|
6. Segélyhívás
callie 2012.01.22. 04:34
Két hét telt el, azóta. Daphné megfogadta a tanácsokat. Rendszeresen csipegetett nap közben, időnként próbált pihenni, és szüneteket tartott. Aznap különösen nehéz volt. Elege volt az egész Gringottsból. Egy embert ki kellett rúgnia. Számtalan rögzítési hibát csinált, ráadásul egy nagyon fontos ügyfelükkel tette ezt, kínos kellemetlen percek, magyarázkodás, hibáztatás, elsimítani az ügyeket, vacsorázni a sértett féllel, lekommunikálni mindent és úgy, hogy ne kerüljön semmi nyilvánosságra, se az újság, se a rádió, a Gringotts nevének sérthetetlennek kell lennie. Daphné magánkívül volt a dühtől, az idegtől, kíméletlen és kegyetlen volt, de egyszerűen nem tűrte ha hibáznak, ha kárt tesznek, és ha mások helyett is számos nehézségen kell átverekednie magát. Persze ezért volt ő az elnök. Mert képes volt ezeket az ügyeket finoman kezelni, ügyesen elintézni, diplomatikus, jó politizálással, hogy senki se jöjjön ki az egészből rosszul. De aztán minden haragját felgyűlt feszültségét rázúdította arra a szerencsétlen alkalmazottra, és ettől sem könnyebbült meg. Nem még tovább hergelte magát. Ideges volt, dühös, teljes átellenőrzést és megvilágítást akart, mindenkinek a munkáját átvizsgálják, felügyelik és a nem alkalmasakat egyszerűen el kell küldeni. Daphné kíméletlen módszerekhez folyamodott. De ez a siker titka. Ő biztonságos Gringottsot akar. És nem tűri a sorozatos tévesztéseket, a fontos ügyfelek elvesztését. Neki mindenki számít. Szerda volt. Aznap egész nap sűrű megbeszélések, értekezletek tárgyalások. Végeláthatatlanul. Komoly tétek forogtak kockán. Váratlanul érkezett a rosszullét. A tárgyalás kellős közepén. Daphné még időben érzékelte a jeleket. Megérkezett a heves szívdobogás. Mély levegőket vett. Próbálta lenyugtatni magát. De képtelen volt uralkodni a helyzeten. Elnézést kért és a tárgyalás kellős közepén felállt, Richard hűvösen és kérdőn nézett rá. Daphné csak annyit reagált, hogy folytassák nyugodtan a megbeszélést mindjárt visszatér. Azóta már eltelt tíz perc. Daphné, most nem az elnöki irodába ment, hanem le a Gringotts előcsarnokba. Dobogott a szíve, rosszul volt, szédült és fogalma sem volt, hogy mi következik. Elájul? Vagy elhányja magát? Vagy történjen bármi, de az történjen már meg! Mert ez az állapot már kibírhatatlan. Miért nem nyugszik már a szíve? Miért kell ilyen őrült erővel vernie? Daphné leereszkedett az egyik bőrfotelre, s erőtlenül ütötte be a csipogó számát. Szinte azonnal felkapták a vonal túlsó végén.
- Blaise Zabini – szólt bele a férfi.
- Blaise? – lehelte szédülésével sé heves szívdobogásával elfoglalva.
- Daphné! Minden rendben?
- Nem…értem tudnál jönni? – dőlt hátra mellkasára szorított kézzel Daphné.
- A Gringottsban vagy?
- Igen – zihálta Daphné.
- Máris ott vagyok – szakította meg a vonalat Blaise. Daphné elvesztette az időérzékét. Fogalma sem volt mióta szenvedett ott a kanapén, próbálva éberen tartani magát. Vagy egyáltalán eszméleténél maradni. Miközben lüktetett a szíve, és rosszul volt, mint még soha. Blaise lépett a Gringotts előcsarnokába, s futólag körbenézett. Azonnal észrevette a nőt. Daphné elnöki méltóságát tartva úgy tett, mintha csak olvasgatná a prospektusokat az előtérben. Blaise odasietett hozzá, s Daphné erőtlenül bár, de sietve megindult vele. A saját lábán hagyta el a Gringottsot. Biccentett a portásnak, a biztonságiaknak, a koboldoknak. Blaise ugrásra készen figyelte Daphné állapotát. Daphné befordult a sarkon, s Blaise kérdés nélkül fogta és az ölébe kapta a nőt. Itt már senki sem láthatja őket. Daphné nem tiltakozott. Erőtlenül tűrte, hogy Blaise beültesse az anyósülésre becsatolja az övét. A csomagtartóban a gyógyítói táskájához lépett és sietve szívta fel a az áttetsző folyadékot a tővel, megpöckölte az üvegcsét, a levegőbe spriccelt és Daphné karjába nyomta a nyugtatóanyagot. Daphné reszketve, émelyegve, heves szívdobogással ült mellette. Blaise erősen a gázra taposott és enyhén lehúzta az ablakot. Daphné zihálva a mellkasát dörzsölve ült mellette. Lassan hatott a szer. Daphné egy idő után már csak tompa bágyadtságot érzett. És kegyetlenül álmos volt. Semmi sem érdekelte. Csak nézte, az út menti fákat, ahogy suhannak el egymás után az út mentén. Blaise halkan a Varázsszem rádiót hallgatta. Csend volt, béke, nyugalom. Blaise magabiztosan vezetett haza, Brighton felé. A fia az emeleten. Hány óra lehet már? Mikor hagyta ott a tárgyalást? Minden olyan lényegtelen volt.
- Mit adtál?
- Kedvem és akaratom ellenére, de nyugtatót – felelte rá Blaise.
- Jó szer – fordult felé tompán Daphné.
- Első és utolsó alkalom – figyelmeztette Blaise.
- Kösz, hogy elhoztál – suttogta erőtlenül Daphné.
- Ez csak természetes – felelte rá nyugodtan Blaise. – Fabian örülni fog, a hét közepén láthat.
- Legalább valaki, aki örül ennek a helyzetnek – hunyta le a szemét Daphné. Elaludt. Blaise sejtette, hogy ez lesz. És örült, hogy rosszullét és egyéb problémák nélkül átvészelték a rohamot. Csendesen nyitotta ki a kocsiajtót, s kiemelte belőle a nőt. A karjában vitte be a házba.
- Jé! Ez anyu! – nézett nagyot Fabian, ahogy meglátta a belépő apja karján Daphnét.
- Pszt! A mama alszik! Ne ébreszd fel! – suttogta neki Blaise, s óvatosan fellépkedett az emeletre a teherrel a karján. Belökte lábával a hálószoba ajtaját, s az ágyra térdelve finoman ráengedte karjából a szendergő asszonyt. Daphné fel sem ébredt. Blaise vette le róla a cipőt, a szoknyát és a kosztümkabátot. Keresgélve elővett egy pezsgőszín selyemhálóinget, és csak az alsóneműt Daphnén hagyva ráadta a hálóruhát, s betakarta.
Daphné verőfényes napsütésre ébredt. A napfény besütött az ágyra. Melegítve a derekát. Verőfényes napsütés? A Londoni tetőtéren biztos, hogy nem süt a hálószobába a délelőtti napfény. S egyáltalán mennyi az idő, hogy ő erős napfényre ébred? Fel akart ülni, de valaki gyengéden az ágyra nyomta. Daphné felkapta a fejét.
- Blaise! – csattant a férfira. – Mit keresel az ágyamban! – szegezte a kérdést elutasítóan az exférjének.
- Te vagy az én ágyamban Daphné – felelte nevetve Blaise. Daphné ijedten nézett körbe. Ez valóban nem az ő fekete-fehér mintás ágya volt. Nem ez puha, kényelmes nagy franciaágy volt, bordó és fehér ágytakaróval, a nyitott erkélyajtón át a tengerre lehetett látni. Daphné rémülten nézett maga mellé az ágyra.
- Mi történt? – húzódott feljebb az ágyban ijedten Daphné.
- Tegnap felhívtál, hogy menjek érted a Gringottsba. Rosszul lettél emlékszel?
- Igen. De…ugye… mi ketten…nem aludtunk egy ágyban…mármint nem történt semmi igaz? – nézte az ágyat maga mellett Daphné.
- Nagy volt a kísértés, de nem – mosolygott Blaise. – Átengedtem neked a hálószobát. Én nem aludtam itt. Ráadásul úgy aludtál mint a bunda, semmit sem lehetett volna kezdeni veled. Hatásos volt a dózis amit adtam.
- Mennyi az idő? – kérdezte a haját hátrasimítva Daphné.
- Fél egy – mosolygott rá Blaise.
- Átaludtam az egész délelőttöt? Te jó ég! Két tárgyalásom volt ma délelőtt! – rántotta fel a takarót Daphné és le akart ugrani az ágyról, de megakadt a mozdulatban. Pezsgőszín selyem hálóing. Még a Blaise-el kötött házasságából. Nem dobta ki? De miért nem? És egyáltalán miért hozta el Brightonba? A házba, ahol ő, Daphné sosem járt. Blaise tudta, hogy mire gondol a nő.
- Emlékszel arra az estére, amikor Fabian született? Életem legszebb estéje volt. Mi ketten, a csillagok, a holdfény, és egy új élet hangja hasítja át a levegőt. Azóta tudom, hogy lehet teljes az élet. Nagyon boldog voltam akkor. Mert bár nem terveztük, mégis így alakult. Kaptunk egy esélyt – Daphné fürkészve nézte a férfi arcát.
- Szerintem nem kellene felhánytorgatni a múltat Blaise – jegyezte meg Daphné. Blaise átnyújtott neki egy adag erősítő főzetet. Daphné szótlanul kiitta a frissítő mentolos italt.
- Igaz, nem a múltat akarom vissza, hanem a jelent – rekedt el Blaise hangja. Daphné itt az ágyában. A felesége volt ez a vonzó, erotikus nő. Ez a büszke nő! Aki annyi mindent átélt, és aki, most minden idők legsikeresebb asszonya. A Gringotts elnöke. – Tudom mit nem mondtam el a házasságunk alatt Daphné. Hogy mennyire csodállak. Hogy csodálom a kitartásodat, az akaraterődet és azt, hogy mindent meg tudsz valósítani, el tudsz érni, nincs még egy ilyen nő a varázsvilágban, mint te Daphné. S igen, pontosan tudom, hogy mit veszítettem akkor…
- …de mégsem tettél ellene semmit Blaise – felelte Daphné elhangoltan.
- Mert hülye voltam! Mert nem akartam látni, hogy leköröz a feleségem! Hogy jobb vagy nálam! Egyszerűen a szex rabságában voltam Daphné. Mert annyira vonzódtam hozzád azt hittem, valójában csak ezzel tudsz elérni bármit. Bebeszéltem magamnak, hogy csak az erotikus kisugárzásodnak köszönheted az érdemeidet és nem vettem észre, hogy valójában csak én vagyok a te bűvkörödtől megrészegedve. És azt hittem minden férfi ugyanezt érzi.
- Blaise, ez a beszélgetés nem vezet sehová – támaszkodott meg az ágyon a tenyerével Daphné.
- Tudom, tudom. Csak mi van ha már nem lesz alkalmam ezt elmondani neked. Azt akartam hogy tudd - hajtotta le a fejét Blaise, s tenyerével a takaróra támaszkodott. Daphné lába leszorult az ágy és a takaró közé. Daphné meg sem próbálta kihúzni a lábát. Hosszú másodpercek teltek el teljes csendben. Csak saját zakatoló szívük ritmusa dübörgött a fülükben.
- Daphné! – mormolta Blaise, s szeme akaratlanul is járt a nő cspőjének és ölének lágy íve közt. Daphné érezte a tekintet súlyát a testén és akaratlanul is megremegett. Hozzá sem ért a volt férje és mégis érezte, ahogy elönti a vágy.
- Blaise! Ne csináld ezt! – hallatszott Daphné könyörgő hangja, ahogy Blaise tekintete felfelé siklott a mellek kerek hullámának ívén, Daphné karcsú nyakán, a keblei közé omló fekete hajzuhatagon. – Ennek nem lesz értelmes vége Blaise! Hiba!
- Igen, az! – súgta rekedten Blaise, de tekintete megállapodott Daphné telt húsos ajkain. Daphné öntudatlanul is megnyalta az alsó ajkát, s közben lehunyta a szemét. Nyelt egyet, Blaise közelebb ült az ágyon, már érezte a teste melegét, de még nem ért hozzá. Szinte elemésztette a vágy, az ölében tűz gyúlt és felborult légzéssel kívánta a csókját.
- Blaise! Nem, nem szabad – zihálta Daphné szomjasan, és halk sikkantást hallatott, ahogy megérezte a férfi birtokló mohó érintését a combjai közt. Daphné ösztönösen előrébb tolta a csípőjét, s Blaise szinte leteperte az ágyra, ajkát a nő szétnyílt ajkaira szorítva nyelvével mélyen behatolt a nő édes, mentolos ajkai közé. Daphné hátradőlve az ágyon reszketve vetette át alélt karjait a férfi vállán, kapkodó, ijedt és vágyakozó volt a csókjuk, nedves ajkaik újra és újra riadtan váltak szét, hogy aztán vadul újra egymásba forrjanak. Blaise ujjai ingerlőn dörzsölték Daphné lábaközét, begyűrve a selyemanyagot a nőies háromszögbe. Daphné a beteljesülés, a férfi csókjai és érintései után remegve sóhajtotta:
- Blaise! Le kell állnunk, itt…most – zihálta reszketve a férfi alatt.
- Igen…jó…abbahagyjuk – kapkodta újra és újra Daphné ajkait a sajátja közé Blaise, de emberfeletti akaraterővel eltépte magát a nőtől, és eltántorodott az ágytól. Daphné felindultan, kielégülés után sóvárgó öllel zihált az ágyban. Blaise a falnak támaszkodva próbált nyugalmat erőltetni magára. Hajszál választotta el attól, hogy lefeküdjön az exnejével itt a hálószobájában. Mi ez? Egyszerű kielégületlenség? Hiszen a válásuk óta nem volt nővel.
- Lemegyek, Fabiannak ebédelünk, ha gondolod, csatlakozhatsz. Vagy hozzak fel ebédet? – kérdezte nehezen visszanyert nyugodt légvétellel Blaise.
- Inkább lemegyek, egy perc és rendbe szedem magam – próbálta rendezni a gondolatait és az érzéseit Daphné. Blaise szótlanul biccentett, s távozott. A konyha napsütötte ablakánál Fabian kanalazta a levesét.
- Olyan jó, hogy anya is itt van nálunk – vigyorgott Fabian elégedetten.
- Aha – ivott nagy kortyokat a poharából Blaise.
- Most már mindig így lesz? – kérdezett rá Fabian.
- Ebből nem lesz rendszer kicsim – hallatszott Daphné hangja Blaise háta mögött. – Ez kivételes véletlen alkalom volt.
- Kár – horgasztotta le a fejét Fabian és a levesestányér felett összenézett az apjával. A két mogyoróbarna szempár két különböző vágyat tükrözött, mégis egy személyhez kapcsolódott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
