Ítéletidő tombolt odakint. A szél zúzta a hatalmas lombkoronákat. Villámok cikáztak az égen, és dörgött az ég megrázva a földet, a falakat, az óriási középkori kővárat. Függönyként záporozott az eső, átláthatatlanná téve a határt. A monumentális kőfalakon belül azonban ebből semmit nem lehetett érezni, talán csak a hűvös volt metszőbb, mint szokott. A Malfoyok utolsónak érkeztek. Minden szem rájuk szegeződött. Narcissa és Lucius mélyzöld talárban. Lucius új kígyófejes sétapálcát készíttetett, a smaragdszemek villogtak minden könnyed koppanásnál. A tárgyaló aulában zöld bársonyszékeken ültek a jelenlevők. Megszámlálhatatlanul sokan voltak. Lucius és Narcissa egymással szemben foglaltak helyet legszélen. Csak két hely maradt üresen. A királyi trónus két széke. Egyik a terem egyik végében, másik a másikban. Nem volt több üres szék. Narcissáék leültek. A többiek Dracot és Pansyt nézték. Ha Draco lélegzetelállító volt, akkor Pansy felért egy utolsó lehelettel. Haja melegbarnán csillant a fáklyafényben, s megtörte a hajába tűzött tiara. Két egymás felé felfutó kígyó gyémántberakással. Fehérarany koboldmunka. A kígyók farka elveszett Pansy kleopátra hajzuhatagában. Nyakában pedig a sötét jegyet formázó nyakék csillogott. A talárja azonban minden mást elsöpört. Éjfekete volt. Söpörte a földet. Hátul apró hullámokba redőződő uszállyal. Derekánál feltekeredett ezüst hímzésű kígyók sormintája alkotott övet. Innen bomlott szét a harang atlaszszoknya nehéz anyaga, amely olyan könnyedén lebbent minden lépésnél, mintha a hullámok ringatóznának. A ruha csónaknyakú kivágása nemes egyszerűségével emelte a ruha értékét. Megdöbbentően egyszerűnek tűnt, mégis olyan elegáns és arisztokratikus volt, hogy felért a legcsillogóbb drágakővel is. Pansy remegő szívvel érzékelte, hogy Draco lecsúsztatja a kézfejét a karjáról, és elfoglalja a közelebbi trónuson a helyét. Pansy egyedül állt a teremben. Tehát egyedül kell a két ülősor között átvonulnia a Dracoéval szemközti bársonyszékhez. Hát legyen. Méltóságteljes léptekkel elindult a sor között. Nem sietett. Bőrcipője halkan kopogott minden lépésnél. Cipője orra seperte félre az útból a szoknya alját. Egy-egy széllökést adva a ruhának. Uszálya súrolva a fényezett kőpadlót halk nesszel követte lépéseit. Pansy nem nézte kik mellett halad el. Szemével a bársonyszékre fókuszált. Úgy érezte egy örökkévalóságig tart eljutni a terem másik végébe. Fejét felvetve kifejezéstelen arccal haladt, s végre elérte az utolsó üres széket, ahogy megfordult apró mozgást látott a sarokban. Voldemort volt. Épp készült mély pukedlibe ereszkedni, de az nemet intett. Pansy el akart lépni, hogy engedje a Nagyurat a trónusra ülni, de az csak mosolyra húzta a szája sarkát. És enyhén nemet bólintott. Pansy így egyetlen mozdulatot sem tett e röpke szemvillanás alatt. Uszályát eligazítva helyet foglalt a trónuson. Nem is igazi trónus volt ez, csupán kimagasló csúcsos háttámlája tért el a többitől. Pansy nyugodtan a két fa karfára helyezte mindkét karját és a tőle legtávolabb ülő Draco szürke szemeibe nézett.

-         „Miért stoppoltad le a legközelebbi széket?”- küldte mentálisan a kérdést, de nem érkezett válasz. Draco kifürkészhetetlen arckifejezéssel ült. A jelenlevők érezték, hogy nagy bejelentések készülnek. Mindenki, ha lehetett még jobban hangsúlyozta megjelenését, mint lehetett. De a Malfoyokon soha nem lehetett túltenni. Ezt ismét be kellett látniuk. Ahogy megjelent a négy Malfoy eltörpültek mellettük. A termet ők uralták.

-         Drága Barátaim!- lépett elő az árnyékból Voldemort.- Örülök, hogy eljöttetek, és örülök, hogy látom, érzékeltétek a mai nap súlyosságát, s ezt érzékeltetitek felém - vörös szemét végighordozta az összegyűlteken. Mind rá szegezték a tekintetüket. Voldemort fekete talárban állt a sarokban. Egyszerű talárban. A két sor közé lépett és fel, s alá járkálni kezdett. Draco felé haladva a fiún tartotta a szemét, Pansy felé haladva pedig a lányon.- Nem véletlenül hívtalak össze titeket, és nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy olyan dolgokat közlök veletek, amelyek megváltoztatják a varázsvilágot. Mint mindannyian, ti is, én is érzem, hogy a változások kora lebeg előttünk. A változásokkal én is lépést kívánok tartani. Nem kell tartanotok a változásoktól. Ezek szükségszerűek. Akkor is, ha fájdalommal, lemondással jár, és meglepetésként ér titeket. Ma még megosztottabb a varázslótársadalom, mint eddig. Közületek is nyilván sokan bizonytalankodnak - Voldemort felemelte a kezét a tiltakozó mormolást hallva. A tömeg elcsendesedett.- Én is hosszas mérlegelés, és igen, bizonytalankodás után hoztam meg a magam döntéseit. Amit most be kívánok jelenteni, lehet, hogy megrengeti hiteteket bennem, mindenki tegyen belátása szerint. Tudom, hogy sokan kik aranyvérűek vagytok, már nem feltétel nélkül fogadjátok el az én irányításomat. ÉN, aki félvér vagyok, hogyan is parancsolhatnék a tiszta vérnek – ismét felemelte a kezét csendre intve a tömeget.- Érzem ezeket a negatív hullámokat már régóta felőletek. Ezért is döntöttem, úgy, hogy ezen változtatni kell. Ha továbbra is mellettem vagytok és tiszta varázsvilágot akartok, mint ahogy eddig is akartuk, akkor valóban nem én vagyok már a megfelelő vezető - mindkét kezét felemelte, hogy a készülő kiáltásokat leállítsa.- Hogyan is parancsolhatna ezekről egy félvér nektek? Végül engem is meg kell ölnötök akkor. Ezért úgy döntöttem megfelelő kézbe adom a hatalmamat és az erőmet. Csendet!- sziszegte ijesztő tűzzel, mire az utolsó suttogás is elhalt.- Aranyvérű fog irányítani titeket, akiben megbízom, aki legalább olyan hű hozzám, mint bárki közületek. Tiszta vérű mágus, így már nem fordulhattok ellenem azzal az indokkal, hogy félvér irányítását nem fogadjátok el. A választottam minden cselekedete és parancsa vagy irányítása egyenértékű azzal, mintha én adnám nektek. Elvárom, hogy kijelölt utódom iránt ugyanazt az odaadást és szolgálatkészséget nyújtsátok, mint az én irányomban. Az ő cselekedeteit, szavait és gondolatait, parancsait természetesen az én irányításom, befolyásom, és beleegyezésem hatja át. Így nem kell azt éreznetek, hogy esetleg visszavonultam. Csupán a fő kép előttetek már nem én leszek, hanem valaki más. Itt az idő, hogy bejelentsem teljes jogú utódomat - Voldemort hosszas hatásszünetet tartott. Az egybegyűltek lélegzetvisszafojtva várták, hogy kit nevez meg a Nagyúr. Ki lehet az? Mindenki tudta, hogy eget rengető döntés beharangozása lesz, de hogy ekkora azt senki. Hogy Voldemort átadja a kezéből az irányítást? Hiszen ez lehetetlen? Ő volt a minta, az úr, a parancsoló? Ha ő nincs, ki lenne? Ki lenne elég méltó, hogy átvegye az ő helyét közöttük? Kire gondolhatott? Idáig futva a gondolatmenetben, mindenki agyán átsuhant. A Malfoyok? De hát melyik? Lucius? Nem lehet véletlen az ültetés, tehát akkor: Draco. Igen. Nyugodtan ült. Fehér kesztyűs kezét a karfán nyugtatva, tűrve a felé irányuló figyelmet. Egyenes derékkal szürke szemeit Voldemorton nyugtatva. Aranyvérű. Arisztokratikus. Jártas a halálfalók világában. Gazdag, jól ismeri a varázsvilágot és ravasz.  Voldemort is Dracot nézte. Vörös szemei izzottak. Draco viszonozta a pillantást. Farkasszemet néztek hosszú másodpercekig, arcukról a legapróbb érzelmet sem lehetett leolvasni. Egy arcizmuk sem rándult. Voldemort kiszakította a tekintetét Dracoéból és félelmetes gyorsasággal megpördült a tengelye körül.

-         Mrs. Pansy Malfoy!- sziszegte erőteljesen, s karját a nő felé nyújtva adott nyomatékot mondanivalójának.  Egyenesen Pansy szemébe nézett. Pansy viszonozta a vörös szemek pillantását, és ügyesen leplezte teljes megrökönyödését. De hát az nem lehet! Draco! Draco az utód! Valamit félreérthetett. Biztos rosszul hallott. Draco mindig ezt mondta: „a Nagyúr kijelöli az utódját. Onnantól nem lesz kérdés az utódlás. A hatalom aranyvérű családban öröklődik. A mi családunkban.” Akkor még Draco is úgy mondta ő lesz az örökös. Erre tessék. Pansy Voldemort feje fölött Dracora nézett. A férfi viszonozta a pillantást.

-         „Tudtad igaz?”- küldte a kérdést Pansy.

-         „Igen”- küldte Draco a nyugodt bársonyos választ.

-         „Miért nem mondtad el?”

-         „Hittél volna nekem?”

-         „Igazad van nem. Mióta tudod?”

-         „Elég régóta.”

-         „?”

-         „Talán mindig is tudtam Pansy.”

-         „Zavar?”

-         „Mindenki engem várt örökösnek, láthatod. Nem zavar. A hatalom ugyanannyira a tied, mint az enyém. Én már belenyugodtam ebbe.”

-         „Kiválóan tolerálod.”

-         „Vagy csak jól titkolom a valóságot.”

-         „Na persze”- Pansy elkapta a tekintetét, szemét végighordozta a tömegen. Elégedetlen döbbent morajlás tört fel. Eddig a megdöbbenéstől ledermedve ültek, most viszont hirtelen felélénkültek, úgy érezték, most még talán meg lehetne változtatni. Visszafordítani…

-         Döntésem végleges és megmásíthatatlan - fűzte hozzá Voldemort.- Ettől a perctől Pansy Malfoy utasításait és parancsait teljesítitek. Elvárom, hogy ugyanolyan hűséggel és alázattal forduljatok irányába, mint irányomba. Ha nem, azt személyes sértésnek veszem- Voldemort Pansy felé közeledett.

-         De Nagyuram!- borult térdre Mr. Parkinson Voldemort előtt.- Ez csak egy nő. Nem lehet az utód nő!- Voldemort mielőtt válaszolhatott volna Pansy pálcáját előrántva apjára irányította.

-         Crució!- kiáltotta könnyedén. Mindenki megdöbbenve figyelte a jelenetet, ahogy Pansy saját apját kínozza. Mrs. Parkinson könnybe lábadt szemmel nézett lányára.

-         Pansy kislányom. Nem kívánhatod apád halálát!- könyörgött, mire Pansy megszakította a kínzó átkot.

-         Anyám csak miattad teszem, mert tudom, mennyire elesett lennél nélküle, vonszold el innen. Nem tűröm senkitől, hogy lenézze a női nemet. Az apámtól sem- elfordította tekintetét és többet nem is nézett feléjük. Csak most jött rá, hogy csakúgy, mint Draco oldalán, hozzá is szülei ültek legközelebb.  Hidegen sötétlő szemeit végighordozta a jelenlevőkön.

-         Ha van bárki, aki úgy dönt, hogy nem kíván az uralmam alá tartozni, és a parancsaimnak engedelmeskedni, az most hagyja el a termet. Bármi későbbi kilépést árulásnak tekintek, és kíméletlenül megtorlom - Pansy visszaült a trónusra és türelmesen várt. Voldemort arcán halvány elégedett megnyugvás suhant át. Jól döntött. Most már biztos volt benne. Ez a nő képes lesz megrendszabályozni ezt a csürhét.

-         Innentől tehát a jelenlevők hűségükkel és szolgálataikkal tartoznak nekem. És legfőképpen engedelmességgel.

-         Pansy!- lépett mellé Voldemort

-         Nagyuram!- Pansy Voldemort sápadt kezébe tette a sajátját.

-         A hatalomátvétellel a jegy is jár. Ezen keresztül hívhatod híveidet - Pansy bólintott. Feltűrte talárjának ujját és sötét szemeit Voldemortra vetette. Voldemort a pálcáját végighúzta a nő alkarján és mormolta a beavató varázsigét. Csak néhány pillanatig tartott. A jelenlevők többsége, a férfiak tudták, hogy mit él át. Fájdalom. Amely semmi máshoz nem fogható. Mintha atomjaira hullana. Robbanáserejű, észvesztő fájdalom, amely napokig nem múlik. Sokan egyszerűen összeestek a beavatáson. Draco emlékezett, mikor ő kapta a sötét jegyet. Azonnal összeesett. Ámulva figyelte a feleségét, aki rezzenéstelen arccal tűrte a fájdalmat. A szeme sem rebbent. Visszacsúsztatta talárja ujját és minden bizonytalankodás vagy megingás nélkül ismét helyet foglalt a trónusán. Draco elismeréssel adózott a felesége előtt. Olyan tartással áll a lelki és fizikai megpróbáltatások előtt, hogy ezt soha nem gondolta volna róla. Már értette, miért őt választotta a Nagyúr. Tökéletes volt erre Pansy. Minden tekintetben. Ebben a pillanatban csodálta a nőt, aki a felesége. Minden takargatás nélkül. Nem titkon, mint sokszor, hanem nyíltan. Fejet hajtott a nagysága előtt.

-         Pansy!- sziszegte Voldemort.- Bármikor fordulj bizalommal hozzám tanácsért - Pansy bólintott.- Minden tettedről tudni akarok. Tájékoztass!

-         Úgy lesz.

-         De ne az én utam kövesd! A saját utad járd! Ha azt akartam volna, hogy valaki tökéletesen az én utasításaim szerint irányítson akkor Luciust vagy Dracot nevezem ki. Ezt elhiheted - Pansy bólintott és felállt, ahogy elhaladt, a halálfalók térdre borultak előtte. Narcissa és Lucius is. És Draco is. Pansy megállt előtte. Draco felnézett és gúnyosan elmosolyodott. Pansy viszonozta a gúnyos mosolyt és várta, hogy a férfi felegyenesedjen. Draco a karját nyújtotta. Pansy elfogadta és kivonultak a teremből.

Pansy gondterhelten dörzsölte a homlokát dolgozószobájában. Idegesen babrálva kivett a szelencéjéből egy vékony levendula levélcsíkot és rágyújtott. Hátradőlve a székén belélegezte a nyugtató illatot. Halk koppantás hallatszott a szobaajtón és Draco lépett be. Szürke hálóköntösét viselte. Egy ideig figyelte Pansyt, majd a kandalló előtti kanapéra ült. Lábát a karfára tette és ő is rágyújtott. Fenyvesek illata járta át a szobát. Ő is nagyokat szippantott.

-         Felfoghatatlan igaz?- rekedtes hangon szólalt meg.

-         Igen. Talán túl gyors volt.

-         Nem. Ennek már megérett az ideje. Ha ő így döntött, akkor biztosan - szemével a felszálló füstöt figyelte.

-         A szüleid hogyan fogadták?

-         Ők is tudták. Már régen.

-         Kellemetlen nekik?

-         Úgy néznek ki?

-         Nem.

-         Büszkék arra, hogy egy Malfoyt neveztek ki.

-         Beházasodott Malfoyt.

-         Pansy azzal, hogy ma megtagadtad a szüleidet, egyértelművé vált, hogy hozzánk tartozol. A mi családunk tagja vagy - Draco eregette a füstöt tüdejéből.

-         Nem is éreztem, hogy már ennyire eltávolodtam tőlük. Képes lettem volna megölni. Gyűlölöm.

-         Nos akkor én is hasonló halálra várhatok tőled.

-         Miért?

-         Hát gondolom engem is gyűlölsz annyira, mint őt - gúnyolódott Draco mosolyogva, és feje mögé téve a kezét, haját enyhén összeborzolta. Pansy elmosolyodott a kócos fürtökön.

-         Az utódok pedig Malfoyok lesznek kezdve Deimossal.

-         Így van. Természetesen boldogok és elégedettek, hogy a vérük lesz a legfőbb feketemágia hatalom vezetője. Gondterheltnek tűnsz.

-         Csodálkozol?- szívta be a levendulaillatot Pansy.- A nyakamba szakadt minden.

-         Melletted leszek mindig - mondta komolyan Draco. Pansy az őszinte szürkéskék szempárba nézett és megnyugodva elmosolyodott.- Velem bármit megbeszélhetsz.

-         Köszönöm - suttogta Pansy. Draco csak biccentett.

-         Mihez kezdesz?- nyomta el a Füstillanót Draco.

-         Először is újra összehívom a halálfalókat. ÉN. Megnézzük, kik jönnek el.

-         Gondolod, hogy megtagadnak?

-         Persze. A Nagyúr előtt nem mertek elmenni. Megnézzük az első hívásomra ki jön. Akik eljönnek abban megbízunk egyelőre. A többiben nem - Pansy  felállt és a kandallótűzbe dobta a levendula levél maradékát.

-         És a harc? A mi harcunk? Az aranyvérűek harca? Hogy akarod?- tette fel a legfontosabb kérdést Draco.

-         Első a békés út - nézett a tűzbe Pansy.- Tisztán diplomácia. A te feladatod lesz - Pansy oldalt nézett Draco szürke tekintetébe.- Elmész hozzájuk. Elmondod a feltételeinket, és lássuk, ők mit tesznek.

-         Biztosan rám akarod bízni?- szántott végig ujjaival a szőke tincseken.

-         Igen. Elvégre te vagy a nemzetközi mágiai kapcsolatok szakértője. Ez a diplomáciai küldetés neked való - nyomatékosította Pansy. Draco pedig beleegyezően bólintott.

-         Megparancsolod?- incselkedett Draco gúnyosan.

-         Ha neked így tetszik. Akkor igen. Megparancsolom - mosolygott rá Pansy.