Lucius az északi bástyánál várta a fiát. Draco nyakkendőjét kötve ért mellé. Lucius belépett a várkapun, s a belső udvarra siettek.

-         Késtél! – mérte végig fiát. – Tudod, hogy nem szeret várakozni – pálcaintéssel megfényezte fia cipőorrát.

-         Elaludtunk – felelte kitérően Draco.

-         Mh – Lucius egy jelentőségteljes pillantást vetett fiára, mielőtt a díszterem ajtaja feltárult előttük.

-         A Malfoyok – sziszegte Voldemort hűvösen. – Csakhogy megérkeztetek drága barátaim – Voldemort nem váratott sokáig egy perces Cruciot küldött előbb Luciusra, majd Dracora. – Megmondtam, nem tűröm a késedelmet. Az ilyesmi, emberi gyengeségre utal. Márpedig egy halálfaló nem lehet gyenge – sziszegte. Lucius felsegítette a fiát és térdre borultak.

-         Bocsásson meg Nagyuram – hajtottak fejet. Voldemort egy kézlegyintéssel jelezte, hogy foglalják el helyüket. Lucius Piton mellé lépett, aki karba tett kézzel hűvös arckifejezéssel mereven nézett maga elé. – Volt valami?

-         Semmi – szűrte a fogai közül a lehető leghalkabban Piton. – Rátok vártunk mind. Szóval fontos dolog – Voldemort a halálfalók között járkálni kezdett.  A díszterem kőfalán körbe régi középkori zászlók feszültek. Voldemort temperamentumosan lépkedett, mint mindig. Talárja suhogása mintha fekete fátylakat hagyott volna maga után. Draco soha nem értette, hogy alkotja ezt az érzéki csalódást, de lélegzetelállító volt. Ahogy közeledett már látták a fekete füstfoszlányokat és ahogy távolodott lassan illantak el a levegőben. Végigtapogatta sima fejét és visszafordulva Bellára nézett, aki a trónus mellett állt.

-         A tavaszi akciónk sajnos nem járt sikerrel – nézett körbe a halálfalókon, akik sorra lehajtották a fejüket. – Igen. Szégyenkeznünk kellene. Hűtlen halálfalóink erősebbek mint mi? Akiket összetart Mardekár Malazár ősi terve és gondolata? – Voldemort visszafelé haladt a trónushoz. – Le akarok számolni az áruló söpredékeinkkel. A selejt eszméiben ingatag, hátbatámadó egykori halálfalókkal. Új harc. Új küzdelem vár ránk. Éppen ezen okból. A harcok szükségszerűek, igazam van? – ült a trónusra Voldemort, s Bella egyetértően simította át a vállát. Voldemort helyeslően biccentett és a tömör tölgyasztalról felemelte a serlegét, s belekortyolt. Senki sem mert még pisszenni sem. Csendben hallgatták Voldemort nyugodt hangú erősödő és elhalkuló beszédét. – Én minden idők legnagyobb legilimentora ne tudtam volna, hogy ők hajlamosak  a kétkedésre?- minden halálfaló gondolatát fogalmazta meg, mint mindig. Tudta a kérdéseket és a válaszokat is. Fel sem kellett soha tenniük. Ezért volt az, hogy többnyire Voldemort eszmefuttatásait hallgatták órákon át. – Természetesen tudtam, hogy ingatagok. De bíztam benne, hogy ha megismerik az erőmet, az összetartást, a testvéri egészet, az aninomitás alatti közösséget, a halálfalóságot, akkor megváltoznak. És valóban sokan készek voltak erre. De – Voldemort röviden összeszorította a száját. – Az egy, akiben annyira bizonytalan voltam, az egy… igen, most ellenünk szervezkedik. A romlott gyümölcs. Ami a többit is rothasztja – Voldemort gyorsabban vette a levegőt, mire Bella nyugtatólag a karjára tette a kezét. Voldemort hosszú pókszerű ujjaival megpaskolgatta, s újra felállt. – De ha igazán számot vetnék, hogy mennyien azonosak tökéletesen az én gondolkodásommal – végignézett a halálfalók tömegén. –Hát igen. Ne vágyjon senki közületek erre. Ezért követelem, hogy az eszmében erősítsétek magatokat, mert a legkisebb megingást is megtorlom, ahogy meg kell torolnunk ezt a gerinctelenséget, amit az elpártolt halálfalók tettek – Voldemort a gyűlést berekesztette, s Bellával és néhány magához intett halálfalóval kezdett beszélgetni.

-         Most már szinte bizonyos vagyok benne – fordult Lucius Pitonhoz. – Daniel Black. Az unokaöcsém. Magam mellett akarom tudni. Perselus? Mit tudsz erről?

-         Semmit – válaszolta hűvösen Piton. – Távol áll tőlem, hogy Potter háza táján szaglásszak – morogta.

-         Ravasz barátom – mosolyodott el fanyarul Lucius. – Nem válaszolsz. Semmi gond. Tehát Daniel náluk van igaz? Oda rejtette a húgom. Családi láncolatok egyszerű tisztása. Készülj Draco, hogy lesz egy teljesen magánakciónk kettőnknek – fordult futólag Draco felé.

-         Nem értem. Ha Daphné nem akarta, hogy nálunk legyen miért erőltetjük. Nem is tudtunk róla eddig – nézett értetlenül Draco. – Bár a gondolat, hogy Potter mellett éljen. Ez iszonyatos – vágta rá flegmán. – És egy sárvérűvel – rázta ki a hideg egy pillanatra. Lucius bólintott.

-         Látom érted – Lucius röviden a közeledő Voldemort felé nézett. – Voldemort is örömmel venné, ha egy hű halálfalóval több lenne a közelében. Ezért kell Danielt magunkhoz vennünk. Nem beszélve arról, hogy a véremet magam mellett akarom tudni – Voldemort közelebb lépett.

-         Draco – vörösesen izzó szemei a magas fiún futottak . – Remélem semmi probléma? – Voldemort kiválóan rátapintott a dolgokra mint mindig, sejtette a késedelem oka Draco volt.

-         Minden a legnagyobb rendben Nagyúr – hajolt meg röviden Draco. Voldemort kutatva nézte a fiatal apa arcvonásait.

-         A fiad?  - szűrte hidegen.

-         Jól van – Voldemort résnyire húzta a szemét.

-         És…Pansy? – Draco észrevétlenül de keményebben szorította össze a fogsorát. Voldemort néha feltűnően sokat érdeklődik Pansy iránt, ami soha egyetlen percre sem tetszett Draconak. Bár a mostani körülmények között talán valóban természetes. Pansy nehezen viselte a szülés utáni heteket.

-         Mindenki jól van – préselte a fogai közül a szavakat Draco.

-         Szeretném, ha elém járulnál a fiaddal – biccentett Voldemort. Hűvös fuvallattal folytatta szokásos körét a halálfalók között. Draco nem lelkesedett az ötletért, hogy Deimost Voldemorthoz hozza.

-         Nem fogja bántani Draco – nyugtatta a fiát Lucius, látva, mennyire felkavarta Dracot a gondolat, hogy a kis védtelen Deimost Voldemort kezei közé tegye akár egy pillanatra is.

-         Meg fogja zavarni, turkál a fejében, vagy ki tudja mit  - szürke tekintetével követte a fekete taláros alakot.

-         Biztosíthatlak én szállok szembe vele ha bármit is tenne az unokámmal, de nem fog – Lucius  nyugodt tartással támasztotta sétapálcáját a kövezetre. – Érdekli Deimos. Nem is alaptalanul. Ha megerősödtek, elhozzuk anyát és gyermekét egy rövid látogatásra.

-         Ha így látod jónak – rántotta meg leheletnyit a vállát Draco. Bár a gondolat, hogy Pansyt is Voldemort elé hozza még az előzőnél is rosszabbnak tűnt.

-         Nem lenne bölcs döntés Deimost Pansy nélkül hozni. Te is tudod – Lucius alig észrevehetően összehúzta a szemhéját. – Pansy nem is engedné.

-         Deimos meg visítana egész idő alatt – adta be a derekát Draco. – Igaz. Megbeszélem Pansyval – Lucius röviden bólintott, s csatlakoztak a félrehúzódó Pitonhoz.

Draco este sietve hajtatott be az ametisztköves kapu alatt. Leszökkent a hintóról és hármasával véve a lépcsőfokokat ért a hálóba. A lehető leghalkabban nyitott be, de még fent voltak. Pansy  az ágyon félig fekve szoptatta Deimost és ajka körül bujkáló mosollyal suttogott a kicsinek. Deimos nagyra nyitott szemekkel hallgatta anyját és közben apró szájacskájával tapadt a mellbimbóra. Megállás nélkül szívta az anyatejet. Draco az ajtófélfának dőlve nézte őket. A hajába túrt és elérzékenyülve figyelte a családját.  Szinte elgyengültek a lábai, s úgy érezte kicsúszik alól a talaj. Pansy és Deimos. A két legfontosabb kincse az életének. Szürke homályos tekintettel nézte hol az egyiket, hol a másikat. Anya és gyermeke bizalmas kapcsolatrendszerét. Deimos kifáradva elengedte a mellbimbót, s nagyokat ásítozott, mire Pansy halk melegséggel felnevetett. Deimos ismét várakozva kitátotta a száját, s ráharapva anyja mellbimbójára a rövid szünet után folytatta anyja szemrevételezését, Pansy pedig halkan duruzsolt a kicsinek. Draco még soha nem hallotta Pansyt ilyen dallammal beszélni, ahogy a fiához szólt. De nagyon tetszett neki. Sőt irigykedett a fiára. Már csaknem féltékenységig fokozódott ez az érzése. Pansy vele soha nem beszélt így. Még akkor sem, amikor a Roxfortban hízelgett neki. Deimoshoz viszont őszintén, meleg kedvességgel beszélt, és ezekért a pillanatokért bármikor cserélt volna Deimossal. Kitüntetett figyelemmel, csak neki szóló hangsúllyal beszélt a fiához. A szobában kellemes félhomály volt csak távol a sarokban világítottak a fali gyertyatartón a méregzöld gyertyák. Otthonos fénnyel világítva meg Pansyt és Deimost. Pansy ekkor felnézett. Meglepve látta, hogy Draco az ajtóban állva figyeli őket. Draco gyorsan felöltötte szokásos gunyoros mosolyát takarva ezzel szentimentális elérzékenyültségét.

-         Látom szívja magába a gonoszságot a fiam – jegyezte meg gúnyos hangsúllyal.

-         Ugyan – feleselt rá Pansy. – A gonoszságot a fogantatás pillanatában megkapta tőled. Genetikai öröklődés.

-         Nos amennyiben a gonoszságot tőlem örökli felvetődik a kérdés vajon tőled mit kapott? – emelte meg gonoszul a szemöldökét. – Labilis idegrendszert?

-         Ezt meg honnan veszed? – húzta összébb magán a pongyolát.

-         Ha jól emlékszem néhány hisztiroham, dühkitörés, és ehhez hasonlók – sorolta Draco, miközben az ágyra ülve lerúgta cipőjét és lehúzta a zokniját. – Förtelem milyen meleg volt ma – dünnyögte, s nyitva hagyva a fürdő ajtaját megengedte a zuhanyvizet. Nyugtató fenyőillat párásította meg a háló levegőjét, amire nem csak Deimos, de Pansy is elálmosodott. Mindketten ereszkedő szemhéjakkal pilledtek Deimos kellemes jóllakottsággal hevert anyja karjaiban, Pansy behunyt szemmel tartotta az egyre nehezebbnek tűnő csomagot a karjaiban. Draco méregzöld, mély aranybarnamintás háziköntösében lépett vissza a hálóba. Pansynak kipattantak a szemei. Deimos időnként még tett egy-egy szopómozgást és kortyolta az anyatejet, de végül feladta, s ásítozva nézelődött a szobában.

-         Gyere, sétálj vele egy kicsit – tartotta a fehér lepedőnyi anyagot Draco felé. –Büfiztesd meg.

-         ÉN?- bökött a mellkasára Draco.

-         Te, hát ki más? Egész nap én ugráltam a fiad körül, ennyit megtehetsz – igazította meg a hálóingje masnijait Pansy, és összehúzta magán a köntösét. Draco bizonytalanul átvette a fiát Pansy karjaiból.

-         És ha rám fog bukni? –ráncolta a homlokát, amin Pansy majdnem felkacagott, de gyorsan elrejtve nevetését csak gúnyosan elmosolyodott.

-         Nos abban az esetben kedvesem legalább valami jól fog kinézni rajtad – sötéten csillogó szemeivel egyenesen Dracora nézett.

-         Látom remekül szórakozol – húzta el a száját Draco, s Deimos vállára bukó szundikáló fején tartotta tenyerét.

-         Rajtad mindig kiválóan lehet szórakozni – takargatta be magát Pansy. Szemével figyelte, ahogy Draco időnként ránéz a fiára, megszemléli, és apró puszikat nyom a kis kezére, arcocskájára és a fejére, amiket Deimos apró homlokráncolással fogadott.

-         Te is ugyanezt csinálod – dünnyögte Draco, figyelve a kicsit.

-         Látod, lehet ezt örökölte tőlem – gonoszkodott Pansy.

-         Mit?

-         Irtózik az érintésedtől – villantotta ki gúnyos mosollyal a fogsorát Pansy.

-         Igazán? – Draco szemében tűz gyulladt. – Megmutassam, hogy mekkora tévedésben élsz drágám? – Pansy légzése egyetlen kihagyással felborult, ahogy Draco tekintetétől végigsöpört rajta a vágy.

-         Arról vitatkozhatnánk, ki él tévedésben – vágta rá gyorsan Pansy.

-         Ühüm – mosolyodott el elégedetten Draco. – Amint elalszik Deimos elvitatkozhatunk – súgta behízelgően Draco.

-         Akkor az nagyon- nagyon messze van, hogy vitatkozhassunk – nyújtózott elégedetten Pansy és lejjebb csúszott a párnán.

-         Pansy! – szólt rá Draco. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy én éjszakázzak Deimossal, amikor holnap hivatalos vagyok Voldemortnál, egyetlen szerelmednél – Pansy álmosan pislogott néhányat, de felállt és kivette Draco kezéből a kicsit.

-         Igaz – nem nézett Dracora. – Egyetlen szerelmemet ne várakoztasd többet – Draco még hátulról átölelte Pansyt és csókot lehelt felesége tarkójára, leheletével simogatva a bársonyos bőrt. Pansyn végigfutott a remegés.

-         Draco…! – kezdte megfedni Pansy.

-         Jó, menjetek – engedte el gyorsan Draco és levéve háziköntösét az ágyba siklott.

-         Nem jöttél vacsorára – nézett rá sötéten Pansy a gyerekszoba ajtajából.

-         Apám meghívott vacsorára – felelte röviden Draco.

-         Azt hittem végre egyszer az életben kettesben vacsorázhatunk  - sziszegte Pansy, a dühös zihálását érzékelve Deimos bizonytalanul  készülődött nyöszörögni.

-         Ne izgasd magad, mert fölöslegesen hergeled vele Deimost – figyelmeztette Draco undokul. Pansy elviharzott az ajtóból, s Deimost a kiságyba tette, alig lépett el a kiságytól, Deimos felsírt. Tudta. Ma éjszaka is kezdődik elölről. Felkapta Deimost és járkálni kezdett, kinézett a parkra. Váratlanul érte a meleg érintés a derekán. Draco mellkasa simult a hátához.

-         Holnap haza jövök hamarabb ígérem – súgta Pansy fülébe.

-         Ne ígérgess, úgyse tartod be – vágta rá bosszúsan Pansy. Draco maga felé fordította Pansyt és a nő ajkaira szorította a sajátját. Most ébredtek rá, hogy az elmúlt egy hónapban igazán nem is csókolták meg egymást. Túl sok minden történt, túl fáradtak, túl ingerültek voltak. És a Malfoy kastélyban ráadásul teljesen külön lakosztályban Deimos születése óta. Pansy igazán most, hogy Draco lágyan izgatta nyelvével, most ébredt rá, mennyire hiányzott neki a férje.  A kettejük intimitása. Deimos egész nap lekötötte és nem is volt ideje ilyesmiken gondolkodni. De most, hogy ilyen remegve várja Draco érintését, most látta be, hogy hiányzott neki ez. Draco szorosabban ölelte magához, mire Deimos Pansy karjában, panaszosan nyöszörögni kezdett a szorításra. Draco elengedte őket és sajnálkozva nézett le Pansyra.

-         Holnap hazajövök tényleg – suttogta. – Mikor fürdeted a kicsit?

-         Hatkor – nézett le Deimosra Pansy.

-         Akkor hatra itt leszek – nézett rájuk Draco, s becsukta maga után az ajtót. Pansy sétálgatott Deimossal, aki békésen pihegett Pansy karjaiban. Pansy lefektette a kiságyba. Alig érintette a puha takarókra, Deimos szeme máris felpattant, Pansy gyorsan felemelte, nehogy rákezdjen a sírásra. Egész éjszaka a karjaiban tartotta a kisbabát, s végül a hintaszékben ringatta mindkettejüket álomba.

Fanyar friss fenyvesek illatára ébredt. Bársonyos ajkak értek a szájához, Draco gyors puszit nyomott Deimos pihés kis fejére, s az ébredező Pansyra még visszavigyorgott a folyosóról. Gyors puszit küldött felé:

-         Este hatkor – s talárlibbenéssel már lesietett a lépcsőn. Pansy az ablakból figyelte ahogy Draco felugrik a fogatra, s máris száguld Voldemort várkastélya felé. Pansy ásítozva nézte a már sírásra készülő Deimost, s gyorsan a pelenkázóhoz lépett, mielőtt Deimos erősen rázendítene újabb követelésének hangot adva.