Már alkonyodott. Pansy a függöny lebbenését figyelte, az esti fuvallat megmozgatta az
íróasztalon heverő pergameneket. Ránézett az ablakpárkányon nyávogó cicára, s
elmosolyodott. Hátratolva a széket felállt, s lágyan megsimogatta a cica apró fejét.
Visszafordult és elfújta a gyertyát. A folyósóra lépve meggyulladtak a fáklyák. Átsietett
Draco lakosztályába. Benyitott, de a férfit nem találta. Bekukkantott a zeneterembe, ahol
Deimost találta a zongora alatt.

-         Deimos nem láttad apádat?- szólt rá Pansy.

-         Azt mondta feladatot teljesít- nézett ár értetlenül Deimos. Pansy elgondolkodott. Hova
mehetett Draco ahhoz, hogy egyik ősét megidézze? Azt hitte, csak éjfél környékén teszi,
és nem is hagyja el érte a kastélyt.

-         Tudod, hogy hova ment?- kérdezte gyanakodva Pansy.

-         Hát persze- mosolygott szélesen Deimos.- A Malfoy- sírkertbe.

-         Te jártál már ott?- ráncolta össze a homlokát Pansy. Nem is sejtette, hogy a Malfoyoknak
sírkertjük is van. Egyáltalán ő azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy meghalnak. Úgy
gondolta egyszerűen eltűnnek és kész.

-         Igen. Még a nagypapával télen. Azt mondta- Deimos komoly szürke szemeit anyján
tartotta – a holtakkal való kapcsolat jó szolgálatot tehet. Nem tudom pontosan mire
gondolhatott- ingatta meg a fejét.

-         Vezess oda!- szólt rá Pansy, s megfogta fia kezét. Deimos mellett haladt a fáklyafényes
folyosókon.- Ez a sírkert a birtokon van?- torpant meg Pansy.

-         Persze, hogy itt van - húzta maga után Deimos. Pansy meglepődve látta, hogy fia milyen
jól tájékozódik a kastélyban. Egy idegenvezető sem vezetné jobban. Na nyilván többet is
bóklászott itt. Valószínűleg Lucius minden zugot megismertet vele. Pansy számára még
mindig voltak ismeretlen folyosók a kastélyban, de igazán nem is érezte hiányát, hogy
ezeket felfedezze. Deimos az alagsor felé húzta.

-         Várj Deimos, ott már csak a kincstár van- ellenkezett Pansy.

-         Dehogyis anya!- biztosította a fia, s egy hasonló csigalépcsőhöz vezette Pansyt, mint
amilyen a csillagvizsgáló toronyba vezetett. Pansy követte fia irányítását, aki
magabiztosan haladt lefelé. A zöldarany szőnyeg elnyelte lépteik zaját, ahogy a fáklyák
fényében a folyosókon haladtak. Pansynak kezdett derengeni hol járhatnak. A Malfoy-
kastély alatt meghúzódó hosszas biztonsági katakombákban járnak. Végszükség esetén ide
menekülnének, mélyen a földbe. Egy újabb lépcsősor után változott a környezet. Már nem
voltak szőnyegek, a fáklyák sem kígyónyelvekként törtek elő. Csak nyirkos pinceszag
terjengett. Enyhén nedves volt a talaj. Pansy megborzongott a hűvösre.

-         Itt egy kicsit hideg van- érzékelte Deimos anyja borzongását.- De csak ezen a folyosón.
Gyere, mindjárt ott vagyunk- Pansy kezét megragadva végighúzta a hideg folyosón, s egy
széles kőajtót betolva, egy mécsesekkel megvilágított meleg helységbe értek. Pansy
körbenézett. Ismét kirázta a hideg, pedig Deimosnak igaza volt, itt már ismét kellemes
meleg fogadta őket. Talapzaton álltak a koporsók, Pansy nem igazán szerette az ilyesmit,
legszívesebben elmenekült volna. Áttetsző hamus üveg alatt feküdtek a Malfoy ősök.
Deimos az ajtó melletti kosárhoz sietett és néhány krizantént felkapott, s egy kiválasztott
koporsó felé vette az irányt. Pansy látta, hogy a koporsónál nem rég jártak előttük.
Fehérrózsák álltak vázába állítva a koporsó mellett, s itt gyertyák is égtek. Pansy karját
dörzsölgetve elhaladt a koporsók mellett s fia mellé lépett.

-         A nagypapa édesanyja- mosolygott fel rá Deimos. Pansy idegesen rápillantott a testre.
Barna hajú nő volt. Középkorú. Nem túl idős. Draco nagyanyja. Pansy idegesen
körbepillantott. A kriptában karosszékek is voltak. Különböző illatú mécsesek, és színes
gyertyák, és úgy tűnik egy asztal, amire minden nap friss virágokat hordtak gondos kezek.
Pansy lassan kezdett oldódni.

-         Nem kell félned anya- mosolygott Deimos.- Nem bántanak. Rokonok- Pansy azért kicsit
viszolygott, hogy jól érezze magát itt, mint ahogy fia teszi? Deimos szinte megértően
nézett anyjára.- Aki nem így nőtt fel ezt nem érti anya. A nagypapa és apa is rendszeres
látogatója a kriptának tudod? De a nagymama se szeret ide jönni - Pansy értette, mire utal
a fia. Ő is, mint itt született Malfoy máshogy kezeli ezt. Luciust és Dracot is így nevelték
fel, hogy lehozták ide őket, s láttatták a testektől, a szeretett ősöktől nincs miért félni. De
Pansy, aki más családból jött, neki ez elég rideg és nyomott környezetnek tűnt. Ők
igyekeztek elfelejteni az ősöket. Még sírkertjük sem volt. Nem maradt semmi utánuk.

-         Apád merre van?- nézett körbe Pansy.

-         Nem-nem- rázta hevesen a fejét Deimos- Oda nem szabad elmenni. Más a test és más a
lélek. A lelkeket nem szabad zavarni. Apa most megzavarja őket. Lehet, megharagszanak-
Pansy fia intelligens szemeibe nézett, s igyekezett felfogni, hogy mit is akar mondani
neki. Rájött, hogy valóban fia az, aki járatos a Malfoy családi hagyományokban, hiszen őt
bevezetik ezekbe, tehát mindent jobban tud és ért nála, ez tény. A lelkeket nem szabad
zavarni? Pansy elsötétedő arccal nézett a fiára. De akkor Draco miért mondta, hogy nem
lesz baj? Már megint a vesztébe küldte? Pansynak erős szívdobogása támadt. Miért
engedelmeskedik, ha ebből baja származhat? Pansy fáradtan dörzsölgette a homlokát, és a
közeli székre ereszkedett.

-         Jól vagy anya?- kérdezte elbizonytalanodva Deimos.

-         Persze fiam - Pansy lázasan járatta az agyát.- Deimos azért tudod, hogy merre mehetett
apád?

-         Igen- bólintott lassan Deimos. Karjával a folyosó nyugati végében lévő ajtóra mutatott.-
Azon ment ki.

-         Hová vezet? - tapadt Pansy szeme az ajtóra.

-         Egy erdőbe - suttogta Deimos kísértetiesen.- De oda nem szabad menni. A halott lelkek
laknak ott. És nem szeretik, ha zavarják őket. A testüket nézhetjük és ellátogathatunk
hozzájuk. De a lélek, az más - Deimos az utolsó szavakat hangtalanul tátogta, de Pansy
leolvasta fia szájáról. S most már kiverte őt is a hideg veríték. Deimos szürke szemei
kikerekedtek és rebegtek, ahogy ezt mondta. Ő tudja, hogy hova ment az apja. Bár soha
nem járt arra, el tudta képzelni a helyet, s az ősi hagyományokat, és rítusokat ő ismerte.
Tudta, mit lehet és mit nem, úgy ahogy azt Lucius és Draco megtanította neki. Ezért
szeppent meg. Ezért húzódott apja kedvenc hangszere alá. Pansy már mindent értett.
Deimos nagyon jól tudja, hogy apja most rosszat tesz, olyat, ami veszélyes lehet, amiért a
lelkek megharagszanak, és büntetlenül nem hagynak. De mi lehet az? Mit tesznek, ha
megharagszanak? Pansy nem merte megkérdezni a fiától, s Deimos magától még gondolni
sem mert rá. Pansy megnyalta kicserepesedett ajkát, s lassan felemelkedett. Most már
érezte, muszáj Draco után mennie, és visszahoznia. Deimos mintha olvasott volna a
gondolataiban a felpattanó Pansy kezébe kapaszkodott.

-         Ne! Anya ne menj oda te is!- kérlelte elhalóan.- Ha egyikőtök sem jön vissza? Anya!

-         Nem lesz baj Deimos- simította át fia vékony arcát Pansy.

-         Nem anya, nem érted!- sípolta magából Deimos könnybe lábadt szemmel.- Ott nem ér
semmit a pálca. Egy lélekre nem lehet pálcával támadni. Az nem árthat neki. Egy lélek
mindig felettünk áll. Hiszen ő már túl van az életen- Pansy megborzongott, hogy fia
gyerekként miket mond, és miket ért. Hogy az ősi bölcsesség szavai már most
beleivódtak. Lucius! Lám, kitűnő munkát végeztél!- hajolt meg apósa tanítása előtt
gondolatban Pansy. Pansy tudta, érezte, hogy fia igazat beszél és nem csak féltésből
mondta, azt amit mondott, hogy visszatartsa őt. De nem ülhetett ölbe tett kézzel, amíg
talán ő maga hajszolta a halálba a férjét. Ezzel a tudattal kelljen élnie? Na azt már nem.
Hogy is mondták a zeneteremben? Ha meghalunk együtt halunk. Pansy elszántan folytatta
útját a rácsos ajtó felé. Deimos utána futott és egy tömjén gyertyát nyomott a kezébe.

-         Ezt gyújtsd meg, ha baj van!- suttogta s szeméből csorogtak a könnyek.- A nagypapa
szerint az illata átjárja a lelkeket és talán megbékélnek s elengednek- Deimos ajkai
remegtek, ahogy felnézett anyjára, s tátogva ejtette az utolsó szót megerősítve
mondandóját – Talán.

-         Deimos!- Pansy magához ölelte a fiát, s megsimogatta a selymes szőke fejet.- Menj vissza
a nagyszüleidhez! Vissza találsz ugye?- kérdezte halkan Pansy, s Deimos csak bólintott. –
Menj!- tolta el a kisfiút magától.- Látni akarom, hogy biztonságban visszaindulsz!-
Deimos engedelmesen az átjáró felé lépett, s az ajtóból még szomorú szemekkel
visszanézett anyjára. Pansy egyenes tartással nézte, ahogy fia becsukja maga mögött az
ajtót. Nem akarta Deimos előtt kimutatni a bizonytalankodását, és a kétségbeesését.
Draco! Miért nem mondtad el, hogy azért ez nem is olyan egyszerű dolog? Pansy dühös
volt magára, hogy nem nézett jobban utána pontosan, hogy akarja Draco ezt a lélek
segítségül hívást megoldani, ő mint mindig esztelenül csak tervezett. Na jó nem
esztelenül, de azért többnyire csak tervezett. És igaza van Narcissának a fenébe is! Draco
mostanában túl alkalmazkodó lett! Nem nagyon mond ellent neki. És többségében minden
ellenvetés nélkül eleget tesz a parancsainak. Régen valóban sokkal szkeptikusabb volt.
Cinikusabb, kétkedőbb! Gyakrabban válaszút elé állította Pansy döntéseit. Felvillantva a
másik utat, a másik oldalt. De amióta Voldemort kinevezte. Azóta minden változott.
Draco kevesebbet szólt bele a döntéseibe. S Pansy csak Voldemorttal vitatta meg a
dolgokat. És Voldemort, ő senkit nem kímélt csak elérjék a céljukat. Ezért tetszett neki ez
a lélekkérő ötlet is, Pansynak pedig meg sem fordult a fejében, hogy ebből nekik gondjuk
származhat. Voldemort viszont tudta. Miért nem említette? Önzőség? Ismét egy próba
nekik? Pansy megfigyelte, hogy Voldemort az ő erejüket teszi próbára folyamatosan. A
második ütközet is ilyen volt. Belemegy Pansy terveibe, s talán mást is lát mögötte mint
Pansy. Felméri a képességeiket. Talán titkon rendszeresen versenyezteti őt és Dracot
egymással? Hogy mennyiben döntött helyesen? Folyamatosan vizsgáznak előtte minden
egyes tervvel és összeütközéssel? Pansyban egyre inkább erősödött ez az érzés, és ezért
nagyon dühös lett Voldemortra. Valóban egyenlők ők? Vagy még mindig bizonytalan az ő
képességeiben? Nem-nem, hiszen párbajozni egyenlőkként csak ők ketten tudnak ebben
Pansy biztos volt. Voldemort saját önigazolását akarja minden ilyen megmérettetésben.
Most ismét megkapták. Pansy tervezett, Voldemort rábólintott, Draco megkapta a
parancsot, és véghez kell vinnie. De Pansy mindig kímélte Dracot és ezt Voldemort
észrevette, ebben biztos volt. Talán ezért nem árulta el Voldemort ezt az ősi hagyományt,
rituálét: a lelkek az erődben laknak és nem szabad háborgatni őket kitételt. Hogy Pansy
tudta nélkül veszélybe sodorja Dracot, és kíváncsi volt meg tudja- e oldani Draco egyedül
vagy sem. Pansynak most elege volt Voldemort játékaiból. Már megint vissza kellett
idézni lánykorát. Apja is ugyanezt tette, s pontosan Voldemort mintájára, csak játszott.
Tologatta a bábúkat, s ha hullottak is mindegy, hiszen a lényeg a király. Mennyire
gyűlölte mindkettőjüket ezért. Voldemort azonban mégis mellette, Pansy mellett döntött.
Tudta nagyon jól, hogy Pansy nem olyan, mint ő. Draco viszont jól irányítható. Vezetőnek
Pansy volt alkalmasabb, de a módszerei, azzal sokszor nem értett egyet. És Pansy úgy
érezte, Voldemort most ilyen alattomos módon vág vissza az ő sérelmeiért. Voldemort az
a jégszívű aljas. Igen, ő nem is értheti mit érez most Pansy, hogy tudja, akaratán és tudtán
kívül, de ő küldte a veszélybe Dracot. Belemarkolt a hajába, s tehetetlenségében szétzúzta
teljesen mindig tökéletesen rendezett haját. Most visszakapta Voldemorttól
szemtelenségeiért a számlát. Ah! Ez az ő bosszúja! Már megint kegyetlen és kíméletlen.
Pansy gyűlölte, és legszívesebben megölte volna. De tudta ő maga soha nem teheti, a jelük
egyforma. Ahogy Deimos sem ölheti majd meg őt, úgy Pansy sem Voldemortot.
Védettségük van, hogy vezető pozíciójukból az utód ne dönthesse le őket. Pedig most
képes lenne megtenni, megölni. Mindenkinél jobban gyűlölte Voldemortot ebben a
pillanatban. Hideg, közönyös, és számítóan aljas! Pansy egy pillanatra úgy érezte megőrül
saját gondolatmenetében. Narcissa. Akiről mindig azt hiszi, hogy árt, és sérti. Ó már
megint igaza volt. Pansy toporzékolt önnön szemére vetett szemrehányásaitól. Igen
Narcissa, aki mindig ellenséges vele a megfelelő időpontban mindig megmondja azt, ami
a valóság, ami igaz. S Pansynak rá kellett volna ébrednie, hogy Narcissa tényleg segíteni
akar. A veszekedés. Narcissa nem alaptalanul robbantotta ki. Oka volt vele. S Pansy nem
látta. Hogy igen Draco tényleg megváltozott. Természetesen más a felállás, mint
házasságuk első éveiben. Most Draconak is vezetője, olyan mint Voldemort volt. Neki se
mondott sose ellent. Ezt Narcissa is tudta. De azt is, hogy Pansy nem Voldemort. S Pansy
sem akarja csak dobálni az életeket. S Dracot Pansynak kell meggyőznie, hogy igényli azt,
hogy ne bólintson rá minden parancsára. Mert Narcissa jól tudta, ő hiába mondaná meg a
fiának, Draco ezt sértésnek veszi, s Draco maga akarna elköltözni anyjától. Narcissa a
maga burkolt, finomkodó stílusával! Pansy ezt az egyet sose tudta. Hogy ugyan mit kell
kihámozni belőlük. Lucius és Narcissa ebben voltak mesteriek. A burkolt fogalmazásban.
Mondanak valamit és abban az adott szituációban van is értelme, de a mögöttes értelemre
és tartalomra le kell bontani a szavak mögötti dolgokat. Draco ebben rutinosabb volt,
hiszen velük nőtt fel, de Pansy, aki csak a nyílt és egyenes beszédet értette… Neki ezek
megfejthetetlen keresztrejtvények voltak. Egy műalkotás, aminek nem ismeri a kódjait.
Márpedig egy festményt, ha csak felületesen néz az ember, látja a szépen formált
alakokat, tájat, de nem látja a kódot, a kompozíció miértjét. Kód nélkül, pedig nem lehet
értően szemlélni egyetlen festményt vagy műalkotást sem.  Nézni lehet persze, de érteni
nem. És a kettő azért nem ugyanaz. Pansynak kellettek volna a kódok, de nem volt akitől
megkapja.