Blaise a dézsában áztatta a lábát és illanózva merengett sorsa ilyen fordulatán. Daphné nélkül kell berendeznie az életét. Ez nagy váltás lesz. Még mindig nem fogta fel, hogy a nő lelépett egy fiatalabb férfival. Nem is lehet ezt feldolgozni. Három évtized Daphnéval és most egyik pillanatról a másikra vége. Daphné olyan hirtelen szakította meg a kpcsoltaukat, mint amilyen hirtelen elkezdte. Blaise  belélegezte a szantálillatot. Szinte bealudt a fotelben, amikor kulcscsörgésre lett figyelmes. Daphné pedig visszaadta a kulcsokat, hiszen már nem akar belépni hozzá. Az egyetlen nő, akinek még kulcsot adott a lakásaihoz…az pedgi. Már itt is állt a  vadászkastély szalonjában. Blaise fel akart állni az üdvözléshez, de a nő intett.

-         Ne fáradj! Látom, kúrálod magad – nézett a dézsára az asszony.

-         Anya! Hát Te? – Blaise mintha Daphnét látná, húsz évvel idősebb kivitelben. A nő megőrizte fekete haját, zöld szeme komolyan és okosan csillogott. Ritkán találkoztak, de anyja mindig akkor jött, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.

-         Gyorsan röppennek a hírek – mosolygott szomorkásan a nő. – Daphné hallom végleg szakított veled.

-         Örülök, hogy nem nekem kell tájékoztatnom szerelmi életem látványos hanyatlásáról. Gondolom minden szalon ezen csámcsog – morgott Blaise.

-         Természetesen izgatja a fantáziájukat mi lehet az oka, a közismert kapcsolatotok végének – mosolygott a nő. Szemét körbehordozta a szobán. Bekukkantott a szekrényekbe.  Szétnézett fia hálójában és visszatért a szalonba.

-         Azt hiszed nőket bújtatok az ágyam, alatt a szekrényemben, meg még ki tudja hol? – vihogott Blaise.

-         Blaise!-  kacagott a nő. Minden hibátlanul, pedáns rendben. De valami mégis hiányzik a kastélyből. – Asszony kellene ide Blaise.

-         Jaj, anya ne nyaggass már megint ezzel – legyintett Blaise és visszasüppedt a fotelba az illanójához.

-         Ez az igazság. A szemem láttára váltál férfivá. A varázsvilág szeretőjévé – a nő megigazította a haját. – De Blaise kisfiam. Feleség kellene, nem szeretők.

-         Anya! Mihez kellene ide  asszony? Talán rendetlen vagyok? – Blaise huncutul nézett az anyjára. Blaise aki pedáns rendszerető volt a maga módján, akinek az ingjei kikeményítve szépen hajtva még mindig a komód felső fiókjában voltak, és minden talárja szöszmentesen lógott a vállfákon a cipói fényesre pucolva, hát nem, alapjában tényleg nem igényelte egy feleség gondos keze munkáját.

-         Üres a kastély! -  mutatott körbe a nő. – Egyedül vagy fiam! Nem a hanyagságodat kell rendebtennie egy nőenk, hanem szebbé varázsolni a napjaidat.

-         Szépek a napjaim – morgott halkan Blaise.

-         Tudom fiam. De nézz szembe önmagaddal. Negyvenhárom éves vagy. Még omlanak a lábad elé a nők…de észrevétlenül haladnak ebben a korban az évek az ember feje fölött. Észre sem veszed, és a nők, már nem az idős férfiakat keresik. És akkor öregen…betegen… itt leszel egyedül a szalonodban, illanózva, magányosan. Nem lesz, aki rádnyissa az ajtót.

-         Öhm…hát – Blaise anyját méregette.

-         Daphné rájött erre, és lépett is. Neked is lépned kellene Blaise. Most, amíg még kapsz nőt, aki nem férjes, aki hozzád menne, és aki gyerekeket szülne neked.

-         Jaj, anya már megint ezzel jössz – morogta Blaise.

-         Unokákat szeretnék – tette karba a kezét az asszony. – A te gyerekeidet. Azt szeretném, ha boldog lennél. Egy nő ,aki meghozza a melegséget a kastélyba. A család melegét.

-         Ezt te mondod? – nézett kétkedve az anyjára Blaise.

-         Én világéletemben férjnél voltam Blaise – emlékeztette a nő. – Szeretném, ha te is megismernéd a házasság csodáját. Az együttélés örömét. A gyerekek nevetését. A te gyerekeidét Blaise. Hogy ne magányosan és elhidegülve élj a világban, csak a politikával foglalkozva. Hanem a feleségedre és a gyerekeidre vigyázva.

-         Jöttél próféciát mondani? – szívta meg az illanót Blasie.

-         Igen. Mert látom magadtól képtelen vagy megtalálni az utadat – bólintott határozottan a nő.- Nézz magadra!- mutatott Blaisere, akinek egy teljes napot kell ápolnia a lábát, hogy elmúljon a duzzanat a lábáról. – Ez és télen visszatérő göthösséged. .- ingatta a fejét a nő. – Ennél már csak több lesz Blaise. Szeretném, ha társad lenne az életben. Akivel élheted a szép napokat. Lenyugodva. Megbékélve. Harminc éve figyelem, hogy keresed az utadat. Persze megvan a saját életstílusod, ami eddig működött. De váltani kellene. Még van néhány éved. De ötven évesen…mh. Hát az már nem lesz ugyanaz. Nem akarom, hogy egyedül legyél – simított át gyengéden fia arcán. Szerette. Ismerte. De sajnos nem volt rá sok ideje. Amikor szükségét érezte, mégis eljött hozzá. Mint most is. Blaisere hatnia kell valakinek és kinek, ha nem a saját anyjának.

-         Igazad van anya – bólogatott borús tekintettel Blaise. – De ki lenne az, aki hajlandó lenne…Mindenki a szeretőt keresi bennem. Senki sem a férjet. És kész lennék én erre?

-         Ha arra vársz, hogy kész legyél, akkor tényleg fölösleges próbálkoznod. A házasságba belecsöppen az ember, nem kell arra rákészülni – mosolygott a nő.

-         Anya senki nincs, aki gyereket akarna tőlem, aki a feleségem lehetne. Számtalan kapcsolatom van, de egyik sem olyan, amiből bármi is lehetne – legyintett Blaise. – Ez az ügy veszve van.

-         Még nem. Céltudatosabban kellene választanod.

-         A múltam ellenére szerinted Dapnhén kívül lenne olyan, aki kitartana mellettem t,udva, hogy a csapodárság e legfőbb jellemzőm és a csábítás. Anya! Ki kell ábrándítsalak. Nem nekem való intézmény a házasság.

-         Mindegy. De ne maradj egyedül! Jó? – aggódva nézte a fiát. Még utoljára körbenézett a kastélyban. – Hideg. – bólogatott. – Nagyon hideg a kastély. Már évtizedek óta hiányolja az asszonyi melegséget. Elhanyagolod az ingatlanjaidat fiam – mosolygott a fiára, s Blaise visszanevetett. Anyja mint üstökös ismét eltűnt a kastélyból. Blaise sokáig gondolkodott anyja szavain.