A vacsoraasztalnál kettesben ültek. Draco szürke szemei visszaverték a gyertyafényt. Pansy a tekintetére megnedvesítette az ajkát. Az asztal közepén vörösrózsa-csokor állt, Draco hozta, mint mostanában minden nap. Pansy meglepődve figyelte férje tevékenységét. Deimos még a nagyszüleinél nyaralt, s ezekben a napokban kettesben voltak a villában. Draco pedig burkoltan, de igyekezett bepótolni az esküvőjük előtti udvarlást. S ahogy Draco nem tudta palástolni az érzelmeit, úgy Pansy sem. Minden nap új Parkinson-recept alapján készült a vacsora, amelyet kettesben fogyasztottak el. Ezüst étkészlet, aranymintás tányér, kristálypohár, aranyhímzésű asztalterítő. Mindenben az előkelőség sugárzott. Draco és Pansy is zöldben voltak. Gondosan összehangolt ruhatárral rendelkeztek, nem volt nehéz összeválogatni a vacsoraöltözéket. S az asztal felett sűrű, forró pillantásokat váltottak. Pansy érezte, hogy Draco meg-meglebbenő szürke pillantásától kúszik a testébe az izgalom. Megköszörülte a torkát.

- Áruld el, melyik nő utasítja vissza állandóan a virágcsokraidat, hogy kénytelen vagy hazahozni őket? – gúnyolódott az asztal felett.

- Nem visszautasításról van szó. Egy nő halmoz el a csokraival.

- Most a virágárusra gondolsz? – nézett unottan Pansy.

- Nem, egy női hódolómra.

- ó Igen? És te gálánsan továbbadományozod nekem? Ez rémesen hangzik – érintette a villáját a szájához Pansy. – Mely cirkuszi mutatványodért kapod ezt? Voldemort talpnyalásáért? – vágta oda undokul Pansy.

- Tiszteletet, több tiszteletet szerelmetes feleségem – nézett rá flegmán Draco.

- Én Drága hites uram ez csak természetes – bólintott szertartásosan Pansy.

- Voldemort jóindulatára szükségünk van – törölte át a száját Draco.

- Mihez kell az ő jóindulata? Hogy ne pusztuljunk el az esztelen harcokban?  - húzta el a száját Pansy, de Draco átkulcsolta az asztalon nyugvó csuklóját. Szürke tekintetében sötét s komolyság villant.

- Beszéljünk nyíltan Pansy – szorította bilincsbe Pansy kezét.

- Mi mindig nyíltan beszélünk. Mikor alakoskodtunk mi egymásnak? – felelt kitérően Pansy.

- Persze semmikor, távol állt tőlünk, hogy hazudjunk a másiknak komoly dolgokban. De most kendőzetlenül akarok beszélni – Pansy nem rázta le a bilincsbe záró ujjakat.

- Rossz hírek igaz? – érzékelte Pansy. – A minisztérium nem viseli el, hogy harcok dúlnak. Úgy érzi tehetetlen, ezért erőteljesen lép fel.

- Mindig megdöbbent a politikai éleslátásod, hogy csinálod? – szorította meg a vékony csuklót Draco. – Nem mondok semmit és akkor is tudod.

- Nem igaz, te is tudod. Szoktál rá utalni, csak burkoltan – mondta komolyan Pansy. Érezte, most tényleg nincs mit gúnyolódniuk. Komolyan beszélnek, ez nem élcelődés.

- Természetesen nem akarlak belőle kizárni. Nem is tudom – Draco egy pillanatra lenézett az apró asszonykézre. – mióta Blaise átállt…én sem bízom Voldemortban…

- Ne mond ezt! –suttogta Pansy. Megsejtette, mit vár tőle már napok óta Draco. Megerősítést. Az eszmében. Mert bármennyire is úgy tűnik egymás ellen vannak, Draco mindig bízott Pansyban, a döntéseiben, az eszméjében, és a támogatásában. Pansy lehunyta a szemét, s amikor felnézett kemény, de megnyugtató hangon mondta. – Nem szabad elbizonytalanodnod. Az eszme, ami naggyá tesz téged! Hiszen érzed, tudod. És én is tudom!  Voldemort át fogja adni a hatalmát Neked Draco! De csak akkor, ha erősen érzi benned a hitet. Bíznod kell a mardekár igazságban! Hiszen ez az életünk tudod. Minket az eszménk emel ki mások közül. Ezért küzdtünk mind! A te apád és az enyém! Azért küzdöttek, hogy mi naggyá lehessünk Voldemort által! Az aranyvér a tiszta varázslóvér! Mi lehetne ennél fontosabb és értékesebb? Hogy is engedhetnénk, hogy a jöttment senkiházik, akik egy jóravaló varázslót nem tudnak felmutatni az őseik közül, majd ők nagyobbak és elismertebbek legyenek mint mi. Ha bizonytalankodsz azt megérzi Voldemort! Nem teheted és nem engedheted meg magadnak! A gyerekeink érdekében! Deimos érdekében! – nyomatékosította a szavait Pansy, s lehelete lebegtette a közöttük levő gyertyát. Táncot járt a fény mindkettejük arcán, világos és sötétebb foltokat hagyva a két sápadt arcon. Parkinsonnak igaza volt, egyformán sápadtak voltak mindig is. Egyformán flegmák, közönyösek, és mardekárosok. És egyformán akarták a hatalmat. A fény meglágyította és megkeményítette az arcvonásaikat. A gyertyafény játékában az arcvonásaik még nemesebbek, még arisztokratikusabbak voltak, mint  egyébként. – Deimos, a fiunk jövője érdekében nem teheted meg, hogy kételkedsz Voldemort-eszméiben! Ez neked is fontos nem? Ez mindannyiunknak fontos – suttogta elhalóan Pansy. Draco megemelte az apró női kezet és kézcsókot lehelt a levendulaillatú ujjakra.

- Köszönöm – suttogta Draco  a kézfejet csókolva.  – Hogy támogatsz…- súgta rekedten.

- Ez csak természetes Draco. Mindig is ezt tettem nem igaz? Én erre születtem. Hogy téged biztassalak abban, hogy elérd a célod, mert ez az én célom is. Mindig is ez volt a legerősebben közös bennünk. Mert csakis együtt juthatunk el oda, ahová tartunk – mondta komolyan, és hevesen Pansy.

- Ha Voldemort kinevez. Blaise ellen kell harcolnom – mondta ki a legnagyobb félelmét Draco.

- Ezzel most ne foglalkozz. Ezen majd ráérünk akkor gondolkodni, ha már kinevezett – intette le Pansy. Átsimított Draco gondterhelt homlokán. – Én tudom, hogy meg tudod csinálni. És nagy varázsló leszel Draco. A neved ott lesz a mágiatörténelem könyvekben.

- Blaise már ebben is megelőzött – morogta lehangoltan Draco. Pansy összefonta az ujjaikat és rákulcsolta a másik kezét is Draco kézfejére, közrezárva két keze közé a férje kezét.

- Hagyd ezt az örökös versengést Blaise-el!- intette le Pansy. – Te csak a saját utaddal törődj, Blaisenek megvan a magáé, ahogy neked is a tied. A te feladatodra koncentrálj és zárj ki minden mást.

- Érted is örökösen versengenem kell Blaise- el  -dühöngött Draco.

- Ez nem igaz. Honnan is veszed ezt? Semmi közöm Blaisehez! A te feleséged vagyok és az is leszek, amíg élek – mondta határozottan Pansy. – És nem azért mert apáink akarták, hanem azért mert én akartam. Amióta tudom a neved, azóta Mrs. Malfoy akarok lenni, s amióta megláttalak azóta már értem is , hogy miért. Nem fogok neked ömlengeni. Mert ez nem hozzám való tudod nagyon jól. Célom van azzal, hogy melletted vagyok, mindig is célom volt. A te fényeddel az én fényem is nő. Voldemort trónján akarok ülni veled az oldalamon! És ebben senki és semmi nem akadályozhat minket. Bármi áron is de véghezvisszük. Hiszen te is ezt akarod nem?

- De igen – bólintott lassan Draco. – Királynévá teszlek. A halálfalók királynéjává – Draco kettősen értette ezt. De valóban most még ő kell, hogy küzdjön kettejük ügyéért Voldemortnál. Pansy csak érintőlegesen és hátulról segíthet. S hálás volt a feleségének, hogy mindig lelket öntött belé, ha szüksége volt rá. Pansy mindig megérezte, mikor kell erkölcsileg támaszt nyújtania az ő bizonytalankodó lelkének, és Pansy ismét megadta neki ezt. Hogy magabiztos lehessen. Hogy tudatosan és célirányosan tegye, amit tesz.  – Ez a legfontosabb. A te és a gyerekeim felől való gondoskodás. Igazad van – a hangjából végre letűnt a bizonytalan lebegés. És Pansy megnyugodva ejtette lejjebb vállait.  Soha nem kellett kételkedniük egymásban, a szívük mélyén ezt tudták. Minden összekötötte őket, ami összeköthet két embert. A cél, amiért törtetnek. Az eszme amivel küzdenek, és a pozíció, amit birtokolnak és ami egy lépésre van attól, hogy eljussanak a legmagasabb elismerésig. – A hatalom veszélyes. Közel kerültünk hozzá, de ezzel közel kerültünk a halálhoz is.

- Mire célzol ezzel? – döbbent meg Pansy.

- Meg akartak mérgezni – suttogta halk rekedt hangon Draco

- Tessék? – vált vizenyőssé Pansy szeme.

- Egyetlen mozdulaton múlt, hogy ma itt ülök veled – villant a szürke szempár. Pansy nagyon megijedt, Draco keze után kapott, s Draco visszaszorította a kézfogásban.

- Mi történt? – rebegte Pansy.

- Voldemortnál. Ebédnél. Az ebéd Voldemortnál három teljes óráig tart. Hosszú idő, és Voldemort magához hívott. Ez soha nem újdonság, főleg az utóbbi években. Visszatértem a helyemre. Voldemort előtt az ember, sose tudhatja hogy bizalmatlan vagy bizakodó vele. A hátamon már futkosott a hideg veríték és megemeltem a serleget, ekkor ért vissza apám az asztalhoz. Egy véletlen volt az egész. Meglökte a könyököm a bor az asztalra fröccsent és égette a méreg a sötétzöld mardekáros terítőt. Mit érezhetett apám?

- És mit érezhettél te? – reszketett Pansy hangja.

- Ha nem jön akkor apám… Piton pedig nem is volt ma. Valaki szándékosan időzített erre a napra. Amikor Piton sem siethetett volna a segítségünkre. Egyetlen másodperc, és már egyedül vacsoráznál itt. – Draco szemében flegma fény gyúlt. – Örömünnepet ülnél? – vonta fel a szemöldökét.

- Ez nagyon morbid Draco – Pansy pislogott néhányat, a szíve észvesztő ütemben zakatolt.

- Olyan hülye vagyok. Nem is akartam elmondani – nézett el Draco a sötétlő sarok irányába. – Nem akartalak ilyenekkel idegesíteni, a kicsi miatt sem. Nem is tudom. Azért nyugodt vagyok. Hogy tudom a fiam tovább viszi a Malfoy nevet. Már nem kell félnem, hogy velem pusztulna a család.

- Jaj Draco – szorította az arcához a férfi kezét Pansy.

- És hamarosan ismét… - rándult mosolyra a szája Draconak.

- Igen. Hamarosan ismét fiút szülök neked. Mindig is ezt akartam. Ostoba asszonyi kívánság – neheztelt saját gondolataira Pansy. – De igen fiút akartam neked szülni mindig is és boldog vagyok, hogy ismét fiunk lesz. – Draco szemében csillogott a gyertyafény.

- Igen. És végre egy kislány is – vigyorgott Pansyra.

- Jó a biztos tudat, hogy lesz kire hagyni a hatalmas Malfoy-vagyont igazam van? – villantotta ki fehér fogait Pansy is.

- Hát igen – húzta fel a vacsoraasztaltól Pansyt. – Kivételesen sikerült egy jót beszélgetnünk. Nahát!

- Ugye? Megéri egy kis mérgezéses riadalom? – karolta át Draco derekát Pansy, ahogy felfelé haladtak a márványlépcsőn.

- Hát még akkor milyen kiválót beszélgetnénk, ha tényleg megmérgeznének.

- Most a halottról jót vagy semmit témánál vagyunk? – ráncolta a homlokát Pansy.

- Milyen jó érzés lenne odaátról hallgatni ahogy csupa szépet és jót mondanál rólam.

- Nem-nem kedvesem. Sajnos én nem tartozom azok közé, akik követnék ezt a szokást. Én még akkor is szidnálak. Bár valóban felemelő érzés lenne tudni, hogy az impozáns Mallfoy- kriptában forogsz a szörnyűségek hallatán.

- Az én hálátlan feleségem! Tessék! – rázta a fejét tehetetlenül Draco.