Zuhogott az eső. A sűrű cseppek megállás nélkül verték a szélvédő ablakát. Az ablaktörlő gyors mozgással igyekezett leseperni őket. Harry leállította a motort. Ginny már ki is pattant, s a hűvös szélben fázósan összekapta magán a könnyed bolerót. Besiettek a sötét pincelejárathoz. Az idős öregasszony már várta őket. Petróleumlámpáját magasan tartva mutatta nekik az utat a dohos pinceszagú folyosón. A kőből faragott lépcsőn Ginny bizonytalanul csúszkált, s Harry megfogva a kezét segített neki lépkedni. Fekete magassarkú bársonycipője sercegve kopogott a pince talaján. Beléptek a füstös szeánszterembe. Az öregasszony csak intett nekik, hogy foglaljanak helyet. Ginny porcelánfehér arccal nézett a rúnákkal vésett kőasztalra, majd Harryre. Harry intett a szemével, hogy foglaljon helyet, s ő is leült mellé. Ginny a rozoga támlásszékre ereszkedett. Fekete négyszög kivágású csipke ruháját most nagyon vékonynak érezte. Mellkasát csaknem csípte a hideg pincelevegő. Remegő kezét Harry tenyerébe csúsztatta, s Harry megszorította. Másik oldalán az aszott kezű öregasszony ragadta meg a kezét. A beavató mormolás nagyon sokáig tartott. Ginny lebegő szemhéjjal nézte, hol az öregasszonyt, hol Harryt, ki hasonlóan csak a magára erőltetett nyugalommal figyelte az eseményeket. A szeánszterembe gyorsan érkeztek a kábító füstillatok. Az öregasszony transzba esett és ezzel együtt megérkezett a kapcsolat a túlvilággal. Hirtelen lobbant az asztal közepén a füst és kiemelkedett belőle egy füstös nőalak. Ginny nem ismerte, de Harry azonnal lesápadt.

-         Dália!- Hörögte halálra váltan.

-         Igen Harry én- a nő komoly hangon nézett rá.

-         De miért te?- rebegte remegő ajkakkal Harry.

-         Kérdésem nekem is lehetne Harry? Miért teszed ezt újból? Miért háborgatod a lelkeket? Kit vártál Anyádat? Apádat? Síriust? Vagy talán Dumbledort?

-         Hát nem is tudom- motyogta Harry zavartan.

-         Nem, én jöttem.

-         Dumbledore választott ugye?

-         Nem is ok nélkül- bólintott Dália.

-         A lelkekkel megvitatta a dolgot. Nincs szükség a spirituális szertartásra. Ugyanis általam már szinte megtetted- Harry tenyerét kiverte a nedvesség, és ezt Ginny megérezte, finoman megszorította a kezét. A nő minta csak érezte volna ezt Ginnyre nézett. Sokáig nézett egymásra a két nő. Hasonlítottak és különböztek egyszerre. Igen megtévesztően szinte Ginny volt ez a nő és mégsem. Dália nem szólt semmit csak visszanézett Harryre.

-         Nem kell szent nász. Én teszem meg. Visszahozom Cian Malfoyt.

-         Mit mondhatnék Dália?- nézett rá könyörgőn Harry.

-         Jaj Harry! Magad ellen hozod a sorsot minduntalan- mondta szomorú szemekkel Dália.- Ne tégy semmit. A hieros gamos mi voltunk. Rosszabb, mint ha élővel tetted volna elfogadták. Igaz nem most tettük, de nem számít. Dumbledore engedélyeztette. Most egyenesen hozzátok megyek. Térj vissza a családodhoz.

-         Dália!- kiáltotta utána Harry, de a füst szertefoszlott. Az öregasszony váratlanul tért magához. Harry elintézte a formaságokat és már ismét a csípős hidegben voltak. Harry becsapta a kocsiajtót, s egy ideig csak nézett ki az elszürkülő esőmosta ablakon. Ginny csendben ült mellette.

-         Ez azért jó nem?- kérdezte bizonytalanul Ginny. - Nem kell megtennünk nem?

-         Igen- mondta halkan Harry. Azt hiszem sokat köszönhetünk Dáliának.

-         Tényleg hasonlít.

-         Hát igen- nézett rá sötétzöld szemekkel Harry, s elfordította a kulcsot. Nem a hotelhoz hajtott, hanem a tengerpartra. Ginny meglepődve nézte, hogy Harry lefékez.

-         Harry? Rossz irányba jöttünk- nézett rá aggódva Ginny.

-         Nem. Jó irányba. Ugyanis ide akartam jönni - Harry nézte a tajtékzó hullámokat, ahogy verték a szirteket, a partot. Az ablaktörlő rendületlenül mosta az ablakot. A vihar szürkés feketés borulata sötétséget eresztett a tengerpartra. Nem érkezett fény sehonnan. Csak a villámlás törte, szelte át az eget, a felhők között, hatalmas mennydörgéssel kísérve. Félelmetes és fenséges szépségű volt a táj. Ginny elmerült a vihar csodálatában. Felemelő, tomboló elemek harca. Vonzotta a vihar. Szinte kívánta, hogy kiszálljon és belegázoljon a jéghideg csapkodó vízbe, érezze a bőrén a hideg szelet, csapkodást, küzdelmet, villanást, hogy felkapja, és eggyé válljon a viharral, a szürkés borulattal a villámlással. Szép volt ez a kép. Tele szenvedéllyel, mozgással, harccal. Olyan, mint az ő lelke. Már az ajtónyitó karon voltak az ujjai.

-         Ne tedd!- mondta halkan Harry. Oda sem nézett, tudta, hogy Ginny kezei az ajtónyitó kart keresik.- Te is azt érzed ugye?- az ablakra támasztva könyökét, ujjait finoman a szája előtt tartotta gondolkodva.

-         Igen- nézett rá meglepődve Ginny.

-         Ő is ilyen volt. Tudtam, hogy te is ugyanez vagy - nézett felé különös tekintettel. - Ugyanaz a tűz és szenvedély. Imádta a vihart.

-         Mint én- nézett rá Harryre.

-         Látod, mennyire ismerlek? Jobban tudok mindent rólad, mint hinnéd. Téged szerettelek benne is- suttogta rekedtesen.

-         Ó Harry!- Ginny elengedte a kart és gondolkodás nélkül átlendült a férfi felé és megcsókolta. Harry elemi tűzzel csókolta vissza. Elsöprő lendülettel és hevességgel. Ginny türelmetlen vággyal futtatta Harryn az ujjait, olyan izgalommal, akkora türelmetlenséggel, ami évek alatt gyülemlik csak össze. S Harry ugyanazzal a követelőző vággyal súrolt a nő derekát, csípőjét, fenekét, s tűrte Ginny féktelen rohamát, amivel letámadta. Elpattant minden gát, korlát és sorompó, amit eddig felépítettek maguk köré, hogy megvédjék egymást a másiktól. Ginny türelmetlenül csatolta ki Harry övét és Harry még magához sem tért a döbbenettől már érezte, hogy Ginny magába fogadta. Merlinre! Olyan mértékben pattanásig feszült egymás iránti vágyuk, hogy önmaguk is meglepődtek saját hevességükön. Harry megrészegedett a Ginnyből áradó vadvirágillattól. Ginny kapkodó mozdulatokkal lihegett Harry nyakába. Néhány szorító moccanás után gyorsan hullott rájuk a gyönyör.

Harry méregzöld köntösében kilépett a fürdőből. Ginny fekete rövid csipkehálóingjében már a csomagokat rendezgette, pálcájával hajtogatva a ruhákat. Háttal állt Harrynek, de érezte a pillantását. Harry belegyönyörödött a bársonyos vörös hajzuhatagba.  Itta szemével az esését, fényét, már érezte is ujjain a tapintását. Mintha egy mezőn állna körülötte színes vadvirágok, ragyog a nap, és itt van vele ez a csupa izgalom nő. Érezte, az aranymintás fehér szaténágynemű hűvösét, és puhaságát. Elbódult, ahogy lenézett a nőre, aki hevítő forró szenvedéllyel simult hozzá. Szinte szédült a vadvirágok illatától. A színek kavarogtak, előtte, a nő vörös hajszíne, ahogy szétterült a hófehér ágyneműn, ajka karmazsinvörös bujasága, a fekete csipkehálóing. Forgott körülötte a világ, s ez a forgás sokára és lassan csillapodott. A vörös tincsek beborították a mellkasát. Pihegve hevertek egymás karjaiban. Megtették. Engedték, hogy megtörténjen. Több mint tíz év után, most ezen a hétvégén. Mindketten akarták. Nem is tudták maguk előtt sem megmagyarázni, de érezték, hogy szükségük van erre a hétvégére. Elvonulni a világtól, a felvállalt szerepektől, az elfogadott helyzetektől, most csak ketten, együtt. Olyan izgalom kerítette be őket, már csak az együtt töltött hétvége gondolatától is, hogy sejthették, meg fog történni. Amire vágytak titkon. Mindketten. Hogy ismét együtt lehessenek. Csak még egyszer az életben. Érettebben. Komolyabban. Nem a fiatalkori fellángolással, de az azóta is tartó vágyból. Amit ennyi idő alatt elfojtottak, most elszakadva az eddigi környezetből végre kitörhetett belőlük. Férj és feleségként voltak most itt, a La Fay Hotelben, és legalább ez az aprócska öröm, hogy most rejtve, távol mindenkitől, inkognitóban, feladva saját nevüket eljátszahatták ezt. Hogy nem szeretőkként vannak most itt. Hanem házastársakként. Hiszen nem lett volna az sem lehetetlen, de a sors másként jelölte ki az útjukat. S ők elfogadták.

-         Megbántad?- kérdete halkan Ginny.

-         Soha- játszott a vörös tincsekkel Harry.- Soha nem fogom megbánni.

-         Maradhatnánk még egy napot.

-         Nem. Menjünk csak holnap.

-         Hogy fogunk a szemükbe nézni?- simított át Harry mellkasán Ginny.

-         Most még ne gondoljunk erre.

-         Két óra múlva indulni akarsz, hogy lehet nem erre gondolni?- Ginny felkönyökölt, hogy Harry smaragdcsillogású szemeibe nézhessen.- Szeretnéd tudni, hogy bírom ki?

-         Félek, mit fogok hallani, de hallgatlak - simogatta lágyan a nő gerincvonalát.

-         Morfium - jött a tömör rövid válasz.

-         Hogy?- Harry értetlenül nézett a nőre.

-         A fürdőszobám felső szekrényében ott van. Minden nap, reggel és este, kinyitom a szekrényt, és bűvölöm a morfiummal teli üveget - Harry megijedt a gondolattól.- Igen. Úgy érzem megvan a választási lehetőségem, ha nagyon nem bírom, egyszerűen csak kiiszom az üveg tartalmát.

-         Ginny, hogy gondolhatsz ilyesmit?

-         Nem is sejted Harry milyen nehéz nekem ez- hajtotta vissza a férfi mellkasára a fajét.- Kell az, hogy érezzem van kiút. Van választási lehetőségem. Megmérgezhetem magam, amikor csak akarom. Ez megnyugtat.

-         Megrémisztesz.

-         Nem kell rémülnöd. Most hosszú időre megteremtetted a lelki békém, az egyensúlyt magammal.  Sokszor órákig ülök a fürdőben és nézem a morfiumos üveget. Aztán mindig becsapom a szekrényajtót és kijövök. De a lehetőség ott van. Legalább ez legyen meg nekem.

-         Ginny!- suttogta Harry a nő hajába túrva. Könnyed álom ereszkedett a szemére, s a nő csókjára ébredt.

-         Nem szívesen mondom ezt, de ha indulni akarsz mennünk kell- nézett le rá Ginny.

-         Nem is aludtál?- kérdezte.

-         Nem. Ki akartam minden percet élvezni, amit melletted tölthetek. Néztelek téged, ahogy alszol. Most ez kísér majd évekig. Nagyon boldoggá tettél.

-         Ginny-Ginny- ingatta a fejét Harry s még könnyedén megcsókolta. Felöltöztek, és a zuhogó esőben elindultak.  Alig látszott az út, bokáig érő víz lepte el az utat. Harry pajkosan Ginnyre nézett.

-         Azért még hazafelé szórakozhatunk nem?- s a nőre kacsintot. Ginny rámosolygott. Harry rátaposott a gázra s élvezték a körülöttük felcsapó saras szürkés vizet, ahogy a pocsolyákból, az út szélére csapja a vizet, nagy ívben, szélesen, mintha szárnyas vízfelhőn haladnának. Kacagva, sikongva élvezték, a felcsapó esővizet, amely pillanatokra teljesen elborította a szélvédőt. A vidám perceknek hamar vége lett. Meglátták a Longbottom villa körvonalait. A ház még álmosan állt. Ginny lassan elszomorodott.

-         Életem legjobb hétvégéje volt Harry! Köszönöm!- Már nem érintette meg, tudta, hogy az már fájna. Mindkettőjüknek. A pajkos gyerekcsíny volt a levezető, hogy visszaszokjanak a valóságba. Visszazökkenjenek a régi kerékvágásba. Harry arcáról is lehervadt a mosoly.

-         Én köszönöm. Vigyázz azzal a morfiummal!- nézett a nőre, mire Ginny csak visszamosolygott.

-         Egyelőre biztonságban van- kipattant az autóból és felsietett a lépcsőn. Nem nézett hátra. Nem akart, mert félt, hogy azonnal megrohanják a könnyek. Harry nézte a felfelé siető, kapkodó lábakat, majd elfordította a tekintetét, s elhajtott.