Elvégre karácsony van! Az a minimum, ha ünnepelünk – kacsintott Draco.
- Én komolyabb ünneplésre gondoltam – kacagott gyöngyözően Pansy.
- Naná, én is – szorította magához Draco.
Blaise puhán kocogtatta meg a hálószoba ajtaját. Bentről semmi válasz. Blaise türelmetlenül dobolt a kis dobozon, amit a kezében tartott. Elment volna itthonról? Elvégre a Gringotts zárva. Legalábbis a felső irodák biztosan. Akkor meg hol lehet?
- Mit akarsz? – hallatszott bentről a hideg kérdés.
- Beszélgetni – szólt be Blaise, s csendesen benyitott. Daphné keresztbe tett karral az ablaknál állt és kávét kortyolgatott. A hóesésbe bámult, de még Gringottsi kosztümben volt.
- Dolgoztál ma? – lepődött meg Blaise.
- Ügyelet. Ma én voltam beosztva az ünnepek alatt – legyintett Daphné.
- S ha tovább folytatjuk az utunkat?
- Akkor Richard helyettesít – felelte kitérően Daphné, s letette a kávéscsészét.
- Beszélnünk kellene – mondta komolyan Blaise.
- Miről? – nézett rá elutasítóan Daphné.
- Én is pontosan ezt szeretném tudni. Ezért hoztam ezt! – emelte meg a kezében tartott dobozkát Blaise. Daphné felismerte a dobozt: terhességi gyorsteszt.
- Mintha csak megismételné magát a történelem, nem igaz Blaise? – húzta el a száját gúnyosan Daphné, de kivette a férfi kezéből a dobozt, s bevonult a fürdőszobába.
- Voltál a Mungóban? – kiáltotta ki a fürdőből.
- Csak a patikában – felelte Blaise, s maga hörpintette ki a kávé maradékát Daphné kávéscsészéjéből. – Honnan tudod, hogy…
- Ugyan Blaise éjszakákat tanulsz át, és nem egyszer feküdtem az ágyadban. Még a párnád alatt is gyógyítói szakkönyvek bújnak! – jegyezte meg Daphné. Újra megjelent a fürdőajtóban, kezében a teszttel, s közben lerúgta a cipőjét. Felült az ablakpárkányra és letette maga mellé a tesztet. Játékosan lóbálta a lábát, miközben majd szétvetette az ideg. Blaise szótlanul járkált le-fel a szobában amíg a teszt eredményét várták.
- Mennyi idő telt már el? – kérdezte türelmetlenül Blaise.
- Még csak egy perc – nézte a karóráját Daphné.
- Az nem számít, ezek a tesztek olyanok, hogy ha felszívódott akkor már mutatja az eredményt – rontott az ablakpárkányhoz Blaise és a szeme elé emelte a gyorstesztet.
- Nos? – préselte az ajkai között Daphné.
- Pozitív – nyújtotta át a tesztet Blaise. Miközben gyors számfejtést végzett. – Már a harmadik hónapban vagy és neked nem tűnt fel? Voltál már terhes!
- Nem kell, hogy emlékeztess rá, hogy igen, voltam már terhes! – sziszegte elutasítóan Daphné. – De képzeld nem figyelem állandóan a testem változásait, eleget kellett figyelnem, amíg…
- Tudom Bíbor Palást… - morogta Blaise.
- Igen, és többek között ott azt tanultam meg, hogy hogyan tegyek úgy, hogy hatalmas kedvem van a szexhez akkor is ha valójában az a legutolsó dolog amire vágyom – lökte le magát a párkányról Daphné. – A francba is! – kezdett most Daphné járkálásba, s idegesen simítgatta a szoknyája korcát a derekánál. – Most mi lesz?
- Az abortusz kilőve – támaszkodott a párkánynak Blaise.
- Pedig annak idején te ragaszkodtál hozzá, ha jól emlékszem.
- Csakhogy már túl vagy a tizenkettedik héten, nincs gyógyító, aki elvégezné rajtad, ez van. Kötik őket a gyógyítói szabályok. Lekéstük – tárta szét a karját Blaise.
- De nem is! – tiltakozott Daphné.
- Daphné, hidd el kettőnk közül én vagyok a gyógyító, pontosan tudom, hogyan kell számolni. És nem úgy ahogy minden nő számolgatja a heteket – magyarázta Blaise.
- De…én most nem akarom ezt! Végre értelmes dolgot csinálok, a Gringottsban dolgozom, én nem akarom feladni… - temette az arcát a kezébe Daphné.
- Daphné! – szólt kérlelőn Blaise, s a karjába akarta zárni a nőt.
- Hagyjál! – sírta Daphné, s lerázta magáról a férfi karjait. – Miért kell mindig elcseszned az életemet? Már másodjára? Mond miért? Ez valami berögzülés nálad? Hogy mindig úgy időzítesz, hogy a lehető legjobban keresztbe vágd az életem?! – Daphné az ágyra vetette magát és keserves zokogásba kezdett. – Utálod ezt is az előzőt is. Hiszen nem akarsz gyereket tudom mondanod sem kell! Mit csináljunk most? Gyűlölsz és én is téged!
- Daphné! – Blaise lefeküdt mellé és nyugtatóan simogatta a nő hátát. – Egyáltalán nem gyűlöllek sem téged és sem a kicsit.
- De igen! – sírt fel Daphné.
- Nem, pont most próbálom elmagyarázni!
- Hagyj, hallani sem akarom a magyarázataidat! – húzta a fejére a párnát Daphné.
- Daphné! Figyelj már rám Merlin mindenit! – húzta le a párnát a nő fejéről Blaise, s felültette a nőt, bármennyire is hadakozott ellene. – Értsd már meg! Szerettelek, akkor is és most is szeretlek! És bár tiltakoztam ellene és megtettem azokat a lépéseket, amiket nem kellett volna…én…akartam azt a gyereket is, ahogy a mostanit is! Hát még mindig nem érted meg?! Egyformán akarlak mindkettőtöket! A fenébe is! – Blaise elengedte a nőt és az ablakhoz menekülve az üveg felé fordulva próbálta eldörzsölni feltörő könnyeit. Daphné szipogva térdepelt az ágyon, s nézte a csendesen titokban síró férfit.
- Ezt miért nem mondtad eddig soha? Miért okoztál akkora fájdalmat? – szipogta Daphné.
- Nem tudom, azt hittem okosan döntök, hogy felnőttként kellene viselkednem egy ilyen helyzetben. Hogy felnőtt dolog sarokba szorítani téged és ezzel jobb belátásra bírni. De most tíz év távlatából épp az ellenkezőjét látom. Hogy mennyire gyerekesen viselkedtem, hogy féltem, a jövőtől, tőlünk. Hogy hova vezetett volna az az út nem tudom. De tíz éven át kerestem rá a választ. Egyik kocsmából a másikba tengődve. S nem jöttem rá. Azt gondolnád az ital elfelejteti a bánatot, de nem – nevetett keserűen Blaise. – Bár gondolom ezt te is tapasztaltad. Akkoriban szoktam rá az álomfűre. Nagy dózisban ittam, valójában a gyógyítók használják, mélyaltatáshoz a komolyabb beavatkozásoknál. Tudod akkor kicsit olyan, mintha megszűnne a világ. Nem emlékszel semmire, nem álmodsz, csak alszol, mélyen, és nem gondolsz semmire. Ezt az állapotot kerestem. Mert nem akartam tudomásul venni, hogy mit tettem kettőnkkel. És a gyerekünkkel. Nem kérem a bocsánatodat, mert ezért nem lehet megbocsátani. A virágok is csak haláluk pillanatában bocsátanak meg, amiért leszakítják őket. Csak ott találhatunk feloldozást. De ezt az életet már így kell leélnünk Daphné. Ezzel a sebbel a lelkünkben. Mit gondolsz, képesek vagyunk együtt leélni az életünket, s talán némi feloldozást találni a születendő gyermekünkben? – fordult meg Blaise, s szemében sötét, mély bánat, és gyász ült, a pislákoló remény sugarával.
- Azt hiszem, megérne egy próbát – mosolygott erőtlenül a könnyein át Daphné.
- Ez igazán…jó hír – próbált Blaise is egy mosolyt kipréselni magából, s fáradtan lerúgta a cipőit, s lefeküdt Daphné mellé. Daphné is a mennyezetet nézte a fejük felett.
- Fiú lesz, Blaise – mondta halkan a mennyezetnek Daphné.
- Miből gondolod? – kérdezte csendesen Blaise.
- Érzem. Az első gyerekünk is az lett volna – Blaise kitapogatta maga mellett Daphné kezét, s megszorította a nő hűvös ujjait. Majd maga felé vonta és csókot hintett felesége kézfejére.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
