Vánszorogtak a nappalok és az éjszakák is. Pansy az eső mosta ablakon nézelődött. Nem tudott aludni. Pedig már egy hete képtelen aludni. Nem jön álom a szemére. Vár. Hírekre, vagy legalább egy érzésre, egy sugallatra. Tőle. De nem. Draco nem úgy mint egy hasonló helyzetben, most nem várja a segítségét. Miért nem? Egy sor, egy gondolat, legalább egy röpke érzést küldhetne. De a mentális csatorna hallgat mint a sír. Pansy többször próbált üzenni, de a fogadó oldalán teljes volt az elzártság. Vajon mik történhetnek vele ezekben a napokban? Kínozzák? Vagy csak üldögél a hűvös azkabani cellában? Talán már meg is volt a tárgyalás a minisztériumban? Gondol azért egy kicsit rájuk? Egyáltalán újra el kell végezni az egyenletet? Összeadni és kivonni, hogy hányadán is állnak egymással? Draco és ő. Nem mondhatják, hogy unalmasan teltek a napjaik. Együtt. Röpke néhány évi házasságuk alatt. Lassan három éve. Télen. És Pansy ismét egyedül van. Nehezebb Malfoynak lenni, mint gondolta volna. Az örök kétség, az örök függés, az örök óvatosság. Lám most egyetlen nap alatt semmivé foszlott. Egyáltalán mi történhet? Milyen következményei lehetnek egy ilyen tettnek? Hogy a Malfoyok rosszban sántikáltak a minisztériumban? Néhány év azkaban? Vagy rosszabb? Birtokvesztések? Egyáltalán melyik a rosszabb? Talán nem is csak évek. Lehet példamutatásként más is? És a titokzatos ellenség? Az áruló? Talán máris a védtelen Malfoyokra támadt ott a cellában. Talán már nem is élnek? Azért nem üzenhet mentálisan? Fájt az üresség. És hideg volt a hitvesi ágy. Hidegebb mint eddig valaha. Pansy fásultan átsimított a homlokán. Nem tehet semmit. És jobb ha most tényleg titokban marad az ő holléte. Deimosért. A Malfoy-örökösért. Pansyban végigperegtek a három év emlékei. Veszekedések és kibékülések. A közös vacsorák, a Deimosszal töltött idők. A keserű és az édes pillanatok. Draco arca villant fel előtte minden percben. S mindig máshogy. Ha a fiára nézett is őt látta maga előtt. Ugyanaz a szürke szem. És hirtelenszőke haj. S számtalanszor reménykedett abban, hogy megfordulva ott lesz a magas, karcsú fekete taláros férfi az ajtóban, hanyagul az ajtófélfának dőlve, zsebrevágott kézzel, flegma arckifejezéssel, de ő, testi valójában és ismét vele. Most is mint már annyiszor az ajtóra kapta a tekintetét. De az ajtófélfába kapaszkodva nem Draco állt, hanem Deimos. Aki már most olyan kiválóan érzékelte anyja hangulatait. Most is megérezte, hogy a szokásosnál is keményebb a sápadt fehér arc, mint valaha. Hogy elrejtse a fájdalmat, és aggódást. Pansy letörölte a könnyeit. S a fia felé fordult. Deimos hozzáfutott és anyja lábait karolta át. Pansy felvette az ölébe és nézte a mély komolyságú szomorú szürke szemeket. Deimos, aki a számtalan csicsergés mellett sokszor komolyabbnak tűnt, mint azt a kora igényelte volna. Pansy áttúrta fia selymes haját.

-         Ne sírj anya! Apa biztosan hazajön – mondta vékony kis hangján. Pansy elmosolyodott fia bíztatását hallva, s magához szorította a kisfiút. Deimos átkulcsolta anyja nyakát és szorosan hozzábújt. Ketten voltak most ezen a világon. A bizonytalanságban a hírek nélkül. És Deimos ilyen aranyosan nyugtatja őt, holott neki kellene a fiát nyugtatni. Deimos, aki mindig vele volt, aki olyan egyszerű gyermeki őszinteséggel és ésszel reagált mindenre. Erősen szorította anyja nyakát, szinte megfojtva az öleléssel, s esetlen mozdulatokkal megsimogatta anyja ében haját. Pansy puszit nyomott fia kerek kis arcára és az ölében átvitte a hálóba. A széles franciaágyra fektette a kicsit és betakargatta. – Itt alszol velem ma? – kérdezte halkan Deimos. Pansy simogatta fia fejét, s végül ő is bebújt a takaró alá.

-         Rendben – sóhajtott halkan. Egyedül érezték magukat. És persze, hogy hiányzott Deimosnak is az apja. Ezért ragaszkodott olyan nagyon Pansyhoz most. Szinte nem is szakadt el tőle.

-         Szoktak veled beszélgetni a testvéreim? – tette anyja hasára a kezét Deimos.

-         Hát persze – mosolyodott el Pansy. – ÉS azt mondják, hogy nagyon örülnek, hogy ilyen aranyos bátyjuk van mint te.

-         Tényleg? – ámuldozott Deimos.

-         Igen-igen – bólogatott hozzá Pansy.

-         Nahát, nagyon kedvesek ezek a kistesók. Már szeretném megismerni őket – hallgatózott anyja hasára téve a fülét. Pansy mosolyogva simogatta a hatalmas hasára hajtott szőke fejet.

-         Már igazán nem kell sokat várni.

-         Fognak velem játszani? – kíváncsiskodott Deimos.

-         Biztosan. Ugyanolyan gyerekek lesznek mint te. De kezdetben még sokat alszanak és sírnak.

-         Hát az elég unalmas – fintorgott Deimos.

-         Te is ezt csináltad – nevetett fel halkan Pansy.

-         Biztosan? – vakargatta meg a fejét felülve Deimos. – Nem emlékszem.

-         Mert még nagyon kicsi voltál. Ők is nagyon picik lesznek.

-         Ezek a kistesók sokat mozgolódnak – vonta le a következtetést, ahogy érezte a belső kis rugdosásokat Deimos.

-         Mert megörültek, hogy már kíváncsi vagy rájuk. És így fejezik ki, hogy ők is szeretnének már személyesen megismerkedni veled.

-         Akkor jó – dőlt vissza a párnájára Deimos. – Most már aludjanak, én is alszom. Jó éjt anya! – nyomott puszit anyja arcára és Pansy ismét betakargatta a fiát. Fáradt lehetett már Deimos is, mert szinte azonnal elnyomta az álom. Pansy nézte a kisfiú álomban rebbenő szempilláit. A békés gyermekarcot, hallgatta fia halk, lassú szuszogását és a szívét megtöltötte a meleg szeretet. Nem is emlékezett meddig nézhette így a fiát, ahogy alszik, amikor őt is elnyomta az álom.

Nem várt ébresztő volt. És amit már nagyon régen nem érzett. Pansy mosolyogva érzékelte a régről jól ismert meleg kis nyelv intenzív nyalogatását a talpán. Karmilla! Hát ez meg hogy lehet? Draco egyenesen száműzte a macskát a hálóból. Jaj persze. Hiszen nem otthon vannak, nem a londoni ametiszt villa melegét érzi, hanem Blaise vidéki hegyi házának a kandallója ropog. De Karmilla, hogy kerül ide? Pansynak kipattant a szeme és felült. Karmilla azonnal felült és fülét hegyezve nyávogott egyet. Deimos még aludt szétterülve a széles franciaágyban. Pansy halkan betette maga mögött az ajtót.

-         Mi újság Karmilla? És hogy találtál ránk? – suttogta halkan Pansy, s a macska követte a szűk kis lépcsőn  lefelé a konyhába. Karmilla farkát lágyan lebegtetve nyávogott. – Szétnéztél Londonban? Helyes. A Malfoy-birtok? – Karmilla a tappancsát nyalogatta. Pansy megengedte a vizet és teát tett fel főni. A tűzhely felett kinézett a hátsó parkba. Az őszi napfény álmosan bukott fel a dombok mögül. – Volt tárgyalás? – kérdezte a legfontosabbat, Karmilla nyávogott. – Nem? Mármint, semmi? – Pansy lázasan gondolkodott. Tehát Draco és Lucius nem ült bíróság előtt. Akkor mégis mit akarnak? Elítélni mégiscsak a bíróságon kell őket. Anélkül senkit nem végeznek ki? Vagy igen? Pansy felsietett, hogy átöltözzön. Karmilla addig körbejárta a házat, s Pansy már a pálcáját süllyesztette a zsebébe, amikor visszatért hozzá. Lelkes nyávogásba kezdett. – Hogy ? Valaki van a hátsó kerítésnél? És már egy órája is láttad? Ennyi ideig nem lehet sepregetni ezt a néhány métert! – Pansy kikukucskált az ablakon. Egy termetes asszonyság sepregette már a tökéletesre sepert hátsó járdát. Pansy szemeivel jobban megnézte, majd végül úgy döntött kinéz, megnézi ki lehet az. Kiábrándító bűbájjal álcázta magát és kiosont a kerítás mellé. Talpa alatt zizzent a száraz őszi avar.

-         Pszt!Pszt! – sziszegte ügyetlenül a sepregető nő. – Pansy! Te vagy az?

-         Millicent?!- ismerte fel a hangot Pansy.

-         Igen – már hajnal óta itt sepregetek azt hiszem ráfagyott az ujjam a seprőre. – Figyelj, annyit tudok, hogy Draco már nincs az azkabanban. Tegnap kihozták őket.

-         Hova vitték? – kapaszkodott a kerítésbe Pansy és úgy markolta, hogy már fájtak az ujjbaegyei az erős szorítástól.

-         Azt nem tudom – imitálta a sepregetést Millicent. – De este hozták el őket. És nagyon sebtében. Tárgyalás nélkül tűntek el. Ki tudja mi történhetett? – bizonytalankodott Millicent.

-         És jól vannak?

-         Igen. Egy karcolás nem érte őket. De… azért ez elég gyanús nem? – sandított oda,ahol Pansyt sejtette.

-         Kitől tudod?

-         Kitől tudnám, hát Blaise-től!- nézett az ég felé Millicent. – Ő küldött, hogy mondjam el, ne idegeskedj, mert még…mh, hogy is fogalmazott – Millicent elpirult. – mert még bőven élvezheted, majd férjed ágybeli ténykedését. Ezt mondta – Pansy futólag elmosolyodott, nem is Blaise lenne.

-         Találkoztál vele?

-         Igen. Berontott szó szerint a virágos kertembe, amikor lefóliáztam a virágokat, hogy ne fagyjanak meg. Hidegen indul ez a november – bosszankodott Millicent. – És össze vissza beszélt. Mármint zihált, lihegett, kapkodott és szinte észhez sem tértem már ott sem volt – támaszkodott  a seprőre Millicent. – De nagyjából ezeket mondta. És a kezembe nyomta a seprűjét, ami mint kiderült egy zsupszkulcs hozzád. Azt mondta sepregessem csak lelkesen az utcát, és megjelensz majd ne féljek. Hát én már itt sepregetek mióta. Azt hittem valami varázslat lesz, és ha kellően letisztítom az utat, akkor meglátom a titkos átjárót, vagy valami – nevetett saját ostobaságán Millicent. – Gondolhattam volna, hogy nem használhat varázslatot, mert rögtön idecsődülne a minisztérium. Na megyek, mert megfagynak a virágaim – sopánkodott Millicent. Pansy csak a fejét rázta. Millicent a legnagyobb riadalomban is nyugodt. Tessék. Most is a virágai izgatják, nehogy kifagyjanak a hideg földben, miközben Blaise lélekszakadva lohol valahol London az azkaban meg ki tudja még mik között. És valószínűleg az egész Malfoy-család kapkod idegeskedik, Voldemort szintén, De el tudja képzelni, Hogy Crak és Monstro tegnap is kártyáztak és teletömték magukat, míg Millicent varázsnövények gondozása szakkönyveket bűvölte unottan, egy cukorkát szopogatva. A szívükkel nem lesz gondjuk az biztos. Millicent megkereste a seprűn a zsupszkulcsot és már el is tűnt Pansy elől. Blaise maga nem jöhetett, főleg fényes nappal, de valóban a kerti zöld kötényben még reggeli borzas hajjal ásítozó kövérkés Millicent tökéletes információs csatornának tűnhetett számára. Ezért is választotta a nőt, főként, hogy meg is bízott benne. Tehát Blaise értesítette a fejleményekről. Draco életben van, és már egy hét után kikerült a hűvös azkabani cellából is. Vajon hol lehetnek most? És mi történhet velük? Blaise sem tudott többet? Valószínűleg így sem kis kockázatot vállalva intézte az ügyeket nekik. Jó lenne tudni, vajon mennyit köszönhetnek most Voldemort és Blaise közbenjárásának a minisztériumnál, és talán a sejtett ellenségnél…