Hermione az előtér tükrénél igazgatta Daniel haját. Már tizedszer húzta meg a kisfiú választékát, hogy egyenes legyen. Elfésülgette a homlokából a fekete tincseket. Lesepergette a válláról a kis hajszálakat, s már számtalanszor megigazította a nyakkendőjét és simította a gallérját egyenesre. Harry már régen beültette a gyerekeket a hátsó ülésre, bekötötte őket. Jamie ragaszkodott hozzá, hogy ki akarja kísérni Danielt, aminek az lett az eredménye, hogy Nassy is elkezdett sírni, mert a bátyjától egyszerűen elválaszthatatlan lett. Így most vidáman izgatottan ültek a széles hátsó ülésen a gyereküléseikben. Harry az ajtóban állt türelmetlenül nézve Hermionét, aki teljesen fölöslegesen végezte ugyanazokat a műveleteket. Kezével türelmetlenül dobolt a kilincsen.

-         Hermione! Fejezd már be és gyertek!- mondta ingerülten.

-         Mindjárt! Csak még ezt a rakoncátlan tincset elsimítom. Danile mostál fogat?

-         Igen Hermione! Arcot is. Nem rágom a körmeim.

-         Helyes.

-         Hermione hagyd már szegény gyereket. Teljesen kikészíted - fogadta Daniel könyörgő pillantását Harry.

-         Nem akarom, hogy a Malfoyok azt gondolják nem viseljük rendesen gondját a vérüknek.

-         A Mafloyok úgyis azt gondolnak, amit akarnak. Bocs Daniel - Harry öles léptekkel mellettük termett, és kivette Hermione kezéből a fésűt, a kis komódra dobta, és Hermionét eltuszkolta a kijárat felé.

-         De Harry!

-         Elég volt!- Daniel már ki is szaladt és beült Nassy mellé a hátsó ülésre. Harry is beszállt és csendesen járatta a motort, amíg Hermione is elhelyezkedett mellette. Az oktató hadjárat azonban csak ekkor kezdődött el Hermione részéről. Harry az égre emelte a tekintetét, és a visszapillantó tükörben megértő pillantásokat váltott Daniellel, sőt időnként még Jamievel is.

-         Tehát Daniel!- kezdett bele Hermione.- Rendesen viselkedsz. Nem szemtelenkedsz és nem feleselsz!

-         A Malfoyok mind ezt teszik, nem lesz nekik újdonság - szúrta közbe Harry.

-         Ne szakíts félbe kérlek!- nézett rá Hermione sötéten.- Így semmi hitelem nincs Daniel előtt.

-         Ok. Nem szóltam. De Daniel hidd el így van.

-         Harry!- csattant fel Hermione, majd ismét Daniel felé fordulva folytatta.- Szépen egész mondatokban válaszolsz a kérdéseikre. Nem ühümgetsz. Illedelmesen eszel. Nem lóbálod a lábad, mint itthon. Ha lehet itthoni dolgokat ne nagyon említs.

-         Ezzel egyetértek!- vágott közbe Harry.- Ne kotyogd ki a meghitt kis titkainkat. Ellenben az övéiket, nyugodtan…

-         Harry!- hordta le Hermione.- Nem Daniel ez csúnya dolog. Nem kíváncsiskodsz, megértetted? Egyáltalán minden körülmények között legyél nagyon udvarias és illedelmes. Jól viselkedj. Nem szeretnék rosszat hallani rólad.

-         A Malfoyok úgyis megkritizálnak mindent. Nem kell idegeskedni - Harry kacsintott Danielre a visszapillantó tükörben, aki visszakacsintott rá.

-         Harry hagyd ezt abba! Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy ellenük hangoltuk Danielt.

-         Mert az sokkal, jobb ha majd ők hangolják ellenünk.

-         Elég volt!- kiáltotta Hermione.

-         Megérkeztünk - állította le a motort Harry. Egy közkedvelt Abszol út melletti családi parkot választottak találkozási pontnak. A szökőkútnál már valóban ott állt Draco Malfoy egyedül.

-         Jól van. Daniel gyere velem!- Hermione kiszállt a kocsiból, de még visszanézett Harryre.- Ketten megyünk, várj meg itt.

-         Jó de szemmel tartalak titeket - Hermione csak az égre emelte a tekintetét. Még utoljára lesepergette Daniel talárjáról a nem létező pihéket és elindultak a szökőkút felé. Draco laza testtartásban állva várta őket. Hermione néhány lépéssel előtte megállt.

-         Menj Daniel!- megpuszilta a fiút.- Kellemes nyaralást kívánunk.

-         Köszönöm - Daniel elindult a magas szőke férfi felé.

-         Köszönjük, hogy megengedtétek - szólt a bársonyos férfihang.

-         A szavamat adtam - Hermione hidegen nézett a szürke szempárba.- Én megtartom a szavam.

-         Ebben nem kételkedtem. Egy hét múlva. A minisztérium által támogatott darab bemutatásán.

-         Rendben - egyezett bele Hermione.- Honnan tudtátok, hogy mi is megyünk?

-         Gondoltuk, hogy a jelentősebbeket kérték, hogy jelenjenek meg.

-         Kíváncsi leszek milyen lesz az előadás.

-         Mi is - mondta maró gúnnyal Draco.- Akkor a Merlin Színházban - biccentett neki.

-         Ott leszünk - Hermione is biccentett és hátat fordítva visszaindult a kocsihoz. Draco kezét Daniel vállára tette és így irányította az ezüst címeres Malfoy-hintóhoz. Amint beszálltak végigmérte a fiút.

-         Már régen találkoztunk. Igaz nem sok kellemes emléked lehet rólam.

-         Inkább izgalmasak - nevetett Daniel.- Oda megyünk, ahol az a kék színű szobám volt?

-         Nem. Az csak egy londoni állomásunk. Most a sokkal híresebb Malfoy- kastélyba megyünk. Az igaziba. Édesanyád is ott született és élt.

-         Biztos nagyon érdekes lehet.

-         Mindjárt meglátod - Draco fürkészve a fiút megállapította, hogy Harryék nagyon kitettek magukért. Danielen a legutóbbi talárdivat szerint szabott fekete atlasztalár feszült, egyértelműen rá szabva. Elegáns drága anyag. Ők se adtak volna rá mást. Külseje rendezett volt, és úgy tűnt kiegyensúlyozott és jól nevelt. De semmiképpen sem feszélyezett. Ez tetszett neki.

-         Itt is vagyunk - nyitotta ki a hintó ajtaját, és Daniel, aki eddig szintén nagybátyját méregette most kiszállt és végignézett a széles magas ámulatba ejtő épületen.

-         Ez nagyon szép.

-         Meglehetősen impozáns. Egyetértek - mosolygott előzékenyen Draco. Előresietett. A hatalmas szárnyas ajtó hívogatóan kitárult előttük. A tágas oszlopos előcsarnokban már összegyűltek a fogadására. A Malfoyok kíváncsian nézték a belépő fiút. Daniel nem zavartatta magát. Végignézett a társaságon.

-         Had mutassam be nagybátyád, édesanyád testvérét, vagyis apámat, Lucius Malfoyt - Lucius magához ölelte a kisfiút, és azonnal el is engedte.- Vele már legalább annyiszor összefutottál mint velem - mosolygott Draco.

-         Nagynénéd, édesapád unokanővére, az én édesanyám Narcissa Black Malfoy - Narcissa önmagát meghazudtoló barátságos mosolyt eresztett meg, és bársonyos bőrét a fiú arcához nyomva, puszit lehelt a kisfiú arcára.

-         Végül a feleségem, a jelenlegi úrnőnk és vezetőnk Pansy Parkinson Malfoy - Draco könnyed térd és főhajtással üdvözölte a nőt, s Danielre nézett. Pansy sötét szemeit a kisfiúra szegezte. Várta, hogy mit lép.

-         A mi köreinkben az a szokás- magyarázta Draco-, hogy az éppen hatalmon lévő vezető előtt szolgálatunk, tiszteletünk és hűségünk jeleként térdet hajtunk, és főhajtással jelezzük, hogy felettünk áll - Daniel nem válaszolt csak farkasszemet nézett Pansyvel. Pansy nem akart a fiú fejében turkálni. Végül engedékenyen elmosolyodott.

-         Semmi baj Draco- lépett Pansy előrébb.

-         Nem Pansy- vetette ellen keményen Draco.- Ha most nem tanulja meg később sem fogja.

-         Én nem köteleztem el magam semmilyen úrnő alá - szólalt meg határozott hangon Daniel. Lucius és Narcissa egyszerre szisszentek fel. Tudták mi az, ami ennyire erősen a fiúban van. A lázadó vér. Mindkettőjük rokona, akik szülői Danielnek, a család lázadói és kitagadottjai, most ők beszélnek a fiúból.

-         Térdre az úrnőnk előtt Daniel!- kérte Draco finoman. Pansy nézte az egyenes tartású vakmerő tekintetű fiút. S engedékeny mosollyal elé lépett.

-         Elhagyhatjuk a formaságokat Draco - tette férje karjára engesztelően a kezét, s másik kezét Daniel vállára téve lehajolt hozzá, és arcon csókolta.- Merlin hozott a családban Daniel!- a jég megtört. A kényelmetlen helyzet feloldódott.- Dracoval megmutatjuk a szobáidat - a lépcső felé fordulva várta, hogy Daniel és Draco felzárkózzanak mellé.

-         Úgy tudom szeretsz kviddicsezni.

-         Igen nagyon. Harry sokat tanított már az iskola előtt is.

-         Nem kétlem - Pansy elnéző mosolyt küldött Draco felé, aki hűvösen reagálta le, a hallottakat.- Nevelőapád évfolyamtársunk volt, és valóban kiváló fogó. De Draco hasonlóan jó fogónak számított.

-         Te is kviddicseztél?

-         Nem, én a repülésben nem igazán vagyok jó.

-         Ginny néni kviddicsezik egy női csapatban.

-         Valóban vannak, akik jól tudnak kviddicsezni, én nem tartozom ezen nők közé - folytatta előzékenyen Pansy. Megálltak egy díszes kutyamotívumos faragott arannyal futtatott ajtó előtt.- A szobád. Bármikor jössz, nyitva lesz előtted. A szüleid motívumai vannak az ajtókon. Mindketten animágusok voltak, és kutyává változtak - Draco belökte az ajtót, s előreengedték Danielt. Az uralkodó szín ugyanúgy mint a londoni villában az ezüst és a kék volt. Tökéletes harmóniában. Ám ezek inkább nagyobb termeknek hatottak mint szobáknak. Széles hatalmas gobelinekkel, és díszes faragott bútorokkal. Férfias szoba.

-         Ha bármilyen változtatást szeretnél csak jelezd nekünk.

-         Az ebéd tálalva van - egy pöttöm manó szólt nekik, s Daniel érdeklődve figyelte.

-         Ismerős?- mosolygott Draco.

-         Igen.

-         Dobby rokona.

-         Vagyúgy. Nagyon szeretem Dobbyt.

-         Akkor ez a manó lesz a tied itthon - intézkedett Draco.- Jól szolgál  Dobby?

-         Azt hiszem. Nálunk inkább családtag. Sokat játszunk együtt, és Hermionéval együtt főznek - Pansy és Draco összenéztek a gyerek feje fölött, de nem szóltak semmit.

-         Menjünk ebédelni - mondta Draco, és Pansynak nyújtva karját lekísérte a méretes étkezőbe. Lucius és Narcissa az asztalnál álltak. A terem végéből halk hegedűdallamok csengtek. Draco kihúzta feleségének a székét és megvárta míg leül. Lucius ugyanígy tett majd ők is helyet foglaltak. Draco és Lucius között ült most Daniel, s a két nő között a három kisgyerek. Deimos nagyanyja mellett, Falco anyja mellett, és a kis Grainne köztük ült.

-         Az unokatestvéreidet azonban még biztosan nem ismered.

-         Valóban nem, de sokat írtatok róluk, így csaknem ismerem őket - mosolygott Daniel.

-         Emlékeztél ránk egy kicsit Daniel?- tette fel a könnyed kérdést Lucius.

-         Nem igazán. Csak halványan.

-         Hogy sikerültek a vizsgáid?- kérdezte Narcissa.

-         A többségre várakozáson felülit kaptam, kivéve a jóslástanra, és az asztrológiára. Azok csak elfogadhatóak - a felnőttek elégedetten bólogattak.

-         Itt mindig zene szól étkezés közben?- kérdezte Daniel.

-         Néha. Változó. Többnyire csak ünnepi alkalmakkor.

-         Játszol valamilyen hangszeren Daniel?

-         Nem –lóbálta meg a lábát Daniel, de eszébe jutott az otthoni intés és azonnal leállította önállósuló lábait.

-         Bár kevesen tudják - súgta bizalmasan Draco.- Nálunk a családban mindenki játszik hangszeren.

-         Tényleg? Te min játszol?

-         Én zongorán. A feleségem szintúgy. De anyám hárfázni tanult. Ne is kérd, már nagyon régen nem játszik!

-         És te Lucius?- a hosszú hajú varázslót meglepte a kérdés, mert hirtelen félrenyelte a levesét. Megköszörülve a torkát felelt.

-         Hogy én? Évezredekkel ezelőtt szintén zongoráztam, mint a fiam. De hegedülni is tűrhetően tudtam. Jelenleg méltóságomon alulinak tartom az ilyesmit, így már több éve nem játszom. A zene a fiam területe őt kérd.

-         Játszol nekem valamit?- kérdezte a fiú fellelkesülve.

-         Megbeszéltük - egyezett bele mosolyogva Draco, és töklevet töltött a fiúnak.- Ebéd után meginvitállak a zeneterembe - feleségére nézett.- Pansy? Csatlakozol hozzánk?

-         Szívesen - bólintott rá gúnyos mosollyal Pansy. Az asztalt Draco bontotta. Daniel türelmetlen kérésének eleget téve. Pansy Falcot ölbe véve csatlakozott hozzájuk. Draco a lányát emelte fel és Deimos köztük ugrándozott. Ritkán voltak így együtt és most lelkesen érzékelte az enyhe viszonyt a családban. A zeneterembe érve Deimos testvéreit kezdte kergetni a hosszú függönyök mentén. Lucius és Narcissa pedig egy kellemes sarkot választva a kényelmes bársonyfotelekre ülve kártyázni kezdtek, időnként unokáikra figyelve. Draco felcsapta a zongora fedelét, beállította a dőlésszögét, s széles talárlendítéssel helyet foglalt a zongorapadon. Daniel a zongora végénél állva figyelte. Draco egy rövid nocturne után feleségére nézett.

-         Mit szeretnél?- vonta össze szemöldökét Pansy.

-         Gyere ülj mellém!- nézett rá Draco huncut hivogatással.

-         Ha ez a kívánságod!- Pansy leült mellé a puha párnázott székre.- Tessék itt ülök.

-         Játszunk!- emelte Draco a kezeit a billentyűzet felé.

-         Tessék?- kérdezte élesen Pansy.- Esetleg játszol.

-         Nem. Együtt játszunk.

-         Négykezest?- nézte Pansy a szeme sarkából férjét.

-         Úgy bizony négykezest.

-         Improvizálva?

-         Csakis. Semmi unalmas rögzített kottából.

-         Nem fog menni - ellenkezett Pansy.

-         Már miért ne menne? Te is jól improvizálsz és én is - kezdett incselkedni Draco.

-         Soha nem próbáltuk együtt.

-         Épp itt az ideje.

-         Le akarsz a földig tiporni Daniel előtt?- kérdezte hidegen Pansy.

-         Akit le lehet…- nevetett fel gúnyosan Draco.

-         Ne is álmodj róla!- csapott le Pansy a billentyűkre, és meg is kezdte a bevezető futamokat.- Na mi lesz, ennyire lenyűgöztelek, vagy bekapcsolódsz még ma?- figyelte a szeme sarkából Draco ujjait Pansy.- Azt mondtad négykezest játszunk. Vagy úgy gondoltad még két kezet növesztek? Csak úgy bájital nélkül?

-         Imádom a nem létező humorod kedves - szúrt vissza Draco és átvette a futamot, és azonnal hangnemet váltott.

-         Miért a mollt?- bosszankodott Pansy.

-         Mert az sokkal sejtelmesebb, olyan kísérteties - búgta gonoszul Draco, s könyökével finoman megbökte Panyt.

-         Ne bökdöss mert félreütök, és akkor már egész műfajt kell váltanunk!- gonoszkodott Pansy is, majd felhagyva a szavakkal mindketten belevetették magukat a játékba. Teljesen belehevültek. Különleges élmény volt mindkettőjük számára. Azonosan jó zongoristák voltak. S most minden érzékükkel egymásra kellett figyelniük. Ez teljesen új tapasztalat volt számukra. Figyelni a másik dallam és gondolatmenetét, és arra reagálni, azzal ellentétesen és azonosan mozogni, dallamot vezetni. Felemelő érzés volt. Ha egyikük gyorsított a tempón a másik is átvette, ha tompított a hangon a másik is visszavett. Annyira együtt hullámzás volt ez, amire kevesen képesek. Tökéletesen összehangoltan rezdültek együtt, és reagáltak egymásra. A másik mindig újat adva lendítette tovább a szólamokat, virtuóz módon pergetve ujjaikat a klaviatúrán. Teljesen elfeledkeztek a körülöttük lévő világról, csak egymásra koncentráltak. Pedig az eddigi hallgatóság, most minden más tevékenységével felhagyott. A gyerekek elcsendesedtek és a szőnyegre ülve hallgatták szüleik játékát, ahogy egymás mellett ülve teljes beleéléssel és intenzitással együtt játszanak. Még soha nem látták őket így együtt. Önfeledten, egymás mellett, csak szórakozni. Lucius és Narcissa is abbahagyták a kártyázást és a fiatalokat figyelték. Félelmetes volt hallgatni őket. Annyira tökéletesen, csiszoltan összhangban játszottak. A zenéjüknek története volt. Mintha gyémántok és kristályok csilingeltek volna Draco fürge ujjai alatt, Pansy pedig a sötét és mély hullámokat verte lendületesen, erőteljesen, szuggesztívan, de mindvégig a könnyed csilingelésre figyelve azzal összhangban, összecsengve. Soha nem hallották őket együtt játszani. Annyira újszerű élmény és meglepő volt, hogy ők is ámultak rajtuk. Egyáltalán, hogy a fiuk a feleségével együtt négykezest játszon? Ilyesmi fel sem merült bennük. Hogy a zenélés talán társas tevékenység. Ők mindent többnyire magányosan végeztek. Dracot megszokták a zongora mellett, mint magányos zongorázó. De hogy így együtt, ilyen szenvedéllyel és tűzzel tépjék a húrokat. A kis kalapácsok úgy sorjáztak, mintha a vihar, a küzdelem, ami a lelkükben dúl most megelevenedne előttük. Tele volt ez a zene az ő érzelmeikkel, egymás közti állandó apró harcaikkal, incselkedéseikkel, szerelmükkel, heves indulataikkal, dühükkel és vágyaikkal. Mindez ott záporozott a bejáratott vékony könnyű ujjaik alatt. Pansy természetesen az alsó szólamokat vitte, nem is volt kétséges, Draco a felsőket. Jó volt őket hallgatni és nézni is. Szép pár voltak. A fekete zongora mellett, a gesztenyebarna haj és a szőke tincsek. Egyenes tartással, heves karlendítésekkel és időnként törzsükkel a klaviatúra felé dőlve. Vékonyak elegánsak, és mindketten jó kiállásúak. Kivételes és bizonyára ritka alkalom, hogy ők együtt játszanak. Pedig igazán jól állt nekik. Két felnőtt, akik az életben egy pár és ennyire jól játszanak vétek, hogy nem teszik többet. Talán ha másképp lenne az életük. Ha másként alakulnak a dolgok. De jól van ez így. Ennek így kellett lennie. Így, hogy most meg tudják csodálni ezt a különleges alkalmat. Amit bizonyára senki nem felejt el. Magasra lendített csuklókkal egyszerre, zárták le a játékot. Enyhén levegő után kapkodva néztek egymásra. A szürke szempár lángolt az érzelmektől, és a mélybarna szemek is viszonozták a felhevült érzelmeket. Nem szóltak egymáshoz, csak lihegve figyelték egymást. Ezt az élményt nem lehetett megfogalmazni. Annyira magával ragadó, és égbe emelő volt, hogy semmihez sem fogható. Rendkívüli, és nagyon élvezetes. Ezt mindketten tudták. Ilyen erős érzelmi összehangolódásuk talán még soha nem volt, és ez őket is megrendítette. Draco már éppen megcsókolta Pansyt, amikor esetlen tapsra rezzentek össze mindketten. A kezdeményezőhöz két másik is kapcsolódott. Grainne invitálására Falco és Deimos is mosolyogva szüleikre nevettek és tapsoltak a koncert feletti örömükben. Draco anyjáékra nézett. Akik ledöbbent arckifejezéssel néztek vissza rá. Draco a zongorának támaszkodó Danielre futtatta tekintetét, aki kedvesen mosolygott le rá. Draco végül megfogta Pansy kezét és csókot lehelt előbb az egyik, majd a másik kézfejére.

-         Ez fantasztikus volt!- suttogta a fülébe.- Köszönöm- Pansy csak elismerően
mosolygott, de a katarzisból ő is nehezen tért magához.