Pansy királykék estélyi ruhában lépkedett Draco mellett. A várkapuk nehezen nyíltak meg előttük. A közeli bokrokból tücsökciripelés hallatszott. Könnyed szellő lebegtette Pansyn a finom atlaszanyagot.  A fáklyák lobogtak a langyos nyári szélben. Az árnyékok feketén siklottak a várfalon. Mindenhol megerősített őrség. Halk cipőkoppanások. Őrzik Voldemort nappalait és éjszakáit. A minisztérium minden nemű és indíttatású párbajt tiltott. Voldemort pedig kivételesen tartotta magát a minisztérium szabályaihoz. Nem indított harcot és Blaise is csendes visszavonulót fújt. Nyugalom költözött a halálfalóotthonokba, már hetek óta. Voldemort futólag hívta össze a hű halálfalókat. És unaloműzésként végeláthatatlan mulatságokba és kártya-partikba merültek. A könyvtárban ülve kapták a meghívást, Bella írta a szöveget, és Voldemort csak aláírta. Bizalmas vacsorára invitálta kettőjüket. Meglepő és egyáltalán nem várt meghívás volt. A várkapuk halk vasrecsegéssel záródtak be mögöttük. A várkastély ezen a meleg nyári napon is hűvöset árasztott. Az étkező felé irányította Draco, a karjára simuló nőt. A széles mardekár-zöld függönyök oldalt összefogva már láttatni engedték a megterített asztalt. Határozott léptekkel ért a két fiatal a vár ebédlőjébe. Voldemort a kandallónál állt, a másik szélénél Bella. Feketében voltak, mint általában. Bella frissen mosott haja lótuszvirágillattal töltötte be a levegőt. Nagyon erős volt, és nagyon érzéki illat. Mintha a hajszálait a kandalló tüzére dobta volna, úgy terjengett a keleties illat a levegőben. Voldemort futó lapos pillantást küldött a mély dekoltázsú nő felé, de megérezve a belépőket azonnal megfordult. Arca sápadt volt, és vonásai keménységéből, mintha veszített volna. Bella jótékony hatása? Valószínűleg már egy kettesben eltöltött kora esti borozgatás után álltak itt. Pansy elgondolkodott vajon Bella itt alszik Voldemortnál? vagy a Lestrange- birtokokról jön minden nap? Esetleg egyszer itt egyszer ott? Rendszertelenül?  Bellát szinte mindig Voldemort mellett látta. Vajon melyikük igényelte jobban a másikat? Pansy nem gondolkodhatott sokáig, mert Voldemort hozzájuk lépett.

-         Pansy Malfoy – Voldemort lágy sziszegéssel ejtette ki a nevet, s a nő kezéért nyúlt. Hűvös, télies leheletével hajolt a hófehér kézfejre. – Örülök, hogy ismét a váramban köszönthetem. És hogy állapota ellenére is elfogadta a meghívásomat – húzta résnyire a száját. Pansy hűvösen lesütötte a szemét. Úgy érezte reszket a fagyos hosszú ujjak között. Voldemort megérezte a remegését. – Hűvös lenne? – emelte vörös tekintetét a kandalló felé, egyetlen pálcapöccintéssel a lángok szinte kicsaptak a kandallóból. – Draco – biccentett a nyúlánk szőke férfi felé. Pansy már nem takarhatta, hogy másállapotban van. Egyértelműen látszott. De Voldemort látványosan kedvét leli a vacsorázgatást a gyermeket váró Pansyval. Miközben ez felvetődött Pansy gondolataiban, nem győzte öniróniával fogadni a tényt, hogy Voldemort valóban kettesben volt vele akkor is, amikor Deimost várta. És most egy négyesben elköltött vacsorát szeretne. Az elutasítás fel sem merülhetett. Bella unokaöccséhez lépett és Draco kísérte az asztalhoz az asszonyt. Négy személyre terített széles asztal várta őket. És Voldemort mindent felhalmoztatott nekik, amit csak kívánhattak. Pansy erősen tartotta magát, s szál egyenes derékkal ült Draco mellé.

-         Megtiszteltetés, hogy ismét egy Lorddal vacsorázhatom – villant Pansy  sötét tekintete. Bella hátracsapta a haját, ahogy leült és büszkén felvetett fejjel az asztal alatt átsimította Voldemort combját. A szemközt ülő házaspár csak a mozdulatot érzékelhette, de sejthették, egy lazább hangulatú vacsorához van szerencséjük, ha Bella ingerlését így tűri a nagyúr. Voldemort meglepően előzékeny volt. Pansy mostani kedvenc italával kedveskedett a vendégének. Draco csak egy erősebb szájösszeszorítással reagált arra, hogy Pansy előtt a kristálykancsóban valóban frissen facsart meggylé áll, amelyre Pansy erősen rászokott az utóbbi időben. Pansy sejtette, hogy Voldemort ma mindenben a kedvében akart járni vendégeinek. Draco előtt hatalmas kosárban eper tornyosult. Voldemort és Bella közt pedig a konyakban úszkáló cseresznyeszemek, amit még akkor réges régen is annyira szerettek.

-         Unalmasabbá váltak a napok igazam van? – szedett a tányérjára Voldemort a húsok közül. – Nem hiába, a varázsló a párbajban lelheti legnagyobb élvezetét. Mekkora hiányérzet mindannyiunknak.

-         Miért fogadja el mégis a minisztérium kérését? – szúrta közbe Pansy.

-         Nem tudja? – Voldemort szeme alig érezhetően szűkült. – De tudja. Nagyon jól tudja. A minisztérium had érezze egy kicsit a hatalmát. Élvezet játszani velük. Azt hiszik ők irányítanak, holott valójában én irányítok. El tudja képzelni ezt az érzést Pansy?

-         Természetesen. Megtévesztően hasonlatos egy másik élvezethez, ahol hasonlóan alkalmazom én is az ön módszerét – húzta el gúnyosan a száját Pansy, s a villájára szúrt egy húsfalatot.

-         Mh. Meg akar mosolyogtatni? – görbült leheletnyit fölfelé Voldemort szája.

-         Csak a nyelve éles. A valóság sajnos ezt az állítását nem támasztja alá – mondta vontatottan Draco.

-         De ki az irányított és ki az irányító? Hol a határ, és mikor tudhatjuk épp hova tartozunk? – vetette közbe Bella miközben kéjes mosollyal a szájába csúsztatta a lédús kompótot.

-         Lehet sejteni – húzta finom mosolyra a száját Voldemort. – Bár valóban elveszíthetjük a kontrollt önmagunk felett is. Az óvatosság soha nem árt.

-         A minisztérium is óvatos akar lenni – kortyolt a vörösborból Draco.

-         Puhatolódzik nálam. Ez természetes. Maguk jól ismerik ezt a helyzetet nemde? Mint a gyerekek…kipróbálja meddig mehet el, hol a tűréshatár – emelte a poharát a házaspár felé Voldemort.

-         És magánál hol a tűréshatár? – nézett szemtelenül Voldemortra Pansy.

-         Erről Bella Seherezádéhoz hasonló meséket regélhetne nekünk – vetett futó pillantást a mellette ülő nőre Voldemort.

-         Sajnos a meséim nem szalonképesek – nevetett fel Bella hátralebbentve a haját. Voldemortot megcsapta a lótuszvirág illat, ahogy a szemközt ülőket is. Voldemort szinte észrevétlenül akadt meg a levegővételben, majd mintha mi sem történt volna tovább rágta a falatot. Kiszáradt a szája, s gyorsan egy korty borral sietett  önmaga segítségére. – És amúgy is. A mi történetünk több ezeregy éjszakánál.

-         Való igaz – hajolt meg előzékenyen Voldemort. Pansy nagyon furcsálta a helyzetet. Ahogy itt beszélgetnek négyesben. Voldemort itt ül Bellával, a választott nővel, és így beszélgetnek. Miközben Bella minduntalan inzultálja, sőt egyenesen kacérkodik vele. Na persze ez nem nagy vacsora, nem a halálfalótömegek előtti. Bella itthon van. És most önmaga lehet. Nem kell visszafognia magát. Nagyon furcsa páros. De nagyon összeillő páros. Pansy soha nem látta még ilyennek Vodlemortot. Most távol állt tőle a kegyetlenkedés és gonoszság, a mardekár és aranyvér emlegetése, a harcok. Most vendéglátó volt. A ház ura. Bellával az oldalán. Férfi, aki kiválóan forgatja a szavakat, aki gyorsan reagál, és ravasz. Voldemort valóban figyelemre méltó értelmi képességeket tudhatott magáénak. Pansynak szokatlan volt így látni Voldemortot, nem mint vezetőre nézni, hanem férfira.  Mert most Voldemort félretette a vezető álarcot, és bepillantást engedett nekik a magánéletébe. Egyáltalán, hogy jöhet szóba Voldemort és a magánélet? Pansy mindig olyannak képzelte, aki még az éjszaka kellős közepén is gonosz terveket eszel ki, és gyilkoláson jár az esze. Valójában csak az újságcikkek és a Voldemorttól rettegő emberek képzeletét látta és érezte. Eszébe sem jutott, hogy talán Voldemort több is lehet ennél. Férfi, ember, aki ugyanúgy étkezik, és szereti a finom ételeket és borokat mint ő. Borokat? Pansy legszívesebben megkóstolta volna, hogy tudja, vajon kitől szerzi a borát Voldemort. A vörös szemek szinte rögtön megérezték a váltást. Hogy Pansy Blaisere gondolt. Szinte tudta. Féltékenyebben villant a szeme, mint ha Draco sejtette volna meg a gondolatot.

-         Nem-nem – intett nemet a fejével. – A szállítóm teljesen más. Ez olyan lenne, mintha az illetőnek én szerezném be a kígyógyűjteményét, ha érti a példámat.

-         Tökéletesen értem – Pansy szeme idegesen villant.

-         Ne aggódjon. Nekem is sokat eszembe jut, pedig még nő sem vagyok – ironizált Voldemort, villantotta a szemét Bellára, aki felkacagott a pillantást érezve.

-         A Nagyurunk csak tréfál. Remek a humora – intette le Bella és kiitta a bort a serlegéből. – Kár, hogy ritkán villogtatja. Mindenki azt gondolja, hogy száraz és sótlan.

-         Bella!- sziszegte Voldemort, mire a nő elhallgatott.

-         Vigyázz Pansy! Voldemort úgy fogja a gondolatokat, hogy az életveszélyes, észre sem veszed és a legtitkosabb vágyaidat is látja – miközben beszélt ujjaival az étkészletet rendezgette maga előtt. – Lehet én is így jártam? – nézett engesztelő, vad tekintettel a mellette ülőre.

-         Bella egyszerűen letagadni se tudnád, az arcodra van írva minden vágyad – sziszegte dallamosan Voldemort, s egyetlen szemrebbenéssel megszorította Bella kezét. Bella leeresztette a pilláit. Voldemort elfordult és gyorsan témát váltott. – Tehát a minisztérium. Tegye, amit tenni szeretne. Most engedem. És majd meglátja nem is én indítom el a dolgokat.

-         Kire gondol? – a szürke szempár résnyire húzódott.

-         Draco, te biztosan sejted – nézett a szőke férfira Voldemort.

-         Potter? – vágta ki a gyűlölt nevet Draco.

-         Igen. Hamarosan, még van időnk. De türelmetlenkedik érzem – Voldemort elnézően legyintett. – Ezért most enyhíteni indokolt a levendulataláros sereggel az ütközeteket. Nem szeretnék két front közé kerülni.

-         Bölcs és előrelátó mint mindig – lelkesedett Bella, s megemelte a serlegét a férfi felé. Voldemort szinte szomorkásan nézte a felettük álló láncos gyertyatartón lebbenő gyertyafényt.

-         Sokan. Sokan vannak. Ellenünk – bólogatott, s bosszúsan intett a sarok felé, ahonnan lágy hárfadallam csendült fel. Bella nemet intett a szemközti házaspárnak, jelezve, hogy most ne szólaljanak meg. Bella kiválóan érzékelte Voldemort hangulatingásait. Tudta, hogy most egyszerre dühös és kimerült. Sötéten látja az aranyvér csapatok jövőjét. A szeretett halálfalók jövőjét. Voldemort mélyeket lélegzett. Bella várt néhány másodpercet, majd alig érintve Voldemort karjára tette a kezét. Voldemort megpaskolta a női kézfejet. – És hogy van mostanában Pansy? – nézett a szemközt ülő nőre.

-         Kitűnően – felelte lassan Pansy. Bella szemrebbenéssel jelezte, hogy ne kérdezzen vissza. A konyakból kiemelt egy cseresznyeszemet és kínzó lassúsággal a szájába csúsztatta. Fellökte magát a vacsoraasztaltól és Voldemort tarkóján átsimítva ellépett mögötte. A kandallóról leemelte az ezüstszelencéjét és nőiesen hanyag mozdulatokkal meggyújtotta. Magasan az ebédlő mennyezete felé fújta a füstöt, jellegzetes járással lebegtette a fekete szoknyát messze elcsapta a csípőjével minden lépésnél, söpörte a fekete méregdrága anyag a földet oda-vissza, ahogy csípőjével lökte  az anyagot és adta a ringást. Bella a hatalmas étkezőben járkált, amíg az illanót szívta, mélykék tüzes tekintete minduntalan visszatévedt a fekete taláros férfira. Voldemort is a cseresznyéket kezdte szemezni.

-         Egy sorsra jutottunk mindannyian – sziszegte Voldemort elmélázva. – Főleg Draco. A fő, hogy a szerencsénk nem hagy el – Draco csak biccentett, Bella erősebben fújtatott.

-         Igen. A Nagyurunkat számtalanszor akarták már hasonló módszerekkel megmérgezni – magyarázta a két fiatalnak Bella. – Kezdetben roppant talányos módszerünk volt a kivédésére.

-         Bella előkóstolt mindent – húzta felfelé a szája szélét Voldemort . –Sajnos megvolt a maga hátránya is.

-         Engem is szívesen látnának már egy családi kriptában – kacarászott gonoszul Bella.

-         Bellát sikerült megmérgezni, de Piton közbelépett – segítette a gondolatközvetítést Pansynak Draco.

-         Azóta mindent… elővizsgálunk. A kedvenceimet előszeretettel mérgeznék – cuppogtatta a konyakos cseresznyét Voldemort. – Igen ezt is. Az én kis kígyóim nagyon éberek.  – húzta el a száját Voldemort a halálfalói találékonyságán. – Semmi baj. A mardekáros eszme pumpálja a gonoszságukat. Addig nem baj. Sajnos ellenem fordítják. Köpönyegforgató népség – sziszegte maga elé. Pansyra nézett egy hosszú jelentőségteljes másodpercig. – Nem. Ő soha nem volt köpönyegforgató. A beavatáskor is éreztem, talán nem kellene. De rájöttem, hogy így még van lehetőségem meggyőzni. Így is úgy is ellenem fordult volna. De ő tiszta harcban akar engem, nem alattomosan. Tetszik a logikája – bólogatott Voldemort. – Az egyenessége. Nem mondta, de éreztem, hogy meg fogja tenni. Amivel nem számoltam, hogy a többi viszont olyan mint a nádszál. Hajlonganak az eszmék tengerében. Zabini nem volt igazán erős az oklumenciában a többiek viszont igen. Ezért nem láthattam. Mit is terveznek. De menjenek! Nem láncolom őket magamhoz!- pattant fel dühösen Voldemort. – Úgy tesznek mintha kényszerítettem volna őket. Pedig nem. Szabad akaratukból jöttek hozzám.

-         Mert féltek tőled – szólt közbe Bella, a levegőbe fújva a füstöt. Voldemort sokáig meredt a nőre.

-         Te is? Te is féltél?  - sziszegte, Bella közelebb lépett hozzá a testével teljes felületével hozzásimult.

-         Igen. De ellentétben velük. Én élveztem, hogy félek tőled – suttogta a pengeéles ajkakra.

-         Igaz – túrt a lótuszillatú hajzuhatagba Voldemort  és végighúzva ujjait a selymes női hajkoronán ellépett.

-         Ha azt hinnétek nem lehet félelemmel magamhoz láncolni embereket, varázslókat, akkor tévedtek. Erősebb kapocs ez mindennél – lépkedett indulatosan Voldemort. – Csak keveseknek adatott meg, hogy ezt értékeljék is. Mert egy idő után a félelem élvezetté válik. Amikor már nem a félelem köti hozzám őket, hanem valami más.

-         A félelem veszélyes talaj – követte Bella ujjaival Voldemort érintését a fejbőrén. S ő is ugyanúgy húzta végig ujjait a haján, mint Voldemort. – Ingatag. Mert menekülnek tőle a gyengék.

-         A gyengék. De kinek is kellenének a gyengék? – sziszegte Voldemort. – Nekem nem kellenek.

-         Ezért maradunk kevesen. Mert csak az igazán erős a kitartó – Bella tüzes tekintettel nézte a járkálót. Pansy és Draco tökéletesen értették mi zajlik előttük. Voldemort hívei fogynak. Vagy Potter, vagy Blaise oldalára állnak, és kevés az, aki kiáll az aranyvérű eszme mellett, mert kevés az aranyvérű. Itt a probléma.

-         Félnek tőlem és ezért behódolnak, s félnek tőlem ezért elmenekülnek – rázta a  fejét Voldemort. – Ki értheti ezt?

-         Csak az ismeretlentől félünk – húzta résnyire a szemhéját Pansy.

-         Igaz – kapta rá a szemét Voldemort.

-         Ha ismernék nem félnének – Voldemort bólintott.

-         Ha ismernek ellenem fordulnak. Mind. Hiszen mögém látnak. A legnagyobb ellenfelem a vérem. A félvérség. Ezt utasítják vissza, akik már nem félnek.

-         Nem téged nem lehet kiismerni – nevetett fel Bella. – Ezt én tudom a legjobban.

-         Azt mondod senki nem ismer?

-         Néhányan ismerünk belőled néhány dolgot. De nem többet. Blaise a haláltól rettegő öregembert látja benned, Pansy a politikai eszmékkel erős vezetőt, Draco és a Malfoyok a logikád, én a férfit  - súgta rekedtesen Bella. – Még önmagunkat sem ismerhetjük igazán. Te sem ismered magad – tette hozzá gúnyosan Bella.

-         A nőknek megtiltanám, hogy gondolkodjanak – kacagott fel Voldemort, s Bellára mutatott. – Lehengerlően eszesek tudnak lenni. Tessék. Az én Bellám!- lépett hozzá s átsimította a nő derekát. – Az egyetlen, aki képes a végletekig felbosszantani és megnyugtatni – csóválta a fejét. Voldemort miért engedte nekik ezt? Itt van. Emberként Pansy és Draco előtt. Célja volt ezzel is. Lassan, de be kell mutatnia nekik a hatalmát. Minden előnyével és hátrányával. Hiszen hamarosan…minden másként lesz. Látniuk kell a kettősséget. A harcban, az eszmékben. A látszólagos erősségek mellett a gyengéket.Nem kell félni. Sokan vannak még a halálfalók. De sokan gyűlnek az ellenfelek is. Bellával vitázva és elmélkedve mások előtt. Keveseknek adatik ez meg. De hát a Malfoyok. Azok Malfoyok. Ők, akik a kevesekhez tartoznak. S akiknek fontos látniuk a képek mögé is. A vacsora alatt mindent láthattak, azt is, hogy ez az egymás mellett élő ember együtt töltik le az életüket, de ugyanazzal a régi érzéki szenvedéllyel. Voldemort észrevette Pansy ereszkedő pilláit. Álmosan pislogott, amikor azt hitte nem veszi észre.

-         Tapintatlan voltam. Ne haragudjanak!- nézett a házaspár felé Voldemort. – Éjfélekig virrasztatnám magukat, holott Pansynak már régen pihennie kellene. Elengedem magukat, majd lesz alkalmunk egy hajnalba nyúló beszélgetésre is ebben biztos vagyok. De nem most – intett, Draco és Pansy felálltak.

-         Köszönjük a meghívást!

-         Én köszönöm, hoyg eljöttek –csókolt kezet Pansynak Voldemort, s a két fiatal meghajolva távozott.

-         Sokat elárultál – szívta meg az illanót Bella.

-         De nem eleget – simította át sima homlokát Voldemort, s elindulta ka csigalépcsőn a toronyszoba felé.