Már vége volt a küzdelemnek. A Halálfalók visszavonultak. Csak saját seregük volt az erdőben, keresve azokat, akik elestek. Hermione egyre idgesebben kapkodta a tekintetét. Harryvel nem találkozott. Már rég össze kellett volna hívnia a csapatot, de még mindig semmi. Mindenki várta a gyülekező kijelölésének pontját, de nem érkezett. Ekkor egy hatalmas fekete taláros férfit látott meg, aki egy földön heverő férfi fölé hajolt. Azonnal megismerte, szemüvege leesett róla, haja összekuszálódva keveredett az avar sűrűjével. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, de aztán odafutott s a férfi mellé rogyott ő is.

-         Piton professzor!

-         Á Granger!- a férfi fel sem nézett, csak mormolt valamit.

-         Meghalt?!- sikította Hermione.

-         Nagyon rosszul van. Lehet, hogy már nem tér vissza- jött a hűvös válasz.

-         De mi, mi történt?

-         Pansy Malfoy. Elég erős Cruciót adott rá. A baj az, hogy már csak későn tudtam közbeavatkozni.

-         Mit tett?

-         Hát megsebesítettem. Azt gondolja, hogy megölte Pottert, mert szokásához híven erősíteni akarta a fájdalom hatására az átkot, de nem sejthette, hogy a vérében felivódó mérgem ezt már nem engedi. Tulajdonképpen, ahogy a tőr érintkezett a vérével, onnantól megszűnt a varázslata.

-         Miért tette? Hiszen ezzel a biztos haláltól mentette meg Harryt nem?

-         Valószínű - Piton a nőre nézett hideg szemeivel.- Azért, mert az én feladatom, hogy fenntartsam az egyensúlyt. A magukét és a Malfoyokét. Én őrködöm, hogy fennálljon a kettő között ez. Az egység és egyensúly. Ez a  feladatom.

-         Dumbledore.

-         Igen. Rám bízta ezt - Piton fellebegtette Harryt.- Vigyük, talán még rendbe jöhet - Hermione rémülten nézte az élettelen testet. Piton velük jött. Szótlanul ült Harryvel a hátsó ülésre, Hermione pedig a könnyeitől alig látott hazavezetni. Patakokban csorogtak a könnyei álláról csöpögve. Ahogy kinyitotta a villa ajtaját a gyerekek elé rohatnak, de ő látni sem tudta őket. Piton hozta Harryt az ölében, s Hermione irányítására felvitte a hálóba. Gyorsan dolgozott. Hermione képtelen volt nézni, inkább kimenekült a hálóból, a gyerekek megszeppenve, sírva bújtak hozzá. Látták az apjukat, ahogy élettelenül lóg a magas férfi kezei között, s azonnal tudták, hogy baj van. Anyjuk halálsápadt arca, és megállíthatatlan könnyei pedig biztosították is őket. Hermionet azonnal hatalmába kerítette az önvád. Mert igenis kívánta Harry halálát. Még akkor, amikor megtudta Ginny gyereket vár a férjétől, és igen amikor a férfi megemlítette, hogy harcra hívta a halálfalókat, akkor is ezt kívánta. De most, hogy érezte ez a kívánsága valóra válhat, megijedt még önmagától is. Puszta féltékenységből, és megcsalt feleség fájdalmából kívánta ezt, de nem akarta valójában. S most, hogy tudta közel vannak ahhoz, hogy ez teljesülhessen megrémült. Remegő kézzel szorította magához a gyerekeiket, akik bújtak félve, sírva az anyjukhoz. Marta az önvád, hogy igenis ezt most ő kívánta. Ő akarta. Minden fájdalomért cserébe. De hát ezzel is csak magának okoz fájdalmat. Ezt akarta? Ezerszer visszaszívná most a gondolatot, amiben megfogalmazta, hogy bárcsak meghalna, s megoldódna minden. Tényleg megoldódna? Hiszen akkor szabadulna el végleg a pokol! Már az őrületbe sodorta magát, az önváddal, amikor Piton leért az emeletről. Hermione lefejtette magáről gyerekei karjait, s a férfihoz szaladt, s megragadta a karját.

-         Ugye jól van? Ugye renbe fog jönni?- könyörgő szemeit a  férfira meresztette.

-         Nem tudom Ms. Granger. Nem ígérhetek semmi jót. Sajnálom- mondta hűvösen Piton, s indulni készült.

-         De azért valamit csak tehetünk.

-         Természetesen. Reménykedhetünk - majd elhúzta a száját.- Maguknál mugliknál van valami más is. Áh igen. Imádkozhat is.

-         Jaj Istenem!- sikoltott fel halkan Hermione.

-         Látja megy ez magának- Piton lehúzta kézelőjét, amit eddig feltűrt.- Mindennap két erősítő főzet. És az éjjelszekrényre tettem egy elmeébresztő bájitalt, egy kanállal adjon be neki minden nap. Persze csak ha azt akarja, hogy visszatérjen közénk, ha nem akkor nem.

-         Persze, hogy…- Hermione rémülten nézett a fekete szemekbe.- Honnan tudja?

-         A szemébe van írva Granger. Le sem tagadhatná. Talán teljesül a kívánsága- Piton kilépett a verandára.- Egy hét múlva jövök.

Hermione nem volt önmaga. Saját kísérteteként járt-kelt a lakásban, a gyerekek pedig rémülten nézték anyjukat. Hermione ott ült a betegágynál. Harry nyugodtan feküdt, mintha máris a ravatalon lenne. Békésen kisimult arccal. Távol a világ gondjaitól, az élet küzdelmeitől és nehézségeitől. Hermione halk csengetésre kapta fel a fejét. Lesietett a lépcsőn, s Dobby már ajtót nyitott. A verandán egy apró kobold állt. Egy keskeny fekete bársonydobozt tartott. Hermione megrémült.

-         Ms Granger?- kérdezte a kobold.

-         Igen- lehelte halálra váltan Hermione.

-         Ezt önnek hoztam- Hermione felé nyújtotta a bársonydobozt, s remegő kézzel, de átvette. A kobold azonnal eltűnt a szeme elől. Hermione idegesen tartotta kezében a keskeny fekete dobozt, félt kinyitni. Félt, hogy mit talál benne. Visszavonszolta magát a hálószobába, s a nyitott ablakhoz lépett. Nézte a sötét éjt, a csillagokat. A keskeny ívű holdat. Nem merte kinyitni a dobozt. Csak csúszkáltak rajta az ujjai. Idegesen. Olyan rossz érzése volt, már az éjszakai csengetéstől is. A fekete bársony látványa pedig tovább növelte ezt az érézését. Futólag a nyugodt, mozdulatlan férfira nézett, s remegve, de kínzó lassúsággal felpattintotta a doboz tetejét. A fekete bársonypárnában egy jázminvirágos gyémántkészlet lapult. Hermione szemét azonnal elfutotta a könny. Tudta, rögtön tudta, hogy mi ez. Búcsúajándék Harrytől. Remegve vette ki a tok felső falához erősített pergament a dobozból. Széthajtogatva könnyes szemmel olvasni kezdte: „ Hermione! Már nem én személyesen adom át neked ezt az ajándékot, de szeretném, hogy tudd, igaz szerelemmel adom. Azzal, amivel mindig is szerettelek. Nehéz és küzdelmes éveket éltünk le együtt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta ezt nekem. Hogy veled élhettem le életem legszebb éveit. Hogy együtt élhettük meg a házasság örömeit és bánatait. Nem könnyítettem meg ezeket az éveket neked, és most már késő sajnálnom. Ha tehetném, igen visszamennék az időben veled, hogy elölről kezdhessünk mindent. Jóslatoktól mentesen, külső beavatkozások nélkül. Már nem tehetem. A sors ezt az utat rendelte nekünk, és ezt az életet. Igen tudom, egy életre megbántottalak, és nincs is mentségem. Szóban sohasem mondtam volna ki, hogy bocsánatot kérek tőled a történtekért. Most már bátran megtehetem. Fogadd tőlem ezt az utolsó ajándékot, amit még adhatok. Jázmin. Igen. Még ott is érzem, érezni fogom ezt az illatot. Magammal viszem, emlékül tőled. Az oly nagyon szeretett illatot, ami csakis rád emlékeztet örökké. A fátyol mögött is. Vigyázz nagyon magadra és a kicsikre. Szeresd őket helyettem is. És remélem, egyszer, valaha megbocsátást kapok! Örök szerelemmel: Harry.” Hermione szeméből patakzottak a könnyek, elmosódtak előtte a sorok majd pislogva ismét  olvasta. Remegő kézzel simított végig a kézíráson. Az utolsó ajándék tőle. Ezért kapta egy hét után. Valószínűleg a küzdelem után Harry maga akarta átadni neki az ajándékot, de végszükség esetére az egyedi készítésű ékszert elrendelhette, hogy saját címére hozzák ki. És Hermione kézhez kapta. Harry búcsúajándékát. Az élettelenül fekvő férfira borult s egész testét rázta a fájdalmas zokogás.