Már éjfél közeledett. A kristálypohár megtelt a gyöngyöző fehér borral. Vékony nőies ujjak értek a talpas pohárhoz és a cseresznyeszín ajkakhoz. Belekortyolt, majd visszahelyezte a mahagóni asztalra. Csipkeujja könnyen fedte a kézfejét. Jegygyűrűjén táncot járt a gyertyafény, ahogy homlokát dörzsölgette. Az ajtón könnyed kopogtatás hallatszott.

-         Tessék! – csattant a türelmetlen válasz.

-         Foglyot hozunk! Valami fontos vezető lehet – két erőteljes férfi lépett a terembe.

-         Vezessék be! – intett ingerülten a nő, s megakadt a lélegzete, amikor a megszaggatott levendulataláron felsiklott a tekintete. Az évek óta nem látott markáns férfiarc…a nőnek kihagyott a légzése, de palástolta érzéseit és megkeményedett acélos arckifejezéssel nézte a belépőket. A levendulatalárost a kövezetre lökték. Erőtlenül rogyott a földre. A nő hideg sötét szemekkel nézte a megkötözött férfit. Felemelkedett az íróasztal mögül és áfonyaszín talárja súrolta a talajt. Mély levegőt vett.

-         Hagyjanak magunkra! – mondta szárazon.

-         De úrnőnk! – tiltakoztak a vezetők.

-         Azt mondtam hagyjanak egyedül a fogollyal – a két féri engedelmesen kilépett. Szedték a lábukat, mert tudták, ha nem tennék annak sorozatos Crució lenne az eredménye. A nő halkan hozzátette: - Te is menj Draco! – a sarokban megkövülten ülő megmoccant.

-         Pansy! – akart hozzálépni Draco, de Pansy megrázta a fejét. Draco meghajtotta magát és ruganyos léptekkel távozott. Ketten maradtak a teremben. Pansy hangtalan léptekkel haladt a gobelinek előtt. Mint már oly jól ismerték pálcáján könnyedén átfonva ujjait, hátul billegtette fenekén a pálcát. Egyikőjük sem szólalt meg. A férfi nem tudott mit mondani, a nő pedig nem akart megszólalni. Végül szembefordult a még mindig térdeplő férfihoz. Az várakozó tekintettel figyelte.

-         Blaise Zabini – ejtette ki a nevet dallamosan Pansy. Pansy ráemelte a férfira a pálcáját. Blaise lehunyta a szemét. Várta a jól ismert fájdalmat. Talán kívánta is. Hogy megismerje Pansy erejét végre személyesen. De nem ez történt. A lábait és kezeit szorító varázskötelek tűntek el. – Ezekre nincs szükségünk – húzta gúnyos mosolyra a száját Pansy.

-         Rég láttuk egymást Cicus – vihogott Blaise. Most álltak először így egymással szemben. Pansy Voldemort utódjaként. Blaise pedig az ellenfél seregének másodvezetőjeként. Harry Potter mellett irányította a saját csapattesteit Pansy ellen. A feketés és a levendulatalár. Pansy az övébe csúsztatta a pálcáját és az asztalról elemelte az illanósszelencéjét. A gyertyafénynél gyújtotta meg a levendulaillanót.

-         Megváltoztak a dolgok – fújta ki a nyugtató levendulaillatot. Blaisehez sétált, s megkínálta az illanóból. – Hát nem szantál, de… - Blaise rávigyorgott és elemelt egy könnyed sodrású vékony illanót. Ő is az asztalhoz lépett, hogy meggyújtsa. Az asztalnak dőlve figyelte a járkáló nőt.

-         Itt vagyok. A foglyod. Kényed-kedved szerint örömödet töltheted bennem – húzta csábos mosolyra az ajkát.

-         Nem vagy abban a helyzetben, hogy humorizálj Blaise! – figyelmeztette hideg tónussal Pansy. – Nem érted? Én vezető vagyok! Nem tehetem félre a szerepemet. Ebben a teremben soha! – sziszegte Pansy. – Elfogtak. Elém hoztak. És döntést várnak tőlem.

-         Jó. Halljuk, mit akarsz tenni? – fújta ki a füstöt Blaise.

-         HA Voldemort állna itt nem lenne kérdés mit érdemelsz.

-         De nem Voldemort áll itt – nézett komolyan Blaise. – Mit szeretnél tenni velem Pansy? Megkínzol? Megölsz? Mert más az eszmém mint a tied?

-         Mardekáros voltál Blaise! Tudhatod! – dőlt előrébb az erős kiáltással Pansy. – Ellenem támadtál! Érted! Ellenem! – szorította tenyerét a mellkasára Pansy.

-         Tisztában vagyok vele.

-         Miért? Blaise miért? – nézett esdeklően Pansy.

-         Nem volt más választásom. A tinta már megszáradt a papíron. S később jött a hír. Hogy már te vagy a vezető. Az ígéretemet nem vonhattam vissza. Azt hiszed nekem nem fájt?! – dühöngött Blaise s gyorsabban szívta az illanót. – Szerinted én mit éreztem? Voldemort ellen indultam, de az ütközetben már te álltál előttem!

-         Hogyan bocsáthatnám meg? Évekig ellenem harcolsz, minden ütközetben. Én ellenem fordultál! Rám támadsz akár közvetve akár közvetlenül.

-         Soha nem harcolnék ellened – mondta halk komolysággal.

-         De közben mégis ezt teszed minden nap.

-         Mindig úgy intéztem, hogy ne kerüljünk szemtől szembe – nézett felhős tekintettel Blaise

-         Mert szerinted én nem? Azt hiszed alig vártam, hogy csak a szemem elé kerülj!? Tudod mit éreztem? Soha nem kívántam ezt a napot. Hogy itt legyél előttem így! Hogy nekem kelljen ítélkeznem felőled.

-         Bármit is teszel boldog leszek – mondta komolyan Blaise.

-         Ah hagyd ezt! – lépett el tőle Pansy és izgatott járkálásba kezdett. Törte a fejét. Igen egyedül akart lenni Blaise-el mert nem akarta, hogy mások lássák, mennyire felkavarta és mélyen érintette a dolog. Hogy elkapták. Hogy elé hozták. S a döntőbírónak neki kell lennie. – Ez már egészen más Blaise! Vedd már észre! Nekem okozol csak fejtörést! Ez politika! És nem nosztalgikus összejövetel. Felléptél ellenem erővel. Vezetőként. Harcban. És most elkaptak.

-         Nem veszed észre Pansy, hogy tökéletesen azonos a haditechnikánk? Ha lehet mentjük a menthetőt. HA vesztésre állunk visszavonulunk. Soha nem győzhetjük le teljesen a másikat – mondta ki a tényt Blaise.

-         Akkor is ellenem vagy a francba is!  - csapott a kandallóra Pansy és belehajította az illanót.

-         Voldemort utódja – nézett rá hitetlenkedve Blaise. – Soha nem hittem volna, s mégis. A valóság kegyetlen. Bármit teszel Pansy nem fogok átállni – szögezte le Blaise.

-         Ez azonban rossz hír neked – vágta rá Pansy. – Nem beszélve arról, hogy nem vennélek vissza.

-         Nem bízol bennem?- kacagott fel Blaise.

-         Senkit nem veszek vissza, aki átállt – nézett rá sötéten Pansy. – Eleinte nem is tudtam mit kezdeni a gondolattal. Hogy te nem léptél vissza.

-         Nem tehettem. És nem is tenném. Igen Pansy ellenségek vagyunk. A foglyod vagyok most már fizikailag is. Bár lelkiekben mindig az voltam.

-         Képzelődsz. De tény, hogy az én döntésemen lebeg az életed.

-         Meg akarsz ölni? – húzta fel a szemöldökét Blaise. Pansy elfordult és nem válaszolt.  – Pansy ez politika, ahogy te magad is mondtad. Bármit is teszel, elfogadom a döntésed.

-         Azt hittem pálcát rántasz és rám támadsz, ha már ilyen sikeresen bejutottál hozzám.

-         Sajnos elvették a pálcámat – szomorkodott Blaise, de szemében vidám fény csillant. Fintorgott. – Igen. Voldemort ellen léptem fel. Az aranyvér ellen. S most ellened harcolok. Nos? Mi a végítéleted?

-         Még nem tudom – ráncolta a homlokát Pansy. Ravasz terv kell ehhez is, mint mindenhez. Összehúzta a szemhéját. Az ajtóban megjelent a két testőr.

-         Kísérjék át a keleti szárnyba! – nézett hidegen a férfiakra. Blaise bicegve haladt a két férfi között. Ahogy bezárult az ajtó mögöttük Pansy lerogyott az asztal mögé. Könnyed huzat és Draco állt a teremben.

-         Nem fogod megölni igaz? – villant az illanó a sötétben.

-         Nem. De kezd körvonalazódni, hogy mit is akarok tenni – fáradtan fújta el a gyertyát. – Mára elég volt ennyi. Elfáradtam – Draco megsimogatta ajkaival a nő száját. Pansy lehunyta a szemét. – Emlékszel? Piton azt mondta régen. A mardekáros összetartás. Nálunk volt a legerősebb. Ami előnyünkre válik.

-         Vagy épp hátrányunkra – idézte fel Pansy akkori mondatát Draco. – Igen emlékszem. Ez melyik eset?

-         Bár tudnám – sóhajtott Pansy, ahogy a hálószobájuk felé igyekeztek. – Blaise-el mindig csak a bonyodalmaink nőnek meg – ásított a szobában Pansy.

-         Igazi fogószél. Tornádó. Felkavar mindent. Nyugtalan vagy – állapította meg Pansy feszült mozdulataiból. Halk suhogással hullott a talár a földre. – Blaiset nem a várbörtönbe vitetted – tette hozzá halkan Draco.

-         Nem – mondta röviden Pansy, s a tükörben szemrevételezte magát. – Kivételezek egy foglyommal? – fogalmazta meg a gondolatot. – Igaz. Nem kellene – húzta el a száját Pansy. Blaiset a kastély keleti szárnyán egy vendégszobába helyeztette. Semmiképp sem egy politikai fogolyhoz illő hely. Inkább egy régi jó baráthoz. De a kettő hogyan is választható el. – Tudom mit fogok ezért Voldemorttól kapni.  – nézte magát a tükörben Pansy megrovó tekintettel. - Nem vagy elég erős, és nem vagy elég gonosz. Igaza van. Képtelen vagyok kínozni Blaise-t. Holott minden okom megvolna rá – csúszott a hitvesi ágyba Draco mellé. – Halljam mit tanácsolsz!

-         Egyre gondolunk…Egy megoldás lenne – Pansy hozzábújt a takaró alatt, s Draco a nő hátát simogatta.

-         Nem fog belemenni. Nyugtalan lélek. Ismerem – motyogta álmosan Pansy.

-         Figyelj Pansy! Ha neked nem megy ez a kínzás én szívesen átvállalom. Úgyis van mit lerónom Blaise-nek amiért állandóan körülötted somfordált – vigyorgott Draco gúnyosan. – És úgy hitelesebbek is vagyunk.

-         Voldemort közelébe nem engedem az biztos – hunyta be a szemét Pansy.

-         Bezzeg engem nem védesz így – jegyezte meg morcosan Draco.

-         Inkább Voldemortot kell tőled – kuncogott Pansy.

-         Egy fedél alatt vagyunk az ellenséggel. Nem félsz, hogy Blaise álmodban rád támad? – gúnyolódott Draco.

-         Most politikai indíttatásból vagy… - Pansy átfuttatta ujjait Draco testén.

-         Politikai csakis. Mert a másikat megakadályoznám.

-         Ah! Szóval szívesen végignéznéd, ahogy Blaise eltesz láb alól?

-         Természetesen. Még segítenék is neki.

-         Na szép! Még jó, hogy Blaise semmi ilyesmit nem tervez… - forgott lassan Pansy nyelve.

-         Bízol bennem is ennyire mint Blaiseben? – vetette fel elgondolkodva Draco.

-         Nem – vágta rá egyenesen Pansy.

-         Erkölcsi támogatás az asszonytól! Csodás – ironizált Draco. – Inkább alszom.

-         Helyes, mert holnap sok feladatunk lesz.

-         Mikor nincs sok?  - fanyalgott Draco. – Na aludjunk – fordult meg Draco, s elnyomta az álom.