-         Mi a véleményed?

-         Ostobaság.

-         Nem ez a címe. Hanem: Fehér és fekete, avagy a mágia magasiskolája.

-         Igen- ejtette ki elhúzva a szót Pansy.- Valóban ötletes cím. Ilyen értelmetlen történetet
egyáltalán, hogy találhattak ki. Komolyan azt hitték, hogy ezt élvezni is fogjuk?

-         Nem sejthették, hogy ilyen érdektelen vagy a művészetek iránt.

-         Nem vagyok érdeketlen. De ilyet? Hogy jó és rossz boldogan él együtt, míg a világ
világ?

-         Nem tetszik?

-         Nevetséges- fürkészte az erdő sűrűjét bosszúsan Pansy.

-         Mit vártál?

-         Minimum azt, hogy a jó győzedelmeskedik vagy hasonló illúziókeltő badarságot.

-         Ki az, aki nem szereti a tündérmeséket?- gúnyolódott Draco.

-         Ez akkor is borzalmas. Ennél bármelyik győzelme jobb lett volna. Mint ez. Boldogan
élnek együtt. Ah a hideg is kiráz - Pansy idegesen kapkodta ide-oda a tekintetét,
amikor azonban megakadt a szeme egy ponton. Megállt benne az ütő. Szemei egyetlen
villanással elsötétedtek, és éjfekete színt öltöttek. Arca elsötétült, és hamusszürkévé
vált.

-         Mutasd a kezed Deimos!- szólt rá erőteljesen a kisfiúra, mire az megszeppenve anyja
hirtelen jött haragjától odanyújtotta mindkét kezét. Draco azonnal észrevette Pansy
hangulatán a váltást, és ő is a gyerek kezeit fürkészte.

-         Mi ez?!- ragadta meg a kisfiú kezét Pansy. – Vedd le, gyerünk vedd le!- követelte
Pansy idegesen és egyre nagyobb hangerővel. A kisfiú jobb kezén, a gyűrűs ujján egy
fekete szöveggel vésett gyűrű sötétlett. Deimos megpróbálta lehúzni. De Pansy
nagyon jól sejtette mi következik.

-         Nem tudom- mondta halkan Deimos.

-         Nem. Nem és nem!- Pansy idegesen maga felé rántotta a gyerek kezét, és erőlködve
próbálta leszedni a kisfiúról a gyűrűt, ami persze nem engedett.- Deimos!- rázta meg a
fiát, s nem tette fel a kérdést, belenézett fia szürke szemébe és azonnal kiolvasta a
választ.

-         Potter!!!- Pansy üvöltötte a nevet, s ekkor egy rántással megállt a hintó, Pansy azonnal
kivágta az ajtót és leugrott róla, beviharzott a kastélyba, fel egyenesen a
dolgozószobájába. Draco néhány perccel később követte.

-         Nem igaz!- Pansy le-fel járkált pálcájával törve-zúzva, amit csak ért.- Hogy miért nem
öltem meg, amikor megtehettem volna!- süvöltötte magából, somfordálva már teljesen
szétszaggatta a huzatokat, a függönyöket és a kandalló rombolásába is belekezdett.

-         Meg kellett volna ölnöm!- Pansy a sarokba hajította a pálcáját és halántékánál feltúrva
a haját belemarkolt. Idegesen kapkodva lépkedett, szemeit izgatottan ide-oda ugratva 
a körülötte levő tárgyakon.

-         Nem hiszem el!- Pansy amerre járt végigcsapkodta a falat, az ablaküveget egyetlen
lendítéssel kitörte, s tovább tört zúzott, amit csak ért.

-         Ez nem lehet!- Pansy újból belemarkolt a hajába s lerogyott  a szétzilált kanapéra.
Draco keresztbetett lábbal ült a fotelban. Rágyújtott egy mentaillatú illanóra és
figyelte felesége tombolását. Meg sem próbálta megállítani.

-         Te pedig nyugodtan ülsz? Igen?- kiáltott rá Pansy.- Hiszen tudod milyen gyűrű az!-
Pansy ismét felpattant és járkálni kezdett.- Hogy lehetsz ilyen nyugodt!?

-         Azzal, hogy szétverem a kastélyt, nem oldunk meg semmit!- mondta hidegen Draco.
Pansy egy ideig értetlenül nézett rá, végül ismét visszaült a kanapéra.

-         Tudtam! Éreztem! Miért nem parancsoltam meg anyádéknak, hogy hagyják itthon.
Megtilthattam volna! Nem igaz nem!- Pansy a kanapé karfáját szorongatta ujjai
elfehéredtek az erős szorítástól. Felpattant és Draco felé lépett

-         Adj egyet!- Draco felé nyújtotta menta illatú illanós szelencéjét, és Pansy is idegesen
rágyújtott. Visszaült a kanapéra és eddigi tombolásához képest most leült és a
szétrombolt kandalló maradványait nézte.

-         Lehet veled értelmesen beszélni?- kérdezett rá nyugodtan Draco.

-         Velem mindig lehet - sziszegte vissza hűvösen Pansy.

-         Akkor jó. Szóval ne álltassuk magunkat. Ez az, aminek látjuk. A gyűrű a legsötétebb
feketemágia egyik gonosz tárgya.

-         Elképzelésem nincs Potter honnan juthatott egy ilyenhez.

-         A gyűrű,  vagyis a benne lakozó gonosz csak lassan szívja el Deimos életerejét.

-         Lassan? A gyűrűt nem lehet levenni. Meg fog halni!- sikoltotta Pansy.- Érted Draco?!
Fel tudod fogni ez mit jelent?

-         Mondom lassan. Addig kitaláljuk, hogy mit tehetnénk - ült továbbra is Draco a
nyugalom álarcával, de idegesen beletúrt a hajába.- Igazad volt. Nem kellett volna
elvinnünk Deimost a francba!- újabb illanót vett ki a szelencéből, és remegő ujjakkal
rágyújtott.- De mikor adhatta oda neki?

-         A szünetben. Anyád kihívott megnézni a szereposztást, és Deimos valószínűleg át
akart jönni hozzám. Nem voltam bent és visszafelé haladva összefutottak. Mi lenne ha
egyszer betartaná az utasításaimat!- dühöngte Pansy.- Miért nem ült a fenekén?- állt
fel kétségbeesve Pansy s az íróasztalán álló képet kezébe véve nekidőlt az asztalnak.
Deimos mosolygott vissza rá egy gyorsfelvétel volt róla, ami a nyár elején készült.
Draco mögé lépett és átkarolta Pansyt. Pansy szembefordult vele és belefúrta arcát a
férfi mellkasába. Draco erősen magához szorította.

-         Most mit csináljunk?- morogta a férfi mellkasába Pansy.

-         Szétnézünk a könyvtárunkban és beszélünk Pitonnal.

-         Azt hiszem itt az ideje erősen rákapcsolnod a feladatodra!- Pansy szavai élesen
koppantak.- Kezdj hozzá!

-         Ahogy akarod!- hajolt meg könnyedén Draco.

Pansy talárja vitorlaként lebegett mögötte, amint végigsietett a fáklyafényes sötét
kastélyfolyosón. Draco szorosan a nyomában követte, s mielőtt Pansy benyithatott volna
az ajtón, Draco eléállt és az ajtófélfára szorítva tenyerét, keresztbetette karját Pansy előtt,
elállva a bejáratot.

-         Engedj be!

-         Add ide a pálcád!- szólt rá hideg szürke szemekkel Draco.

-         Draco!- mondta dühösen Pansy és sötét szemei villogtak a sötétben.

-         Ismerlek Pansy!- dörögte Draco.- Nem bízom benned. Nem tudod fékezni az
indulataid!

-         De igenis tudom.

-         Nem engedlek be Deimoshoz, úgy, hogy pálca van nálad.

-         Párbajra akarsz kihívni?

-         Ha kell igen.

-         Eleve vesztes vagy ugye tudod?- emelte meg szemöldökét Pansy.

-         A pálcád!- nyújtotta másik kezét várakozóan Draco. Pansy dühösen az övéhez nyúlt és
fekete pálcáját Draco tenyerébe nyomta.

-         Tessék!- sziszegte.- Most már bemehetek?

-         Igen- mondta elégedetten Draco és belökte felesége előtt az ajtót. Pansy azonnal
belépett és a makett előtt álló kisfiúra nézett.

-         Deimos!- mondta Pansy parancsoló hangon.

-         Deimos hajolj meg anyád előtt!- szólt rá Draco, mire a kisfiú könnyed szertartásos
meghajlást mutatott be. Már tudta, ha ezt kérik, akkor hivatalos ügyben jöttek. Pansy
összekulcsolta kezeit a háta mögött és most kifejezetten hiányzott a pálcája, annyira
megszokta, hogy ilyenkor lazán ráfonja ujjait vékony pálcájára.

-         Deimos!- kezdte Pansy.- Ha már az én utasításaimat nem vagy hajlandó betartani,
akkor legalább nagyszüleid apád és az én tanításomat betarthatnád. Szeretném, ha
felmondanád, mit tanítottunk és véstünk a fejedbe ismeretlen szövegekkel
kapcsolatban!- várakozóan és szigorú tekintettel nézte a fiát.

-         Hogy nem érintek olyan tárgyat, amin számomra ismeretlen jeleket, szöveget látok -
mondta halkan Deimos.

-         Úgy van. Kérdem én- Pansy elindult a fel mentén, a gobelinek előtt.- Ez a különös
ékszer, amit most hordasz nem tartozik véletlenül azok közé, amelyeken számodra
ismeretlen szöveg olvasható.

-         De igen.

-         Á! Szóval igen. Akkor miért fogadsz el egy olyan gyűrűt, amelyen ismeretlen és
valószínűleg veszélyes és sötét szavak vannak, mh? Főleg idegenektől.

-         Nem tudom.

-         Miről szólt a tanításunk és figyelmeztetésünk fő motívuma?

-         Hogy idegenektől semmit nem fogadok el.

-         Úgy van. Most tehát két nagyon fontos szabályt és intelmet hagytál figyelmen kívül.
Remélem tisztában vagy vele. Egy sötét feketemágiával teli veszélyes gyűrűt hordasz,
amin nem ismered a jeleket, és ráadásul egy idegentől fogadtad el. Drága apád annyira
szeret, hogy nem engedte pálcát is hozzak magammal a fizikai bántalmazást pedig
nem tartom célravezetőnek. Lelkiekben próbálok rád hatni fiam. Mégis mit gondolsz
mit érez anyád ebben a percben?

-         Dühöt?

-         Természetesen dühös is vagyok - mosolygott az egyszerű válaszon Pansy.- De még
inkább kétségbeesést érzek. Ezt az érzést viszont nem szeretem, sőt tőlem telhetően
száműzni akarom az érzelmi palettámról. Mégis te előhozod ezt belőlem. Ezt akartad?

-         Nem.

-         Szóval nem. Akkor miért csinálsz ekkora butaságokat Deimos? Miért feledkezel el
családod hasznos tanácsairól? Mivel lehetne fegyelmezni és megértetni veled, hogy
ezek nem a mi önzőségünk miatti szabályok, hanem a te érdekedben tesszük. Ha
bármit megtiltunk vagy megvonunk tőled az nem vicc, vagy könnyed játék, hanem
nagyon komoly dolog. Tőlem tudhatnád már ezt. Nagyon fontos vagy nekünk ezért is
óvunk olyan dolgoktól, amelyek veszélyesek rád nézve - Pansy nagy levegőt vett és
kifújta.- Deimos. Most magadnak okoztad a bajt, és egyelőre a mi felelősségünk
megoldani. De később nem biztos, hogy lesz olyan, aki segítsen. Meg kell mondanom,
most tényleg dühös is vagyok. Ugyanis nem áll módunkban segíteni rajtad és ez
kétségbeeséssel tölt el - a kicsi arcán záporoztak a könnyek és Draco nem bírta tovább,
odalépett a fiához és az ölébe emelte. Letörölte a kisfiú könnyeit és orra elé tartva
zsebkendőjét, várta, hogy a kisfiú belefújja az orrát. Pansy karbatett kézzel állt és
figyelte őket.- Miért van az, hogy nekem kell eljátszanom a gonosz és szívtelen anya
szerepét!- tört ki Pansyból.- Én is másképp szeretném, de muszáj megértetni vele
valakinek, hogy milyen nagy bajban van - Dracot nézte kétségbeesett arccal.

-         Azzal, hogy most Deimos lelkét tiprod nem változik semmi Pansy.

-         De nem szeretném, ha a jövőben hasonló ostobaságokat csinálna. Tanulja meg egy
életre, hogy nem lehet ilyen meggondolatlan.

-         A jövőben?- Draco szürke tekintete egészen sötét árnyalatot öltött. Pansy is ugyanarra
gondolt. Vajon megéli-e a jövőt? Talán már az év végét sem. Felkutatták a hatalmas
Malfoy magánkönyvtár legkisebb zugát is hasznos mágiáért, vagy bármilyen
információért, ami a segítségükre lehet ebben a nehéz ügyben, de semmit nem találtak.
A gyűrűt nem lehet levenni sehogy sem. Draco odament Pansyhoz és átadta a kisfiút
az ölébe. Pansy magához szorította a fiát, s összeszorult a szíve. Fájt, iszonyatosan fájt
neki, hogy nem tud semmit sem tenni, s bár Deimoson még semmi nem látszott, a
gyűrűben lakozó kárhozott lélek valószínűleg már szívja magába Deimos életerejét.
Pansy puszit nyomott a kisfiú mindig sápadt arcára és megsimogatta a pihés szőke
haját. A kisfiú erősen szorította, s szipogott a vállára,  könnyeivel áztatva a
taláranyagot.

-         Sss!- simogatta Pansy a kisfiú hátát.- Deimos! Ne sírj kisfiam. Akinek sírni kell azok
mi vagyunk. Elsősorban én, aki megakadályozhatta volna ezt a szerencsétlen esetet.
Ha megölöm azt a szemetet, vagy megparancsolom, hogy hagyjanak téged itthon. De
ezeken már nem  tudok változtatni - Érezte, hogy a kisfiú erősen szorítva bújik hozzá.
Pansy nyugtatva simogatta és puszilta a kisfiú fejét, s viszonozta az erős szorítást.
Gondterhelt tekintete találkozott Dracoéval, aki hasonlóan nézett rá. A folyosóról
hangok szűrődtek be.

-         Piton lesz-nyugtázta Pansy és letette öléből a kisfiút. - Jó éjszakát Deimos! Próbálj
aludni!- lefejtette magáról a kisfiú kapaszkodó kezeit és Draco előtt kilépett a
folyosóra.

-         Piton! Menjünk a dolgozószobámba!- Pansy meg sem várva, hogy felegyenesedjen a
férfi már elindult előtte a folyosón, nyomában a két férfi. Pansy íróasztalához ült, és
várakozásteljesen nézett a fekete taláros férfira.

-         Tehát?

-         Nincs bájital, és nem is tudok ilyet készíteni - mondta hidegen a férfi.

-         Hogy mondta?- Pansy fenyegetően megemelte a hangját és közben intett Draconak,
hogy kéri a pálcáját. Draco nem sietett visszaadni neki.

-         Nem tudok ilyen bájitalt készíteni, sem kenőcsöt vagy egyéb szert. Az ilyen
lélekgyűrűk beleolvadnak és együtt élnek viselőjükkel. Nem ismerek ilyen szert.

-         Rendben- erőltetett nyugalmat magára Pansy, s megkaparintva pálcáját idegesen
pörgetni kezdte ujjai között.- Ha nem ismer ilyet, akkor valószínűleg ismeri Pottert.
Honnan szerezte?

-         Elképzelésem nincs.

-         Piton, megtűröm, hogy az oldalukon harcoljon, mert nekünk is segít, elvárom, hogy
segítsen.

-         Mindent, ami módomban áll meg is teszek - sziszegte hűvösen Piton.

-         Nem tudja tehát honnan lehet a gyűrű?

-         Nem. De Potter valóban meglepő fondorlatossággal vitte ezt véghez.

-         Nem hinném, hogy egyedül.

-         Egészen biztos, hogy nem. Magától soha nem tudna ilyet kisütni. Valószínűleg a
szokásos kis csapata segítette.

-         Igen - Pansy az íróasztalra könyökölt és ujjait összeérintette piramist formálva velük.-
Egységben az erő - Pansy elrévedve nézett maga elé.- Bárki is kötötte őket össze nem
volt ostoba ember. Hatan. Együtt. Igen ők képesek együtt szembeszállni velünk.
Együtt ötlenek ki mindent. Egyenként semmit nem érnek, de együtt igen. Az egység.
Meg kell bontani - Pansy villanó szemmel férjére nézett.- Hogy haladsz?

-         Jól. Egészen jól.

-         Igyekezz! Erősítsd. Meg kell törni őket. Minél hamarabb. Most túl sok bosszúságot
okoztak nekem. Főleg Potter. Ez nagyon aljas húzás volt tőle.

-         Együtt találták ki. Máshogy nem tudnak szembeszállni. Rájöttek mi a gyenge pontja-
mondta vontatottan Piton, mire Pansy kérdőn ránézett.- Rájöttek, hogy az érzelmek
nem haltak ki magából sem. Ott támadnak, ahol a legvédtelenebb. A gyermekén
keresztül.

-         Igen, erre én is gondoltam - bólintott hozzá Pansy.- Ez tényleg tudatos volt, de a mi
visszavágónk is készül. Deimoshoz fűződő érzelmeimen keresztül akarnak engem
gyengíteni. Nem rossz gondolat. De ezzel túllőttek a célon. Eddig rájöttem túl
engedékeny voltam velük. Ennyit arról, hogy az ember valami jót is akar. Nem csak
halált, és szenvedést. Látja Piton, egyből lázadnak. A szenvedést követelik – Pansy
arca elkomorult.- Hát meg fogják kapni - Intett Pitonnak, hogy távozhat, és előkapta
ezüst szelencéjét. Meggyújtva a levendulalevelet élvezte a tüdejébe hatoló nyugtató
illatokat. Lehunyta a szemét, hogy nyugodtan gondolkodjon. Képtelen volt bármit is
végiggondolni. S Draco az elkövetkezendő napokban valahányszor benézett hozzá
ugyanígy látta Pansyt. Levendulalevelet szívva, magába roskadva egyre karikásabb
szemekkel, egyre sötétebb tekintettel. Deimos állapota fokozatosan romlott, sokat
aludt és erőtlen volt. Soha nem volt életerős, a gyűrű hamar fog végezni vele. A kisfiú
életerejét nem tart sokáig kiszívnia, és akkor már hiába esik le a kicsi ujjáról. A gyűrű
mindig újat akart, új erőt, ha egy testben már nem lel többet új kell. Pansy tehetetlenül
temette tenyerébe a homlokát. Felállt az íróasztaltól és átvonszolta magát Deimos
lakosztályába. A kisfiú hófehér ágyban feküdt, s ahogy megérezte anyja illatát
kinyitotta a szemét.

-         Haragszol rám anya?

-         Nem rád- suttogta vissza Pansy és leült mellé az ágyra. Deimos megfogta a kezét és
megszorította. Pansy lenézett a gonosz sötét gyűrűre, de viszonozta fia kézszorítását.

-         Maradj itt velem!- súgta halkan a kisfiú.

-         Jól van, itt maradok- mondta rövid gondolkodás után Pansy és az egyik párnát a háta
mögé helyezve felült teljesen az ágyra. Deimos az ölébe hajtotta a fejét és Pansy a
szőke puha hajat simogatta. Vékony ujjaival elsöpörte a kisfiú arcából a hosszú
tincseket és hátrafelé fésülgette a szép fényes hajzuhatagot. Hallgatta fia könnyed
légzését, nézte, ahogy emelkedik és süllyed a kis test, minden levegővételnél, és
összefacsarodott a szíve. Vajon meddig lehet még köztük, velük Deimos. Bármit
megadott volna, hogy a fia életben maradjon. S nem volt megoldás. Fájdalmasan szúrt
minden lélegzetvétel, ahogy nézte alvó kisfiát a holdfényben. Nem ezt érdemelné
Deimos az élettől, hogy az anyja miatt kell szenvednie. Pansyt tépte az
önmarcangolás, hogy őmiatta most Deimos küzd az életéért. De milyen küzdelem ez?
Esélytelen. Pansy behunyta a szemét, de ujjaival tovább simogatta a selymes fürtöket.
Most bánt minden percet, amit nem töltött a fiával, mert látszólagos fontosabb
dolgokat előbbre helyezett a saját gyerekénél. Mi adhatná neki vissza azt az időt, amit
elmulasztott? Hogy a fiával lehessen, lássa, hallja a kacagását, és gyönyörködjön
nyiladozó értelmén. Megfosztotta önmagát és Deimost is ezektől a boldog
pillanatoktól, sok-sok együtt töltött órától, és most ezek a terhek ültek a mellkasára.
Az elmulasztott órák, napok, talán évek, amikor nem figyelt kellőképpen élete
legfontosabb kincsére, erre az áldott angyalra, aki mindig csak anyja kedvét kereste, s
szeretetére vágyott. Amikor szipogva ült az ajtaja előtt. S már akkor boldog volt, ha
egy nap egy pillanatra láthatta anyját. Fájt, most minden, amit kihagyott, amit nem
engedet, amit tiltott, és minden szava, amivel fájdalmat okozhatott a fiának. Szerette
volna éreztetni a fiával mennyire szereti, és, hogy minden amit tesz csak érte, az ő
kiegyensúlyozott jövőjéért teszi, hogy neki már ne kelljen harccal és erővel
megtartania a hatalmát, mint ahogy azt most Pansy teszi. Hogy neki már csak tálcán
nyújthassa át az előteremtett pozíciót, az uralom, hatalom, és érő biztos forrását, stabil
irányító vezető helyet. Mert ezt akarta, ezért volt minden lemondás, minden küzdelem.
Hogy Deimosnak kitapossa az utat, biztosítsa a könnyű életet. De mindez most olyan
lényegtelennek, olyan távolinak tűnt. Most, hogy Deimoson nem tud segíteni.
Legszívesebben bezárkózott volna a kisfiú szobájába és minden percet vele töltött
volna, vagy elrepülni messzire vele, ahol együtt lehetnek boldogan, minden gond és
probléma, baj vagy betegség nélkül. Most hiába voltak ott a magasztos jövőképek az
illúziók könnyű fátylával nem takarózhatott. Igenis elhanyagolta a gyerekeit, sokszor
napokig nem látta őket az önzősége miatt. Most itt volt előtte mindez, és olyan vádlón
törtek elő fejéből ezek a gondolatok, hogy nem is tudott védekezni ellenük. Zúdult rá
minden tette, ostorcsapásként végigszántva az arcán, hogy milyen anya is valójában.
Hogy nem a jelenben akar anyja lenni saját gyerekinek, hanem a jövőben. Hogy most
van szükségük az anyjukra és ő nem figyelt erre, nem volt igazán anyja saját
gyerekeinek. Összeszorította a szemhéját, hogy visszatartsa a szemét csípő sírást.
Önmarcangolása azonban már olyan erősen beleitta magát a lelkébe, a gondolataiba, a
szívébe, hogy nem bírta visszatartani őket. Csendesen gördültek le a kövér
könnycseppek az arcán, és Pansy hagyta, hogy végigcsorogjanak és álláról
lecseppenve áztassák talárja vékony anyagát.

-         Hé kislány!- jött mellőle egy halk búgó hang.- Azt mondtad, te soha nem sírsz. A
könnyeid befelé hullajtod - Pansy felnyitotta a szemeit és könnyeitől elmosódottan
látta, hogy Draco áll a baldachin fájának dőlve, s őket nézi. Talán már hosszú percek
óta, az anyát és gyermekét. Ahogy Pansy simogatja fia ölébe hajtott fejét. Minden
gúny nélkül ejtette ki a szavakat, megilletődve az elkapott érzelmes pillanaton. Ő is
átérezte az anya fájdalmát. Felesége fájdalmát, ami a sötét hálószobában előtört és
teljes valójában megmutatkozott itt előtte. Draco megérintette Pansy arcát felfogva a
lefelé gördülő könnycseppet, s ujjai közt szétdörzsölte, csodálkozva nézte az ujjain a
nedvességet. Pansy nem válaszolt és hagyta, hogy Draco mellé üljön az ágyra. Draco
finoman átkarolta és magához húzta. Pansy a férfi mellkasára hajtotta a fejét, és
hagyta, hogy könnyei hulljanak megállíthatatlan, megáradt patak módjára.