Tavaszi frissítő zápor mosta az ablakot. Sűrű cseppekben hullott az esőfüggöny. Kopogott az ereszen. Deimos  a szalon szőnyegén játszott. Időnként a bútorokba kapaszkodva felállt, majd visszahuppant a földre. Pansy az íróasztal mögül figyelte a kicsi próbálkozásait. Deimos időnként anyjára mosolygott, s végül visszatért a logikai játékokhoz. Pansy észrevette, hogy Deimos gyakran megunja kézzel egymásra pakolgatni a fából kézült alakzatokat, és egyszerűen megváltoztatja a formákat, ezzel megkönnyítve magának a feladatot. Ezzel órákig elszórakoztatta magát.

-         Deimos kincsem ne formáld át a kockákat – szólt a kisfiúra. – Mire apád hazajön nem fog ráismerni a játékodra – Deimos nem is figyelt anyjára. Pansy idegesen mártotta a tollat a tintába. Draco már négy napja elment. Négy napja semmi hír. Mint minden ilyen alkalommal Alainának írt. De most az egyetlen mindent tudó feleség is tanácstalanul és információk nélkül küldte a válaszlevelet. Pansy nagyot sóhajtott. Reménykedett benne, hogy kivételesen Draco most írni fog, hogy legalább életjelet adjon magáról. De nem. Hallgatásba burkolódzott az egész halálfalósereg.  Elmélyedve dőlt hátra a széken. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy Deimos félelmetes gyorsasággal mászik a folyosó felé. Egyetlen pálcaintéssal bevágta az ajtót a kicsi előtt.

-         Semmi rosszalkodás Deimos -  nézte ahogy fia célját vesztve egyre lejjebb görbülő szájjal mered a csukott fehérre lakkozott ajtóra. – Gyere szépen vissza, most itt játszunk. Nincs semmiféle bújócska – Deimos leült a parkettára és a könnyei máris potyogni kezdtek. Pansy fejét rázva Deimoshoz szaladt. Akaratos, mint Draco…na jó és mint én – csóválta a fejét és felkapta a gyereket a földről. – Nincsen semmi baj – gyorsan letörölgette a kicsi könnyeit és az ölében a gyerekkel visszaült  az íróasztal mellé. Deimos néhány másodperc alatt már el is felejtette, hogy eredetileg pityeregni készült. – Szeretnél ismét rajzolni?  - Pansy pálcáját a pennára pöccintette és újból megmártotta, majd pálcaintéssel rajzolni kezdett. Deimos tiltakozóan nyújtogatta kezecskéit és átvette anyjától az irányítást. Szemmel mozgatta a pennát. Pansyt mindig megmosolyogtatta Deimos milyen sűrűn és praktikusan használja az erejét, bár mellette teljesen ellustul. Többször rá kellett szólnia, hogy a játék maradjon eredeti és ne változtassa át a dolgokat. Deimos leeresztette a pennát és szemével a szalon berendezéseit tapogatta.

-          Min töröd a kis fejedet Deimos? – keresgélte Deimos kiszemeltjét. Egyetlen moccintás és a tinta máris a legközelebbi kép lakójára fröccsent.

-         Még ilyet! – törölgette magát a kép lakója. – Micsoda kegyetlenség! Az én kis ükunokám ilyet tegyen velem! –sápítozott az öregasszony a képen. Pansynak meg kellett állapítani a kép sokkal jobban néz így ki. A kötögető hintaszékes öregasszony, unalmas színfoltja volt  a szalonnak, de megkegyelmezett a képnek és letisztította.

-         Asszonyom! Asszonyom!- Aine jelent meg a szobában izgatottan tördelve kis ujjait.

-         Mi történt Aine? – kapta a tekintetét a manóra.

-         Három alak közeledik a kastélyhoz – hadarta gyorsan a manó. Pansy idegesen átsietett Deimossal a karján a szomszédos szalonba. Elhúzta a függönyt s kinézett. Két levendulataláros alak, egy fekete taláros férfit támogatva sietett a villa felé. Álarc volt rajtuk. Pansy idegesen topogott. Most mit csináljon? Kik ezek és kit hoznak? Lehet átverés az egész. Bizonytalanul tartotta a karján Deimost. A legnagyobb biztonságban mégiscsak a karjaiban tudta a kicsit. Pálcával a kezében a fogadócsarnok felé sietett.

-         Aine nyiss ajtót! – kiáltotta előre a manónak. Az oszlopcsarnok szélénél megállt. Az eső elől bemenekültek a halálfalótaláros alakok. Pansy megijedt tőlük. Az álarc. Az ismeretlenség. Az ellenség. Levendulaszín talárban.

-         Kik maguk és mit akarnak?  -emelte rájuk támadóan a pálcáját.

-         Nem kell magázni Cicám – hallatszott a behízelgő vihogás. Blaise lekapta az álarcot.

-         Ugye nem azt akarod mondani, hogy… - Pansy leguggolt a földre fektetett férfihoz és lekapta arcáról a maszkot. Draco sápadt arcát látta meg. Felsikított. Rémülten kapta a kezét az arcára és kikerekedett szemekkel meredt a férjére. Blaise tette a vállára nyugtatóan a kezét. Pansy megállás nélkül sikított. Deimos is bömbölni kezdett, s visszhangzott az egész kígyóoszlopos előcsarnok.

-         Pansy! Életben van fejezd már be! – kiáltott rá erélyesen Blaise. – Nekünk sietnünk kell vissza. Draco kicsit rossz helyen esett össze. De szerencsére én találtam rá  - intett a másik álarcosnak. Pansy most rémülten tapogatta Draco mellkasát, erőtlen légzésre koncentrálva. – Nyugalom Cicus. Merre vihetjük? – Pansy csak a pálcájával volt képes mutatni az utat, úgy érezte elment a hangja. Még soha nem rémült meg ennyire. Szinte sokkot kapott. A két férfi felnyalábolta Dracot és megindultak az emelet felé.  Óvatosan a franciaágyra fektették a férfit.

-         Figyelj Pansy – húzta az ablakmélyedésbe a nőt.  – Szükségem lenne most rögtön egy aláírásra.

-         Ühm. Blaise – keresgélte elveszettnek hitt hangját Pansy.

-         Nem a tietekre. Hanem egyre a mágiaügyi minisztertől és az Ispotály igazgatójától

-         Az kettő aláírás Blaise – figyelmeztette a férfit sötét szemekkel.

-         Persze én is tudom – vihogott fejét vakarva Blaise. – Csak kíváncsi voltam, hogy a halottnak hitt Draco látványa mennyire érintette károsan a szép kis fejecskéd.

-         Mire kell neked?

-         Mindent én se mondhatok el – tárta szét a karjait Blaise. Előhúzta a mellényzsebéből a papírokat. – Jaj igen és antadatálni  is kellene – egészítette ki a kérést Blaise.

-         Blaise! Nem kérheted! – morogta Pansy.

-         Hazahoztam a férjed. Életben van. Egy apró kis kérés cserébe – mosolygott lefegyverzően Blaise.

-         Na jó – adta be a derekát Pansy. – Bár nincsenek meg a megfelelő eszközeim.

-         Te vagy az egyetlen aki képes erre és aki meg is teszi nekünk.

-         Na igen – Pansy jól ismerte az apját. Voldemort ellen soha nem cselekedne. Ahogy Pansy sem. Az egyetlen különbség, hogy Blaise a barátja. – Add csak, addig megismerkedem a fiaddal  - vette ki a kicsit Pansy karjaiból.  Pansy az üres pergamenek aljára írta a neveket. Nem tökéletes másolat, de másolat lesz.

-         A datálás? Mikorra? – nézett kérdőn a Deimossal játszó Blaisere.

-         November húsz, az Ispotályos. A Miniszteré Július tizenegy – vetette oda Blaise, akit teljesen lekötött Deimos.

-         Ez év július tizenegy? – ráncolta a homlokát Pansy. – Az előre datálás nem szerencsés Blaise.

-         A szerencsével ne foglalkozz Cicus. Az meglesz – biztosította Blaise, de szemét nem vette le a kicsiről.

-         Ahogy akarod – Pansy ráírta a dátumokat, s összehajtva átnyújtotta  a papírokat.

-         Köszönöm. Egy igazi kincs vagy – vigyorgott Blaise. Csak az előcsarnokban adta át Deimost Pansynak. Ahogy áthelyezte a kicsit Pansy karjaira, Pansy fülébe suttogott.

-         Gyönyörű gyerek. Bár a mienk lenne – mosolygott sajnálkozva, s Pansy szájára szorította az ajkait. Majd gyorsan ellépett.

-         Blaise! – szorította magához a fiát Pansy.  Blaise csak a kapuból vigyorgott vissza rá.

-         Vigyázatok magatokra Pansy!- intett nekik és felvéve az álarcot kiléptek a zuhogó esőbe. Pansy egy ideig nézte a két ázott levendulataláros férfit, ahogy sietve elhagyják a villa területét, majd felrohant az emeletre Deimost a babahordozóba tette s a hálóba sietett. Draco eszméletlenül hevert az ágyban. Pansy lefejtette róla a halálfaló talárt és a nedves inget. Külsőre semmi sérülés. Teljesen érintetlen. Mégis eszméletlen. Erős átok lehetett.

Másnap Pansy épp az esti mosdatást végezte. Már csak Draco arcát törölte át, amikor Draco felnyitotta szürke szemeit.

-         Te meg mi fenét művelsz? – morogta, ahogy érezte, hogy csurom nedves.

-         Az esti fürdetésed. Manapság már ötkor el kell kezdenem a fürdetést mert két gyereket is fürdetek – vágta rá bosszúsan Pansy. S megszárította a férfit.

-         Hol vagyok? – Draco meglepődve nézett körbe a saját hálójában.

-         Na mégis mit gondolsz? A csatamezőre ruccantam ki megmosdatni téged? – gúnyolódott Pansy.

-         Esetleg. Ennyit megtehetsz a férjedért, elvégre én tartalak el – vigyorgott Draco.

-         Méghogy te! –morogta Pansy és intett Ainénak, hogy vigye ki a mosdótálat. Aine egy tálcával tért vissza.

-         Tessék a bájitalod – tartotta a férfi felé.

-         Örülök, hogy élek, nem hogy ilyen vackokat igyak – nézett flegmán a pohár felé. Pansy morcosan nézett rá, s megemelve Draco fejét megitatta vele a bájitalt.

-         Pansy. Rossz fát tettél a tűzre igaz? – kérdezte gyanakvóan Draco.

-         Honnan veszed ezt? – lepődött meg Pansy.

-         Kevertél nekem bájitalt és itt mosdatsz. Csak nem Blaise volt itt?

-         De képzeld itt volt! – gúnyolódott Pansy. A hírre a szürke szemek azonnal haragosan és féltékenyen villantak. – Téged hozott haza – fűzte hozzá Pansy kivárva, hogy Draco végiggondolhassa magába, hogy Blaise miért is lehetett itt.

-         Blaise? – Draco fáradtan fordította el a fejét. – nem is emlékszem.

-         Már, hogy emlékeznél, amikor eszméletlen voltál – figyelte a férfit.

-         Hol van Deimos? – kereste a kicsit a tekintetével.

-         Most nyűgösködik – dőlt hátra a székben Pansy.

-         És mi az oka? Ennyire megviselte, hogy itt hagytalak vele kettesben? Teljesen meg tudom érteni a fiam – húzta el a száját Draco.

-         Örömében sír, hogy végre néhány napra megszabadultunk tőled – sziszegte Pansy. – Most meg, hogy visszajöttél teljesen maga alá került. Látod ezt teszed velünk – nyitotta meg résnyire az ablakot, hogy friss levegőt engedjen a szobába.

-         De komolyan – nézett kérdőn Pansyra.

-         Jön a foga – legyintett Pansy. – Áthozzam? – úgyis tudta mit válaszol Draco, s már elindult Deimosért. A kicsi kisírt szemekkel hüppögött Pansy karján. Pansy nem győzte letörölgetni a könnyeket fia arcáról. Draco erőtlenül nézte őket, de Pansy a kicsivel a karján mellé ült az ágyra.

-         Jaj te nagylegény! –mosolygott a fiára Draco. – Hát ismét nyűgösködsz?

-         Az nem kifejezés – morogta Pansy. – Itt hagyhatlak titeket? Ugye Draco vigyázol rá? – nézte bizalmatlanul Dracot.

-         Menj csak elleszünk! – bólintott Draco. Pansy a meleg főzelékkel, ahogy visszatért látta, hogy Draco kiájulva alszik, míg Deimos apján mászkálgat.

-         Deimos, hagyd apádat pihenni - Visszatette a babahordozóba.

-         Mh. Maradjatok – mormogta álmosan Draco. Pansy beleegyezően bólintott és Dracoval szembe ült az ágyra. Deimos már a vacsoráját várta izgatottan. Pansy a szájába csúsztatta a kanalat és Deimos sokáig nyammogva ízlelgette.

-         Mit adtál neki? – figyelte hogy Deimos sokáig cuppogtatva nyeli le a falatot.

-         Gyorsan ható mérget – mondta undokul Pansy.

-         Akkor azért cuppant rá így Deimos – bólintott mindent értően Draco. – Ezen nőtt fel, neki csak természetes. Én is kérek belőle.

-         Van benne anyatej is – vágta rá gonoszul Pansy.

-         Akkor tényleg erős méreg lehet – jegyezte meg panaszosan Draco, majd elvigyorodott. – Egyébként nem hiszek neked. Már nincs is tejed.

-         De tájékozott vagy – húzta el a száját Pansy.

-         Persze. Szülheted a következőt – vihogott Draco.

-         Álmodozz csak – Deimos kíváncsian nézte apját. – Ide nézz Deimos! – szólt a fiára, aki bekapta az újabb falatot. Apjára mosolyogva nyammogott.

-         Tisztára megéhezem tőle. Adj nekem is belőle! – követelte dühösen Draco.

-         Majd ha Deimos befejezte megkapod – kacagott fel Pansy. – Neked, amúgy is mást készítettem.

-         Valami hatásosabbat? Szegény fiam is olyan immunis a mérgeidre, hogy az már hihetetlen.

-         De szerencsére te még nem – gonoszkodott Pansy. – Rám nézel Deimos! – szólt a kicsire, aki már megint mindenfelé figyelt. – Nézd meg eltereled a gyerek figyelmét. Máskor olyan kis tüneményesen eszik. Ha itt vagy akkor meg szétszórt lesz.

-         Nem kedvesem én a szerelmi bájitaljaidra vagyok immunis – vihogott Draco.

-         Mármint?

-         Hát nézd meg hiába itatod velem, távol állok még attól is hogy kedveljelek – vágta rá elégedett arckifejezéssel.

-         Nem is tudom lehet a méreg és a szerelmi bájital üti egymást – vágott elgondolkodó arcot Pansy. – Nem olvastál ilyesmikről?

-         Azt mondod? Nem én nem hiszem. Szerintem egyszerűen csak képtelen lennék  pozitív érzelmeket érezni irántad.

-         Nem véletlen, hogy máshol kell ezek után néznem – jegyezte meg gonoszul Pansy, Deimos ajkairól letörölgette az elkenődött ételt, s Draco elkapta a csuklóját.

-         Csókolj meg! –sziszegte akaratosan.

-         Itt van Deimos, hagyjál most!- akarta lefejteni Draco ujjait.

-         Csókolj meg – Pansy megadóan lehajolt Draco ajkaira. Draco puhán harapdálta a rózsaszín édes ajkakat. Deimos pedig gurgulázva nevetett, mire Draco a kicsi szeme elé tartotta tenyerét, a ki fintorogva forgatta kis fejét, hogy lerázza apja meleg tenyerét az arcáról. Pansy pihegve emelte fel a fejét s nézte ahogy Deimos kis kezeivel igyekezte eltolni Draco kezét.

-         Látod, mondtam hogy figyel – nevetett rajta Pansy.

-         Kis kíváncsi – morogta Draco ujjaival megsimogatva Deimos apró fülecskéjét, s pisze orrát.

-         Aine! – a manó megjelent az előre elkészített erőlevessel egyensúlyozva. Draco biccentett.

-         Add ide, amit Deimos evett!- morogta Draco kezét a Pansy kezében levő tányér felé nyújtva.

-         Le akarod ellenőrizni milyen méreggel etetem a fiunkat?

-         Pontosan – Draco kikanalazta a tányér alján maradt ételt, s egy falatra bekapta. Csaknem ő is leutánozta Deimos nyammogását, amin Pansy hasát fogva nevetett.

-         Elkényezteted – morogta Draco.  – Nekem miért nem csinálsz ilyeneket? – morgott Pansyra.

-         Deimos azért több pozitív érzelmet mutat, amit ugye te az előbb elhangzottak alapján nem mondhatsz el magadról – vágta vissza gonosz mosollyal Pansy.

-         Na jó, majd próbálkozom. Ezért az új-keletű méregért megéri – vigyorgott Pansyra és belemerítette kanalát a levesbe.