A tél semmit nem enyhült az egy hét alatt, így Pansy elhatározta, rétegesebben öltözködik, 
mint legutóbb. Démonian zöld ejtett vállú estélyiruhája felé fekete szőrmestólát tekert, s 
hegyes orrú fekete kecses bőrcipőjével kopogott a márványborítású folyosón, ahogy férje 
lakosztálya felé haladt. Draco épp felhörpintette kávéja maradékát, amikor Pansy belépett:
- Le sem tagadhatnád, hogy boszorkány vagy - jegyezte meg hűvösen végigmérve Pansyt, 
hegyes orrú cipőjétől, a karjában tartott fekete macskájáig.
- Nem is állt szándékomban - húzta ki magát, és a földre engedte a nyávogó macskát, ami 
kedvesen körbedörgölődzött gazdája körül, s puha léptekkel eliszkolt. Szokáshoz híven két 
külön hintóval mentek Pitonékhoz. Elöl Narcissa és Lucius kocsija, mögöttük némi 
távolságból, Draco és Pansyé. Alaina már a kapuban várta őket.
 - Úgy örülök nektek - mosolygott kedvesen, és végigölelte a Malfoy-feleségeket. Piton csak 
az ebédlőben fogadta őket, kissé morogva, hogy „minek ez a felhajtás”, s az előtte álló ötéves 
kislány fekete tincseit babrálta, aki megszeppenve bújt apja lábaihoz.
- Szegénykém egy kicsit félénk - nevetett fel Alaina.- A lányunk Etain. Mutatkozz be szépen 
Etain Piton!- szólította fel lányát Alaina, de az csak még szorosabban simult apja derekához.
- Hagyd Alaina!- szólalt meg Pansy. 
- De nézd csak ki jön itt!- kukkantott ki Alaina Piton mellett a szalonba átvezető folyosón.- A 
ház ifiura. Gyere csak ide te kis ördögfióka! Egész délelőtt hajkurásztam, hogy rendbe 
tehessem a haját.- Az átjáróban egy kicsi fekete hajú és akaratos tekintetű fiú állt. – Mintha 
csak Perselust látnám - kacagott fel Alaina, s ölbe akarta kapni gyermekét, de a kisfiú kitért 
előle, és Pansyhoz lépett.
- Alberich Piton.- nyújtotta apró kezét. Pansy leguggolt hozzá, és kezet fogott vele, majd 
megsimogatta a kisfiú fejét.
- Pansy Malfoy vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek Alberich- meglepődött milyen komoly, 
a gyerek kiköpött apja. Alaina felkapta a gyereket, és az ebédlőasztal melletti magasított 
székbe ültette. Pansy meglepődött a minden szertartásosságot kerülő Alainán, és el sem tudta 
képzelni, hogy a Malfoyok ugyan mit érezhetnek ebben a közvetlen légkörben, ugyanis 
arcukról semmit nem lehetett leolvasni. Piton gyengéden kézenfogta a kislányt, és öccse mellé 
tologatta. A kislány szemlesütve rózsaszín ruhájának fodraival játszott.
- Majd felenged - mondta elnézően Alaina.- Mindig ilyen, ha idegenek között van.- A 
Malfoyok is megtalálták a helyüket az asztal mellett. Az ülésrend sem tükrözte a Malfoyoknál 
megszokott elrendezést, két férfi és két nő soha nem ülhetett egymás mellett, az asztalfőn 
mindig Lucius ült, náluk viszont jelenleg Alberich, a másik oldalon Narcissa került az 
asztalfőre. Így viszont Draco apjával szembe, míg Pansy Pitonnal szembe került, ugyanis 
Alaina ragaszkodott hozzá, hogy Pansy mellette üljön. Az asztalon már minden fogás tálalva 
volt és Pansy ezt már enyhe homlokráncolással nézte.
- Ez az én hóbortom nézd el nekem- figyelte Pansy reakcióit Alaina.- Tudod, többnyire 
szeretem felborítani a sorrendet, és mondjuk a desszerttel kezdeni az étkezést, ami igaz elég 
rossz szokásom, de hát elkényeztetett a családom. Perselus viszont, mint ahogy sejted a 
precízitás mintaképe. Utálja, ha bármi is nem úgy van, abban a sorrendben, mint ahogy lennie 
kell, ezért választottuk azt a megoldást, hogy minden tálalva van. Igaz Perselus?
- Igaz- felelte hűvösen.- Az is, hogy már megint fölöslegesen fecsegsz - mordult rá, és 
villájára szúrt egy falatot.
- Mindig is mondtam, hogy kettőnk helyett beszélek. Kiegyensúlyozom a te szótlanságod- 
vágott vissza Alaina, és kacéran férjére villantotta fogsorát. Piton szótlanul rágta a szájába 
vett falatot csak szúrós szemeit tartotta a feleségén egy pillanatig.- Akár tűz és a víz, nemde?- 
fordította pajkosan Pansyhoz a fejét Alaina. Az étkezés után Alaina körbevezette a házon 
Pansyt, aki igaz kívülről is felmérte már, de a tizenkét hálószobás szerény Piton-kúria bizony 
messze volt az ő kastélyuk eleganciájától és nagyságától is, és akkor nem is beszélve a 
Malfoyokétól. Pansy meg volt győződve arról, hogy a legértékesebb az alagsori pince, ahol –
bár Alaina megsúgta, hogy Piton engedélye nélkül mutatja most meg- valahogy tartózkodott a 
fenségterületét idegenek pillantásai elé tárni- a mennyezetig körbe fiolák, lombikok üvegcsék, 
és tárolók sorakoztak fegyelmezett rendben, az egész egy hatalmas terem volt, igazi 
bájitalraktár. A mellette levő szobában különféle anyagú és méretű üstök. A padláson igazi 
kincseket láthatott, a legkülönfélébb növények és bájitalhozzávalók, száradtak, áztak, vagy 
folyamatos keverésnek, főzésnek, párolgásnak voltak alávetve. Pansy sejtette, Pitont nem 
érhetné meglepetés, bármilyen bájitalt kérnek tőle, el tudná készíteni. Ezen a mérhetetlen 
felkészültségen töprengett még akkor is, amikor a Malfoy-kastélyban saját étkezőjében 
fogyasztotta kései vacsoráját, mostanában mérhetetlen éhsége támadt néha a legváratlanabb 
időpontokban, mint ez a hajnali egy óra is, még nem öltözött át, állva kapkodta be az utolsó 
falatokat, s közben kilesett a holdfényes parkra, épp kifordult a szobából, amikor látta, hogy 
Aine hozzákezdett leszedni az asztalt. Szólnom kellett volna, hogy a cseresznyéket még 
hagyja - futott át az agyán.- Na most már mindegy.- Bekopogott Draco szobájának ajtaján, 
bent teljes csend honolt. Benyitott, a szobában sötét volt. Körbejárta a lakosztályt, de sehol 
nem találta Dracot. Kilépett a sötét folyosóra. A lángok rögtön felcsaptak a szemközti kígyó 
szájából, s ahogy végighaladt a folyosón sorra meggyulladtak. Idegesen kapkodta szemét az 
alvó portrékon, és a folyosón végigfutó méregzöld szőnyeg mintáin. Hajnali egy óra. Hol 
lehet? Nagyon rossz érzése támadt. Mi másért hagyta volna el a kastélyt, ha nem a Nagyúr 
hívására? Türelmetlenül benyitott a könyvtárba, a kúria második legméretesebb termébe, de 
körbe forogva a felső szint is teljesen üresnek tűnt. Nem tudta volna megmondani, hogy a 
lakosztályán kívül hol tartózkodik Draco, amikor otthon van. Valahogy meg kellene tudnia, 
hogy vajon Lucius Malfoy is elment-e ma éjszaka. Olyan hatalmas ez a kastély csak egy kicsit 
ismerné jobban- dobbantott a lábával. Miért nincs egy átkozott lélek se a folyosókon? Futva 
szaladt fel a torony csigalépcsőjén, szoknyája a fordulókban a korlátnak libbent, de a jelentős 
csillagvizsgálóban sem talált senkit. Átsietett a másik levezető lépcsősorhoz, ahogy kifulladva 
a lépcső aljába ért rájött, hogy az épület másik szárnyába ért. Mint oly sok részét a kastélynak 
kiszűrődő gyertya lángját. Akkor valóban a másik szárnyon vagyok. Narcissáék 
birodalmában. Na csodálatos.- Végiggondolta mivel jár jobban, ha visszafelé is megmássza a 
csigalépcsőt, vagy végigmegy a folyosón megkerülve a teljes épületet, és úgy tér vissza a 
főlépcsőhöz. Megfontolta, és már épp rálépett a csigalépcső első fokára, amikor egy hang 
megállította.
- Keresel valakit?- Pansy lassan megfordult és a királynői fejtartással álló Narcissát látta meg 
a folyosón.
- Lucius Malfoy a kastélyban van?- fordult szembe hűvös tekintettel Pansy.
- Nem hiszem, hogy ez rád tartozik - felelte hidegen Narcissa.
- Elhívta őket a Nagyúr igaz?- állta a tekintetét Pansy.
- Mit keresel a kastélynak ezen a részén?- vonta kérdőre menyét.
- Draco nincs a szobájában.
- A fiamnak nyilván oka van rá, ha nem tartózkodik a szobájában.
- Elhagyta a kúriát?
- Nem tartom helyesnek, hogy egyedül mászkálsz a folyosókon, még ha erős is a kastély 
védvonala. Az ellenség soha nem alszik- pattogó szavaival intve rendre Pansyt.
- Én csak…-de nem folytathatta.
- Draco sem örülne, ha tudná, hogy védtelenül- végigmérte Pansyt- és főleg pálca nélkül 
rohangálsz ismeretlen helyeken. Ezt vésd az eszedbe.
- Kérem.- Pansy közelebb lépett Narcissához.
- A zeneteremben van- lépett el mellette Narcissa.
- Hol…?
- Harmadik emelet negyedik ajtó balra - és kecsesen lépdelve eltűnt Pansy szeme elől a 
csigalépcső fordulójában.- De nem szereti, ha ilyenkor zavarják!- visszhangozták még a falak 
Narcissa magas hangját. Pansy megnyugodva, de sietős léptekkel lépkedett a kihalt emeleti 
folyosón, ahogy a sötét mahagóni ajtóhoz ért, bentről halk hangok szűrődtek ki. Pansy a 
hűvös fához simulva fülét a fának szorította. Bentről lágy futamok és dallamok hallatszottak. 
Pansy hangtalanul belépett és betette maga mögött az ajtót, s hátával nekidőlt. Szinte teljes 
homályba süllyedt a szoba, csupán a fekete zongora két szélén álló gyertya égett. A 
zongoratetőn egy vörösborral teli pohár állt. Draco a bejáratnak háttal ült, és ujjai gyengéden 
érintették a billentyűket, szőke haja világított a sötétben, az arcába hullt. Pansy úgy érezte 
illetéktelenül hatolt a férfi magányába. De végre úgy érezte, beláthat a lelkébe, az ő világában 
jár most, Draco valódi birodalmában, ahol senkinek nem kell pózolni és tettetni, ahol önmaga 
lehet. És ő most itt lesi meg a saját férjét, lelke lecsupaszított meztelen valójában. A dallamok 
fájdalmasan és szívszaggatóan kúsztak a levegőben, ahogy a férfi ujjaival előcsalogatta a 
hangokat a finom hangszerből. Pansy biztos volt benne, hogy a hangszer vagyonokat érhet, 
lágy arany és ezüstminták futottak a fekete lakkozott fán, olyan nemes és elegáns szépséggel, 
mint minden, ami a Malfoyokhoz tartozott. Pansy azonban mást is kihallott ezekből a 
szomorú hangokból, a félelmet, a rettegést a jövőtől. Bár nem tudta, de sejtette, hogy Draco 
bizony ugyanúgy tart a fejleményektől, mint ahogy Pansy. Mégsem mondták volna soha ki ezt 
egymás előtt. A büszkeségük ezt soha nem engedte volna. Pansy gyengéd pillantással figyelte 
a férfi mozdulatait, s megpihentette szemeit a szőke fürtökön. Ekkor azonban valami 
földöntúli sugallat hatására Draco lekapta kezeit a klaviatúráról és megfordult a széles 
zongoraszéken. Egyenesen Pansyra nézett. Nem szólt egyikőjük sem, csak szótlanul bámulták 
egymást. Pansy nem tudta mennyi ideig meredtek így egymásra, s végül úgy érezte 
ólomsúlyokkal a lábán, de elindult a férfi felé. Megbűvölve lassú vontatott léptekkel haladt, s 
a férfi szuggesztív nézésétől nem tudott elszakadni. Odaért mellé, és most már lefelé nézett 
Draco ezüstkéken csillogó szemeibe. A gyertyalángok visszacsillogtak a szemében, és 
meglágyították nemes arcvonásait. Lassan felállt és megfogta Pansy kezét, s gyengéden maga 
felé húzva hátralépett.
- Játssz!- ahogy megszólalt hangja rekedtes suttogásnak tűnt. Pansy értetlenül nézett rá. Draco 
átengedte neki a helyét, és finom erőszakkal fogva Pansy vállát kényszerítette, hogy leüljön. 
Pansy engedelmeskedett, és leereszkedett a hosszú és puha támla nélküli zongoraszékre. 
Draco elemelte a borospoharát a zongoráról, s közben Pansyt megcsapta Draco jellegzetes, 
férfias illata. Lehunyta a szemét és úgy lélegezte be az őt mindig felkavaró illatot. Mikor 
kinyitotta a szemét Draco már vele szemközt a zongorának támaszkodva kortyolta a borát. 
Még ő sem öltözött át, zöldes talárjában volt, csak a nyakkendőjét lazította meg, és a felső 
gombot engedte ki. Ahogy laza tartással, borospoharát tartva vele szemközt állt, Pansynak el 
kellett ismernie, hogy a Malfoyoknak egyszerűen a vérükben van az arisztokratikus tartás és 
szépség. Ha akarnának, sem tudnának megszabadulni ezektől az elegáns mozdulatoktól, 
amelyek évszázadok óta beléjük ivódtak.
- Na mi lesz? Játssz!- jól ismert gúnyos mosolyával pohara mögül figyelte a nőt.
- De én nem…
- Dehogyisnem- hangja borzongatóan bársonyosan csengett.- Tudom, hogy tudsz.- Pansy még 
egy darabig állta a férfi tekintetét, aztán lepillantott a fekete-fehér billentyűkre. Óvatosan a 
klaviatúra felé helyezte kezeit, ujján megcsillant a vékony finom metszésű jegygyűrűje. Pansy 
egy rezdülésig figyelte, ahogy játszik rajta a gyertyafény, aztán nagy levegőt vett, és leütötte 
az első disszonáns akkordot. Mégis mit játsszon a férfinak? A régi zongoraleckéket mondja 
fel, mint egykor a házitanítójának, aki türelmetlenül verte mellette a taktust? Nem, ide 
mindenképpen felnőttesebb kell, hiszen már nem gyerekek. Azt akarta, hogy a férfi is érezze, 
tudja, hogy ő mit érez. Ugyanúgy meg akart nyílni a férfi előtt, mint ahogy azt az előbb Draco 
tette neki akaratán kívül. Nem szavakkal, vagy mentális közléssel, ahogy mindig is 
beszélgettek, hanem szavak nélkül, a zenével. Őszintén és nyíltan. Igazi vallomásként a másik 
előtt. Hogy lásd, íme, nincsenek titkaim előtted! Tudd azt, amit én tudok, lásd azt, amit érzek, 
mert előtted nem akarok titkokat! Igen, én is rettegek. Nem látom az utat, amin haladunk, és 
nincs senki, aki megvilágítaná nekünk. Ha elbukunk, együtt bukunk. De melletted állok, 
bárhogy is döntesz. Tudom, hogy ezt várod tőlem, és én is ezt akarom. Mindig is ezt akartam, 
hogy melletted harcoljak a mi ügyünkért. Hiszen ismersz, amióta csak a Roxfortba kerültünk 
egymás társaságában voltunk, már levegőt se tudnánk venni, annyira kellünk egymásnak. 
Szükségünk van a másikra. Hatalomvágy hajt téged is és engem is. Bár nem hinnéd az enyém 
még erősebb, mint a tied. Mindig is mondták, hogy nem nőnek kellett volna születnem, túl 
erős bennem az irányítási vágy, a férfias jellem. És látod te ezt is tudod rólam, mindig is 
tudtad, és mégis én kellettem neked. A győzelem, a végső igazi hatalom, ami igazán összeköt 
bennünket, mindketten ezt akarjuk, de egymás nélkül nem megy. Még csak nemrég léptünk 
erre az ösvényre, de nekünk kell kitaposnunk együtt, hol te vezetsz, hol én, ez így lesz, még 
akkor is, ha én mindig a háttérben leszek. Ez mindig így volt, a háttérből támogattalak, pedig 
én voltam az erősebb, és látod az önzőségem elé helyeztelek mindig, hát mi ez ha nem 
szerelem? Nem a szó szoros értelmében. Ellenkezőleg ez annál sokkal több. Annyi a közös 
bennünk, az eszménk, a célunk, a vágyunk, hiszen tudom a gondolataidat anélkül, hogy 
kimondanád, olyan jól ismerlek, mint magamat. Mi a hatalom szerelmesei vagyunk és mivel 
egymásban látjuk a hatalom elérését ezért szeretjük egymást. Te is a hatalmat szereted 
bennem és én is benned. Eszközök vagyunk a céljaink eléréséhez. És az hogy te belátod én 
erősebb vagyok nálad, ez tán nem a szerelem? Egyenrangúak vagyunk és mégsem. De te 
mégis ezért csodálsz, és szeretsz. Nincs még egy férfi a világon, aki ugyanígy elismerne 
engem, mint te, és nincs még egy ilyen nő, aki olyannak lát téged, mint én. Mert én igenis 
látom benned a hatalmat és az erőt, pedig tudom, hogy ezt belőlem meríted, én mégis téged 
látlak erősnek nem magamat. A szerelem elnyomás. Mi soha nem nyomnánk el egymást, 
ellenkezőleg mi mindig a legtöbbet hozzuk ki egymásból. Hisz nézz rám, senki nem hozza ki 
belőlem ezt a pluszt, amit te, és ez ugyanígy van veled is. Csak mellettem érzed azt a bizalmat 
és biztonságos támogatást, amit senki mástól nem kaptál meg. Melletted érzem azt, hogy 
elérhetjük a célunkat. Mi soha nem egymás ellen versenyeztünk, mi mindig együtt 
versenyeztünk. És ha engedtelek győzni az is csak az én érdekemben volt, mert ha téged 
láttalak győzni, olyan volt mintha én győztem volna, és ezt tetted te is. Tudom. Érzem. A mi 
szerelmünk lemondás, és kiállás. Kiállás egymás mellett, és lemondás a saját érdekünkről, 
hogy a közös érdekeinket elérjük. Melletted olyan vagyok, amilyennek senki nem ismer. Az 
én erősségem belőled fakad, és a tied énbelőlem. Csak melletted éreztem igazán önmagamnak 
magamat. Kihoztad belőlem a rejtett értékeimet, s én is a tiédet. Látod, másoknak mégis úgy 
tűnik, mi nem szeretjük egymást. Az emberek ostobák. Nem érthetik a mi szerelmünket, mert 
szerintük a szerelem egy ködös rózsaszín felleg, nyálas maszlag, undorító hízelkedés, ami 
elpukkan, mint egy tűzijáték, szétpattan és elenyészik a ködben. A mi szerelmünk nem 
ezekből a képzetekből fakad, hanem sokkal erősebb kötelekből. Akarat, erő, vágy, hatalom, 
érdek vagy bármi más, de azt együtt, egymást védve egymásért küzdve és harcolva egymás 
mellett, egymást segítve és felemelve, ha elbukik. Soha nem halnánk meg a másikért, mert mi 
együtt halnánk, ha te nem élsz én sem élek. Minket soha nem érdekelt mások véleménye. Mi 
csak egymásnak éltünk születésünktől kezdve. Boldog vagyok, hogy termett nekem egy olyan 
férfi, aki ugyanígy érez, és ugyanúgy látja a világot, ahogy én. Ha olyan lennél, mint az összes 
többi férfi, akik cserbenhagyják azt, akit szeretnek, akik képesek szerelmet vallani minden 
áldott nap, akik adnak mindenki más véleményére, soha nem kellenél. Nekem éppen ez kell a 
te durvaságod, kegyetlenséged, közönyöd, s mégis ez a mérhetetlen ellentét, ami köztünk van, 
ami szítja kettőnk tüzét, mert veled lehet vívódni, harcolni, küzdeni, és mégis elismerjük a 
másikat, soha nem akarunk uralkodni a másik felett, és nem akarjuk megváltoztatni egymást. 
Ez a legcsodálatosabb az egészben, hogy olyan nagyon ismerjük egymást, és annyira nem 
ismerjük a másikat. Mondtuk mi valaha is egymásnak, hogy szeretlek? Soha. És ezt nem is 
fogjuk, ebben biztos vagyok. A kettőnk közötti kapcsolatra nem illik ez a szó. Lehet, nem 
fejeztem ki a legjobban azt, amit érzek, de nagyon igyekeztem, hiába a szavak nem segítenek, 
vajon a zene? Eléggé kifejezte azt, amit gondolok, láttad -e vajon, láthattad lelkem húrjait? 
Érezted a rezgéseit, a dallamait, vagy most sem figyelsz rám? Hiszen amióta csak játszom, 
járkálsz körülöttem, megkerülőd a zongorát és most visszajössz. Olyan hihetetlen mesterei 
vagyunk annak, hogy nem figyelünk a másikra, mégis a legapróbb rezdüléseit is felfogjuk, és 
érezzük. Ez az, amit senki nem tud utánunk csinálni, a többség tényleg vagy nem figyel a 
másikra, vagy állandóan figyeli. Zavarba ejtő. Mi mégis úgy figyelünk, hogy nem is tudjuk, 
hogy figyelünk. Tessék,  az ujjaim a billentyűkön futnak és kattog az agyam, mint a kandalló 
feletti ingaóra és mégis veszem minden rezdülésed, látom az  arcod magam előtt az 
arckifejezésed, most amikor azt hiszed nem is látom, amikor úgy gondolod bátran kiülhet az 
arcodra a megdöbbenés, hogy tessék miket hordok itt össze rólunk, olyanokat, amiknek a fele 
sem úgy van, hiszen csak eszközök vagyunk egymás kezében. És mégis lelked sötét 
bugyraiban belátod, hogy a mi furcsa érzéseink és kapcsolatrendszerünk egymás iránt pont 
valami hasonlón alapszik, amiket felsoroltam, persze a teljesség igénye nélkül, csak ahogy 
jöttek, és áramlottak a gondolatok rólunk sötét gondolataim között. Mert ismerlek, ne tagadd, 
úgy kutakodsz apró gondolatfoszlányaim között itt a fejemben, hogy akár teázni is 
meghívhatnám a kíváncsiskodó kis antennádat, most min mosolyogsz ilyen gúnyosan, nekem 
kell gúnyosan mosolyognom, mert ez így van. De nem kell megrettenned a szemtelenségeden, 
mert hidd el, én is szívesen átfutom a te szövevényes koponyád legapróbb bugyrait is, hiszen 
szívesen bizonyosodunk meg arról is amiben biztosak vagyunk.   Ez nem bizalmatlanság 
kedves, csupán megerősítésre vágyunk, arra, amit önszántunkból soha nem tennénk, és ez a 
szép. Nem akarunk bizonyosságot a másiktól és mégis. Látod, magunkon sem tudunk 
elmenni, annyira ziláltak és érthetetlenek vagyunk, hogy érthetne meg bárki más minket. De 
elég már ebből az önfeltárós nyáladzásból, kezdünk szentimentálisak lenni és az veszélyes, 
soha ne veszítsük el önnön énünket, gyere kedves támadj le, tudom hogy ezt akarod, amióta 
itt járkálsz körülöttem, mint a vad  a csapdájába esett áldozat körül, és csak a legjobb 
pillanatot várja, hogy lecsapjon rá. Látod ismerlek, szemeiddel éhesen végigsiklasz a még 
karcsú testemen, apropó már nem lesz olyan sokáig az, úgyhogy húzzál bele az elkövetkező 
hetekben. Akárhogy is nem tagadhatjuk meg, hogy gyarló emberek vagyunk, és vágyaink 
vannak, most biztos nagyra kerekedett szemmel néznél rám, ha meg mernéd tenni, ha most azt 
mondom, hogy bizony én is kívánlak. Már nagyon hosszú órák óta. Sőt, azóta, amikor ott a 
Nagyúrnál a páholyban tudod. Te szemét befejezetlenül hagytuk azóta a dolgot, de ez is csak 
a kínzási eszközöd, mint ahogy nekem is az. Tudom, hogy élvezzük a kínzást ezzel is csak 
tüzelve magunkat. Ne várakoztass, mert tényleg inkább visszavonulót fújok! 
Ekkor Pansy megérezte a vállán Draco forró leheletét. Ajkaival végigsúrolta a finom bőrt, a 
nyakszirtjén. Leült Pansy mellé a zongoraszékre, és éhesen tapadt Pansy szájára ajkaival. 
Vadul és követelőzően csókolta, ápolt kezével beletúrt Pansy sötét rövid hajzuhatagába, másik 
kezét a derekára csúsztatta, s közelebb húzta magához. Pansy türelmetlen hevességgel 
átkarolta Draco nyakát, ujjaival végigsimított a nemes arcvonásain, s ahogy elvált ajkuk 
egymástól, lihegve kapkodott levegő után.
-	Menjünk vissza a hálóba - suttogta Draco, és felhúzta Pansyt a zongoraszékről.