Rodolphus maga sem értette, hogy miért jutott néha eszébe az év folyamán a felesége. Amikor hazatért a Lestrange-kastélyba, mintha mindig azt a különös lótuszillatot kereste volna a levegőben és csalódottan érezte, hogy hiába szippant mélyeket, már hetek, s hónapok óta nem érzi. Mert a lány, akihez tartozott az illat, nem volt a kastélyban. Számtalanszor sétált át ugyanígy komótosan a folyosó túlsó végébe és nyitott be a felesége hálószobájába. Most, hogy a lány nem volt itthon, bátran megtehette, bármikor. Belökte az ajtót és az ajtóban állva kortyolgatta a whiskyjét. Bella az egyik vendégszobát kapta, rózsamintás tapéta, és fehér, virágmintás ágytakaró. A szekrényekben a Lestrange-ház asszonyának ruhái. Bella nem vitte magával a ruháit, minek is, a Roxfortba maximum talárok és az egyenruha kell, nem ez a rengeteg pompás estélyi és báli ruha, a felesége kedvenc színével. Majdnem minden ruha ekrü színű volt. Ami olyan elbűvölően kiemelte Bella gyönyörű bőrszínét, ami olyan ártatlan és szűzies külsőt kölcsönzött a feleségének. Amin úgy tündöklött a hosszú egyenes kiengedett fekete haja, mintha sakktábla fekete-fehérje találkozott volna. Hiányzott a lány, pedig alig egy hónapot töltött itt. Most mégis egyszerre üresnek tűnt a kastély nélküle. Már csak halványan emlékezett a felesége selymes, puha bőrének érintésére, alig néhányszor ért a lányhoz. Bella mindig komoly volt, kissé hűvös, hevesen dacos, néha pimasz és feleselős. Hazudna magának is, ha azt mondaná nem tetszett neki a lány, és nem jutott eszébe, hogy írjon a feleségének a Roxfortba. Aztán rájött milyen ostobán venné ki magát. Mit írhatna? Még életben vagyok és nem akasztattam fel magam? Az is lehet hogy százszor kívánta már azt a lány bár máshogy döntött volna azon az éjszakán? Minden olyan gyorsan történt, minden olyan váratlanul. S igazán nem is tudja mit érezhetett közben a komoly tekintetű Bella, aki olyan hősiesen fogadta mindazt, amit a sors rá mért. Biztos, hogy nem így képzelte az életét. Nem vele, nem egy titokban köttetett házassággal. Sajnálta, hogy csalódást kell okoznia a lánynak, akinek az életét köszönheti. S akihez furcsa módon egyre többet kalandoztak a gondolatai és a képzelete. Szégyellte azt az egy félresikerült éjszakát is, melyen a lány szüzességét vette el, förtelmes körülmények között, igénytelen helyen, szánalmas megjelenéssel, sietve, érzelmek nélkül a helyzet kényszeréből. Ahogy melegedett az idő azon kapta magát, hogy várja haza a feleségét.  Hogy ismét itt legyen a kastélyban az a szép bőrű, gyönyörű teremtés, aki nem neki nyílt mégis ő szakította le bimbókorában. S akit bár nem merte bevallani szeretett volna megérinteni, s úgy, hogy most ne egy selyemhálóingen keresztül érezze a lány bőrének rezgéseit.

• Nosztalgiázunk férjem-uram!? – csattant a gúnyos kérdés a háta mögött. Rodolphus annyira meglepődött, hogy leöntötte a nadrágját a whiskyvel. Tisztán csengő, búgó alt hang, enyhe éllel.
• Bella! – hát ki más? Soha senki nem beszélt vele ilyen pimaszul, szemtelenül és mégis ismerősen. S érezte, hogy valamiért megugrik a szíve ritmusa.
• Tehát még emlékszel a nevemre – bólintott elégedetten Bella, ahogy Rodolphus mellett belépett a szobájába. Rodolphus elkapta a lány kezét, és maga felé vonta.
• Még hordod a gyűrűnket! – jegyezte meg halkan.
• Persze, hogy igen, micsoda hülye megjegyzés – akarta elrántani a kezét a szorításból Bella, de Rodolphus visszatartotta. – Bár féltem, hogy valamelyik sárvérű levágja érte a karomat – tette hozzá gúnyos mosoly kíséretében Bella.
• Vétek lenne, egy ilyen szép kart elveszíteni – simította át a tenyerében tartott kézfejet a hüvelykujjával Rodolphus.
• Hűha! Teszi nekem a szépet a férjem? – hunyorított Bella és vizsgálódva felnézett Rodolphus kék szemeibe. – Felöntöttünk a garatra jóuram?
• Ne gúnyolódj Bella! Nem való hozzád! – morogta Rodolphus és elengedte a lány kezét.
• Mit tudod te, hogy mi való hozzám? Nem is ismersz – nézett vissza a válla fölött Bella, s haja lágy ívben repült, ahogy hátrafordult. Rodolphus végigmérte a feleségét. Merlinre! Sokat változott, amióta nem látta. Akkor is szép volt, sőt gyönyörű! De most mg nőiesebb lett, még elevenebb, még élettel telibb. Nehéz lesz ellenállnia és fejben tartania, hogy csupán tizennégy éves.
• Miért nem szóltál, hogy mikor jössz? kimentem volna eléd – harapott a szája szélére Rodolphus.
• Az igazság az, szerettelek volna rajtakapni a szeretőddel – kacsintott hidegen Bella. – Hát, nem jött össze! Micsoda pech! – dobta le magát a fésülködőasztal elé Bella. Rodolphus az ajtófélfának dőlve nézte a feleségét, itt volt, lótuszillatot fecskendezett ki magából és  ez az illat bosszantóan hívogató volt. Ráadásul egy egészen méretes ágy is volt a közelben. Rossz ómen, kedvesem.
• Örülök, hogy hazajöttél – mondta foghegyről Rodolphus és kifordult a felesége hálószobájából, mielőtt meggondolja magát.
• Egy fenét örülsz! – sziszegte utána Bella, de tudta, a férfi már úgysem hallja.

Ismét a Lestrange-kastélyban. Bella maga sem tudta sírjon vagy nevessen inkább. A Roxforti idők még bizonytalanabbá tették az érzéseit. Egyrészt rohant volna haza, hogy kitálaljon Rodolphusnak, máskor tűrt csak csendesen. De egyetlen dolog állandó volt: a vágyódása Rodolphus és a kastély iránt. Süppedős palackzöld szőnyegek nyelték el léptei zaját. Hangtalanul lehetett közlekedni a Lestrange-kastélyban. Bella egy pillanatra megállt a bálterem előtt és a keleti szárny felé nézett. A férje lakosztálya! A kastély két szárnya zárta közre a  teraszokat, Bella szobái a nyugati szárnyban voltak, még csak közös folyosója sincs a férjével, ennél egyértelműbben nem is lehetett az elhatárolódást kifejezni. Bella dacosan felvetette a fejét és a sötét, lakkozott fakorlátra helyezve a tenyerét lassan, ráérősen lépkedett a lépcsőn lefelé. A lépcsőházban a falikárpit között történelmi jelenetekről készült festmények függtek óarany keretükben, némán, komoran. Fastukkók és faoszlopok szakították meg az egységét, minden sötét, lakkozott fából volt. Bella végigmérte a csatajelenetek sorát, a festményekre már rakódott az idő, a por mindet sötét feketés borulattá mélyítette, restauráltatni kellene a képeket. A lépcsőfordulóban két félmeztelen női szobor tartotta a gyertyákat, Telt csípőjükről szinte lehullott a márványlepel.  Bella leért a fogadócsarnokba és szemközt a hatalmas szinte mennyezetig érő velencei tükörben megpillantotta önmagát. Magas, hűvös homlokát éjfekete haja keretezte, szemeinek kékítős mély színét az elmúlt egy év fátyola felhőzte, a magányos éjszakák csendes gyötrelmei. Míg ő a Roxfort  négy fala közé zárva töltötte a hónapokat, addig Rodolphus élte az arisztokraták életét, s Bella nem tudta kiverni a fejéből, hogy férje más nőkkel tölti az évet. Kezét a nyakára simította és figyelte, ahogy karikagyűrűje fénye szikrákat vet a tükörben, ahogy lassan végigsimítja a kulcscsontjait.

Néma csend uralkodott a Lestrange-kastélyban, nyugtató csend. Bella tovább haladt a kastélyban. Szinte érezte, ahogy feltöltődik a Lestrange-kastély erejével. Szippantotta magába az előkelőséget, a gazdagságot, erőt és önbizalmat adott ez a gazdagság, mely most már az övé is. Csodálatos volt a tudat, hogy ő ennek a gyönyörű kastélynak az úrnője. Minden, amit megérint az övé. Az ablakokon át a parkra láthatott, zöldelltek a fák, a füvet a napokban nyírhatták, valahonnan érződött a friss nyári levegő illata. Nyitva egy ablak? Bella puhán húzta végig az ujját az ajtófélfákon, a kárpitokon, az ablakok párkányán, az elegáns redőzött függönyökön. Mintha szellő lebbentette volna meg a hajszálait. Bella oldalt kapta a fejét és egy nyitott ajtón át egy világos teremre látott. Követte a fényt, mely egy tágas szalonba vezetett. Valóban nyitva volt az ablak, elhúzták a függönyt is, hogy jobban járja a levegő a szobát. A körszőnyegen álló ablak előtti fekete zongora uralta a szobát, a klaviatúráról fel volt hajtva a védő faburkolat. Bella körbenézett a szalonban, a falakhoz könyvespolc, és dísztárgyakkal stílusosan sorakozó polcrendszer simult. Bella elhelyezkedett a bőrborítású kényelmes zongoraszéken és könnyedén átfuttatta rajta az ujjait. Versenyzongorának is beillett volna a hangszer. Könnyed a billentése, és tökéletesen fel van hangolva. Ugyan ki az, akinek a kedvéért egy felhangolt zongora áll a Lestrange-kastélyban? Mert el nem tudta képzelni Rodolphusról, hogy ő zongorázgatna itt unalmában. Talán egy nő? Egy, Rodolphus nőtársaságából? Bella egy közismert balladába kezdett Vágyódom a tavasz és a szerelem után…

Rodolphus meglepetten kapta fel a fejét a zongoradallamra. Még sosem hallotta, hogy ilyen remek az akkusztika a zongorateremből. Persze, mert senki sem játszott a zongorán, míg ő itt bent tartózkodott. Rodolphus habozott egy darabig, végül elhúzta az összekötőt és átlépett a zeneterembe. A halk kattanást nem hallotta meg a lány a háta mögött. Rodolphus leemelte a polcról a whiskyspoharát és csendben kortyolgatta, míg a felesége játékát hallgatta. Bella háttal ült neki és az ujjait figyelte a zongorán, ahogy futnak és időnként fel-le emelkedik a gyűrűsujja s a karikagyűrűje. Az utolsó akkordok is elhaltak a zongorán. Bella ujjai még mindig tartották a billentyűket, de a kalapács már nem rezgette meg újra a zongora húrjait.

Rodolphus letette a kezéből a whiskyspoharat és összeütötte a tenyerét. Bella riadtan kapta fel a fejét és megfordult a zongoraszéken.

• Te itt? – Bella csodálkozott, hogy nem hallotta meg a férfi közeledtét, vagy legalábbis nem érezte a pillantása súlyát a vállán. Meg kellett volna hogy érezze a férfi jelenlétét. Mégsem érezte.
• Csodás dal, én is szeretem – biccentett Rodolphus.
• És pocsék előadó – húzta el a száját Bella.
• Kisebbrendűség érzése? – emelte meg futólag a szemöldökét Rodolphus, ahogy rákönyökölt a zongorára, hogy lenézzen a lányra.
• Ebben a kastélyban érezhet ilyesmit az ember? – kérdezte vissza futó mosollyal Bella, ahogy zavartan simogatta ujjaival a billentyűket. Úgy érezte magát, mint egy iskoláslány. De hát ő az is! De a férje előtt ez olyan nevetséges és kínos. Tudta, hogy elvörösödik a férje előtt, most itt zavarában, mert annyira megérintette, hogy egy szobában lehet Rodolphussal. Érezte, hogy könnyedén kimelegszik, ahogy a férje itt áll felette karnyújtásnyira és ha igazán akarja, akkor bepillanthat a dekoltázsába. Persze Rodolphus látott már épp elég dekoltázst, hogy ne hozza lázba a feleségéé.

Rodolphus felkacagott a megjegyzésen. Gyönyörű fehér fogsorán megakadt Bella pillantása. Merlinre jól döntöttem, hogy megmentettem az életét! Kár lett volna, ha egy ilyen szép és nemes férfival kevesebb lenne a varázsvilágban! Bella kipirult bőre ontotta a lótuszillatot, a lány hatalmas kék szemei felnéztek rá, ártatlanul mégis pajkosan, enyhe gúnnyal és egy csipetnyi csábítással. Átkozott kis vadmacska! Hát azt hiszi nem tudja, hogy mit akar? Hogy nem látja és nem érti? Ő aki érettebb és tapasztaltabb nála? Neki már nincs mit tanulnia a szerelemről.

• Nem tudod mit akarsz Bella – felelte elkomolyodva Rodolphus és elfordulva a könyvespolchoz lépett.
• De igen, pontosan tudom… - Téged! – tette hozzá magában Bella. Csendesen figyelte, ahogy a férje  meggyújt egy cigarettát és a füstöt egy pergamenre fújja, majd a műveletet még legalább négyszer megismételve a pergament a napfény elé tartotta,a nyitott ablakon át. Elégedetten biccentett és a pergament Bella felé nyújtotta.
• Nem, kedvesem. Hidd el én sokkal jobban tudom, hogy te mit akarsz – tartotta a lány elé a pergament.
• Mi ez? – nézett le a halványan kirajzolódó tintafoltokra.
• Ezt játszd! – tette a kottatartóra maga a pergament Rodolphus, ha Bella már nem volt rá hajlandó, hogy elvegye a papírt.
• De mi ez? – nézte az ötsoros vonalakat Bella. Rodolphus megragadta a lány kezét és a klaviatúrára nyomta.
• Milyen asszonyt vettem én feleségül, hogy kételkedik a szavaimban és az utasításaimban! Azt mondtam játssz! – lehelte Rodolphus Bella fülébe. Bella lehunyta a szemét, ahogy Rodolphus mentolos cigarettaillatú lehelete megcsapta az arcát. Rodolphus pedig akaratlanul is de figyelte, ahogy Bella bőrén felállnak az apró pihék a leheletétől és a lány megborzong a forró szellő érintésétől. Mielőtt meggondolatlanul ajkát a lány vállára szorította volna, megbotránkozva saját magán elhúzódott a lánytól. A zongora tetejére támaszkodott a tenyerével és figyelte, ahogy Bella szokja a szemével az ismeretlen dallamot. Bella már látta, hogy kezd halványodni a kotta, így sietnie kell. Ujjait a megfelelő billentyűk felé helyezte és leütötte a azokat. Rodolphus csak a lány ujjait nézte. A vékony, kecses, elefántcsontszínű ujjakat, Bella érezte a férfi kék tekintetének perzselő súlyát az ujjain, ahogy felette áll, szinte süt a férfiből a meleg, vonzza a testét, hogy simuljon hozzá. Ahogy a negyedik ütem végére ért a záróvonalhoz, egyszerre súrlódás hangja ütötte meg a fülét. Bella kikerekedett szemekkel pillantott fel Rodolphus arcába. Rodolphus csak sejtelmes mosolyt küldött felé és várta, hogy Bella megforduljon a súrlódás hangjának irányába.

Bella halkan felsikkantott, ahogy szeme megakadt a szépen rendezett polcon, mely egy titkos ajtót rejtett. A polcsor most nyitva volt. Vagyis… ez a meghatározott zongoradallam nyitja a széfet! A házi Lestrange-széf! Bella már fel akart pattanni, hogy belépjen a félhomályos szobába, amit a polcsor rejtett, de Rodolphus ráhelyezve a tenyerét a lány vállára visszanyomta a zongoraszékre.

• Még nem Bella. Előbb memorizáld! – intett a fejével a pergamen felé Rodolphus. – Ma mutattam meg először és utoljára. Jegyezd meg!  - Elvette a kottatartóról a pergament és újra ráfújta a cigarettafüstöt, majd a pergamen alá tartva  melegítette a pergament. Láthatatlan tinta volt.  Rodolphus nézte, ahogy a hőhatásra ismét láthatóvá válik a dallam és visszatette Bella elé a kottát. Bella szemét felvetette a kottára és Rodolphus felügyelete mellett újra játszani kezdett. Négy ütemből állt az egész. Rodolphus mégis kíméletlen volt. Egyben ez volt az első alkalom, hogy a férje igazán csak vele foglalkozott és tanította valamire. Pedig mennyi mindent taníthatna neki az életben! Az életről!
• Azt akarom, hogy álmodból felkeltve is tudd ezt a dallamot – gyújtotta meg Rodolphus a pergament a cigarettacsikkel, ahogy elnyomta rajta, hagyta, hogy elégesse a kottasort. – Most hunyd be a szemed és úgy játszd! – nézett le a lányra és várta, hogy Bella engedelmeskedjen. Bella dacosan nézett fel a férfi kék szemeibe. Végre hosszan és sokáig néztek egymás szemébe. Bella lélegzetvisszafojtva mélyedt el a férje tekintetében. Milyen gyönyörű kék szeme van! Akár a tenger! Vagy egy feneketlen tó! És azok a kis szarkalábak a szeme körül! Ellenállhatatlan vele! Rodolphus maga sem volt tisztában, hogy meddig nézte a felesége szép hosszú szempilláit, meddig gyönyörködött leplezetlenül ebben a klasszikus szépségben, amikor sietve elrejtette minden érzését és összehúzta a szemhéját.
• A Nagyúr több engedelmességet vár Bella. Ha igazán a híve akarsz lenni, mély alázat kell hozzá. A Nagyúr nem bízik a nőkben, nőként tízszer nagyobb alázatot kell mutatnod irányába. Ezt akarod? A földön porban csúszva megalázkodni egy férfi előtt? – kérdezett rá sötéten Rodolphus és ellépett a zongora mellől, s kinézett az ablakon, le a kertbe.
• Bármi, amit az aranyvér eszméért tehetek megteszem, ha kell, ezentúl csak térden állva közlekedem, ha kell….
• …ha kell feleségül mégy egy koszos börtöncellában egy vadidegenhez, aki az apád lehetne – fejezte be maró öngúnnyal Rodolphus.
• Nem ezt akartam mondani – támadt vissza Bella hevesen. Most örült, hogy a férfi háttal áll neki és nem látja az arcára kiülő érzéseket. Azt, hogy egyáltalán nem tartja visszataszítónak sem a férjét, sem a körülményt, ahogy a felesége lett. Szerette volna megtudni, milyen a férje érintése, de most már nem kapkodva, nem a cella silány körülményei közt és nem idegenek jelenlétében. Hanem csak kettesben.
• De ez az igazság! – kapta a felesége felé a fejét Rodolphus. Lehajtotta a fejét és az ablakpárkányra támaszkodott. – Sajnálom, amit tettem veled Bella. Sajnálom és úgy érzem egy életen át vezekelnem kell ezért – Bella sietve felállt a zongora mellől és megkerülve a férjéhez lépett a nyitott ablakhoz.
• De minden lehetne másként! Ha te is akarnád! – zihálta Bella. Bella már már kimondta, ami az ajkára kívánkozott. S amiért a teste némán sikított a férfi felé: Érints már meg végre!

Rodolphus lapos tekintettel viszonozta a felesége pillantását, melynek mélyén valami érthetetlen kérés és könyörgés ült. Rodolphus elhúzódott az ablakmélyedésből és várakozón visszatért a zongorához. Tekintetében várakozó parancs ült. Bella dacosan állta a férje tekintetét, végül mégis visszaült a zongorához. Olyan durcás akár egy gyerek, aki nem kapta meg a játékát! – mosolygott magában Rodolphus. Nos az ilyen pillanatok erősítették benne azt a meggyőződést, hogy sokkal inkább egy gyerek a felesége, aki még a nevelésére szorul, mint nő, aki az érzéseivel küszködik.

• Milyen halálfaló az, aki fél a haláltól? – kérdezte ridegen Bella, ahogy elkezdte játszani újra és újra azt az átkozott négy ütemet. Sértő volt a megjegyzése. És igen, meg akarta sérteni a férfit, valahogy valami érzelmet kicsikarni tőle. Bármit, amivel provokálhatja. Rodolphus nem válaszolt, csak időnként a felesége ujjait igazgatta, a megfelelő billentyűre. Bella azonban makacsul a férjét nézte. Várta a válaszát. Rodolphus futólag viszonozta a lány pillantását, majd amikor Bella levette a kezét a klaviatúráról maga játszotta le Bellának a helyes dallamot.
• Te nem félsz semmitől Bella? – kérdezte vissza Rodolphus. Bella a leggyengébb pontjára tapintott. Mert nem tagadhatja. Azért házasodott, hogy életben maradjon. Semmi egyébért. S a bizonyíték, itt él vele minden nap.
• Nem – vágta rá határozottan Bella.
• Csak az ostobák nem félnek semmitől – felelte közönyösen Rodolphus és ellökte magát a zongorától.
• Miért akartál életben maradni? – kísérte kifelé Bella hangja.
• Kereshetem rá a választ, míg élek, ne aggódj – felelte elutasítóan Rodolphus és hangja már az előcsarnokból visszhangzott. Bella magára maradt a benne fojtott indulatokkal. Nem sikerült közelebb kerülnie a férjéhez. Semmilyen tekintetben. De ahogy Rodolphus kifejezte magát: ő viszont ezzel kísérletezhet, amíg csak él.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 2 hozzászólás

1

2012.08.01. 11:19 callie Szia Sugi! Néha olyan az írás mint a kötéltánc, sosem tudom mi lesz a jó és a rossz lépés, csak tapogatódzom előre a szakadék szélén és vagy tovább haladok vagy lezuhanok a mélybe. Nem könnyű a párossal dolgoznom ezt meg kell állapítanom. Jó látni, hogy egyelőre még fent vagyok a kötélen:) Pusz: Callie 2012.07.31 21:15 sugi „ Szia! Callie, egyáltalán nem okozol csalódást. Sőt! Ezzel a fejezettel sikerült megint felcsigáznod. Az apró  közeledések Bella részéről és hárítás a férjétől, elég aprólékosan kidolgozva,egyszerűen tökéletes.  Pussz

2012.07.31. 21:15 sugi Szia! Callie, egyáltalán nem okozol csalódást. Sőt! Ezzel a fejezettel sikerült megint felcsigáznod. Az apró  közeledések Bella részéről és hárítás a férjétől, elég aprólékosan kidolgozva,egyszerűen tökéletes.  Pussz