Grainne az ágyon ült. Térdét felhúzva hajtotta rá a fejét és a mellette hasaló Blaiset nézte. A férfi a lány lábán futtatta ujjait. Grainne leeresztette a szemhéját. A haja Blaise orrának csapódott minden apró mozgására. Blaise kábultan lélegezte be a lányra jellemző érzéki rózsaillatot. Kifújta a levegőt.

- Ez őrület, hogy nem érhetek hozzád – rázta a fejét Blaise. – Na jó figyelemelterelés, mit szeretnél hallani?

- A kiugrást – mondta határozottan Grainne.

- Gyors váltás. Tehát két évvel később. Hamarabb mint terveztem. De szükséges volt. Voldemort kutakodott a gondolataimban és sajnos a szervezéssel már annyi minden összekapcsolódott, hogy a mozaikdarabkákban már ott volt az egész. Tartottam tőle, hogy idő előtt rájön és akkor lefújja az egészet, és kivégez mindőnket. Biztonsági okokból döntöttem úgy, hogy előrébb hozom a tervezettnél a kiugrást.

- Akkor már megszülettem? – ráncolta a homlokát Grainne.

- tudom cicám, hogy szeretnél megfiatalítani, de sajnos nem. Anyád akkoriban Deimossal lehetett várandós. Tavaszodott. Apád lépten nyomon Voldemort mellett volt Lucius Malfoyyal együtt. Nem találkoztunk sokat ekkoriban, és nagyon felületesen beszéltünk. Nem. Ő sem tudta, mire készülök, már hónapok óta…

Blaise dohogva üldögélt  a kocsmában. A többieket várta. Fájt a lába, Daphné szerzett neki fájdalomcsillapító bájitalt.  A kocsma ezekre a napokra szinte teljesen csak az övék volt. Egyszerűen annyira sokan voltak már ekkor, hogy kérdés sem volt, betöltötték az egész kocsmát, és a kocsmárosnak úgyis a bevétel volt a lényeg, az meg volt bőven a szomjas torkú halálfalók egyike sem volt szegény a kocsma magas árait könnyedén megfizették.  Nott ült Blaise mellett, aki időnként felszisszent, ahogy megmoccintotta a lábát.

- Kiket várunk még? – Blaise alapvetően fáradt és kimerült volt. De nincs mit halasztani. Félt másnap a varázslókat elküldeni Voldemort elé. Nem itt már nincs mire várni. Elegen vannak. Túl sokan. Sokfelől tájékozódhatna Voldemort is. Ekkora méreteknél, már nem lehet titokban tartani a dolgot. Így is csoda, hogy eddog megúszták. És Voldemort gyanúsan méregette őt már egy hete. Blaise megérezte, hogy itt már ne mvárhat tovább vagy most cselekszik, vagy már semmikor. A döntsét meghozta. És a saját emberei is türelmetlenkedtek. Az idő elérkezett. EL kellett érkeznie.

- Szerintem kezdjük el – nézett körbe Nott. – nekem úgy tűnik mind itt vagyunk. Blaise felállt. S intésére lassan elhalltak a zajok.

- Két éve kezdtünk el szervezkedni. Akkor négyen ültünk itt ebben a kocsmában. Nott, Harper és Warrington barátaimmal ültem itt. Mára kiforrta magát az elszántságunk és elhatározásunk. Elegen vagyunk ahhoz, hogy továbblépjünk. Aki át akart állni az megtehette. Holnap megtagadjuk a hívást! – mondta ki a döntő szót Blaise. Az első igazi parancsát. A férfiak és fiúk tekintete mind rászegeződött. Teljes csendben fogadták a parancsot. – Véghez visszük a kiugrást!  Többé nem követjük Voldemort utasításait, és parancsait. Szembeszálunk az igazságtalan eszméivel és a gyilkos terveivel. A világ diktálja ezt: hogy háborúznunk kell a békénkért. Ha nem is a sajátunkért a gyerekeink békéjéért igen. Nem a jelennek élünk, de a jövőnek és ne ma jelennek harcolunk, hanem a jövőért. Nem áltatok senkit. Bár magam nem akarnék harcot, mert hitem ,hoyg mindenki éljen belátása szerint és higgyen amiben hisz, de Voldemort meg akarja bosszulni azt, hogy ellene fordultunk. Harcot fog követelni tőlünk, amit nem utasíthatunk vissza. Azok ellen harcolunk akikkel eddig együtt harcoltunk volna. De azokkal harcoltunk, akik később ellenünk harcolnának. Ne ma magam nevében beszélek. Nekem csak az eszmém ellentétes Voldemortéval. A tudást nem foszthatjuk meg senkitől sem, és nem gyilkolhatunk csak azért, mert valakinek más a vére, más a származása. Az igazságtalanság ellen küzdünk, nehéz küzdelem lesz, aminek nem is látjuk a végét, talán meg sem éljük a végét…-Blaise Nottra nézett. Ted felemelkedett Blaise mellé.

- A vezetőnknek Blaise Zabinit nevezzük ki – mondta ki határozott hangon.

- Ma éjszaka levetjük a fekete halálfaló álarcot és talárt – folytatta Blaise. – és holnaptól… - Daphné lépett hozzá, s átnyújtotta az első. Az első levendulaszínű talárt. Blaise elvette az anyagot. – Megkülöböztetett színt használunk a harcban a fekete taláros Voldemort seregével szemben…a levendulaszín talárt – Blaise átcserélte a talárját a ruhája felett. Senki nem kérdőjelezte meg a színt, senki nem krédezett rá miért. Egyszerűen mert elfogadták Blaise döntéseit. Blaise felkapta az asztalról az álarcát és a kandalló tüzébe dobta. Meglepően jól állt ez a mély tónusú levendulaszín Blaise-en. A szín amelynek választásában Egyetlen nő illata inspirálta. Amely illat beleivódott a sejtjeibe, amely illat nélkül ő sem élne. Az örök plátói szerelem, az értelmetlen vágyódás. Egy aranyvérű nő iránt érzett hódolat. Aki ekkor már Malfoy volt. Blaise összeszorította az ajkát. Minden ellen fordul most, ami ellen csak fordulhat. A barátja ellen harcol, Draco ellen. Az aranyvér eszme ellen, amely Pansyban erősebben él mint bárki másban. Nottot néha átfutott a gondolat, hogy mi ez Blaise részéről. Bosszú? Bosszú, hogy a szeretett nő nem lehetett az övé? Hogy élete igaz szerelme Malfoy lett? És Nott tudta, tudta, hogy Pansynak van levendulaillata. Hiszen ismerte az évfolyamtársait ő is. De nem kérdezte egyetlen pillanatra sem, hogy miért. Nott hajtott először térdet Blaise előtt.

- Elfogadunk vezetőnknek Blaise – hajtott fejet Nott. Blaise a barátjához lépett, hogy felsegítse.

- Nem Nott nem. Én nem követem Voldemort személyi kultuszát. Nem vágyom erre, és nem követelek ilyesmit attól, akinek azonos a gondolkodása az enyémmel.

- Blaise! – kiáltotta valaki a tömegből. – Nekünk kell ez. Nem neked. Mi akarjuk kifejezni ezzel, hogy vezetőként felettünk állsz. És készek vagyunk alávetni akaratunkat a tiednek, mert tudjuk, hogy az amit te akarsz mi is azt akarjuk – Blaise megdöbbenve nézte az előtte térdet hajtó sokasoágot. Elfutotta a szemét a könny. Nem. Álmaiban sem gondolta volna, hogy a saját eszméjét ennyire elfogadják mások. Hogy ezeknek az embereknek ennyire fontossá vált az eszme. Amelynek csírái ott voltak bennük, de Blaise öntözte a táptalajt, hogy kikeljenek belőle. És most mind itt térdelnek előtte!

- Szolgalelkű népség! – röhögte el magát zavarában Blaise és a szemét törölgette elérzékenyülten. A többiek is felnevettek. Nott lépett hozzá és átölelte, majd sorban, Blaise mindenkivel kezet fogott. – Ma aztán sokat inni, mert mindenki a vendégem – vihogott Blaise. Amint Blaise megtette a tiszteletkört, hogy minden emberével váltson néhány szót, Daphné vette védőszárnyai alá a férfit.

- Blaise cicám a nőkről se feledkezz meg azért!-  kacarászott.

- Hogyan is tudnék! Értük élek és halok – vigyorgott rá Blaise és megcsókolta.

- Aztán vigyázz te szoknyapecér nehogy az ágyban szedjékk i belőled az információkat – kiáltották Blaisenek , s a társaság felnevetett.

- Hát komolyan ezt gondoljátok rólam? – nézett körbe BLaise.

 -Igen – bólogattak nevetve körülötte.

- De-de cicák! – vigyorgott csibészesen Blaise. – Más a politika és más a szórakozás.

- tehát ettől függetlenül Voldemort hívei közül is szerzel szeretőket? – csapta hátba Nott, mire Blaise megingott és majdnem lefordult a székről.

- Hát persze!  - kacagott Blaise. – Annál inkább! Had bosszantsam a halálfalóférjeket, hogy mégiscsak én vagyok a nagy kedvenc a nők körében náluk is. Az erény fellegvárában! – vihorászott Blaise.

 - Blaise! Te veszélyesen sokat gondolsz a nőkre – rázta a fejét Harper. – Fogadjunk, hogy Blaise tuti nem  a csatatéren halna meg, hogy is ne. Szeretkezés közben fogsz szívinfarktust kapni! – a közösség felnevetett.

- Jól van nevessetek csak! – legyintett Blaise is vihogva magán. – Én tudom, hogy az  irigység beszél belőletek! Egyébként a csatatéren is meg lehet halni szeretkezés közben.

- Tudjukk kire gondolsz Blaise! Bellatrix Lestrange forog az agyadban a beavatásod óta! – feleselt Warrington.

- Még egy nő, akit nem kaphatsz meg!- kacagott Nott. – Az ilyenekkel óvatosan. Blaisenek furcsa tervei vannak az elérhetetlenekkel. Most levendulaszín talár, a következő az lesz, hogy lótuszvirág díszelegjen a mellényzsebünkben! – a kocsma falai rázkódtak a mennydörgő nevetéstől. Blaise se bírta megállni, térdét csapkodva nevetett magán. Hát igen. Azért sejtik az emberei, hogy honnan fújt a szél a levendulaszín választásakor.

- Blaise annyira egyszerű rajtad elmenni! Első nők! Második az ital! – folytatta Harper.

- Így elég könnyen le fognak verni minket. Ilyen vezetővel, akinek csak két dolog körül forog az agya, mit is várunk – tette hozzá Warrington. A társaság a hasát fogta a nevetéstől.

- Merlinre! Ilyen embereim vannak! Kinevetnek! Hogy fogom megőrizni a vezetői komolyságomat előttetek!-  panaszkodott Blaise.

- Ugye azért nem adod el a csatát, ha felajánlják…Pa…- Nott fogta be a száját a fecsegőnek. A közösség tagjai összeesküvőkként mosolyogtak egymásra. Nyílt titok. Mindenki tudja. Blaise torokköszörülve billegett a székén.

- Khm…khm…ööö….persze hogy nem – vágta rá. – Még a drága mérgezésben elhunyt papa kedvéért sem adnám fel a harcot. Én nem vagyok Potter srácok! – felelte nekik és felröhögött. A társaság is bizonytalanul nevetett. Kényes téma vetődött fel. Blaise a nagy csábító, aki halálos és reménytelen szerelmes az elérhetetlenbe. Mh. Nehéz ügy. –Fátylat a múltra a jövőnek élünk barátaim! – emelte a poharát Blaise. Gyorsan itta ki a Wiskyt az üvegből… - Holnap! Véghezvisszük szépen csendben azt a kiugrást! Aztán nehogy visszaszaladjatok Voldemorthoz! – nevetett rájuk Blaise.

- Belőle ennyi is éppen elég volt – felelte rá Nott. Hajnalig mulattak a kocsmában…amelyet ettől a naptól neveztek a Levendula dallamainak.

Voldemort a trónusán ült. Draco karján tartva a pálcáját hívta a későket. És nem és nem, nem jöttek. Draco palaszürke szemekkel nézett a Nagyúrra. Nem  szóltak semmit a halálfalók. Mindenki más földre borulva térdelt Voldemort előtt.

- Hol vannak? Miért nem jönnek a többiek? – Csaknem a halálfalók egynegyede, sehol. Senki. Mi történhetett? Ellökte Draco karját és temperamentumosan fellökte magát a székből.  Bella is térdelt előtte. Voldemort egyiktől a másikig vonult.

- Draco! Te voltál a barátja! Zabini van a dolog mögött igaz? Mit tudsz ki vele?

- semmit Nagyuram! Blaise-el nem volt alkalmam beszélni az utóbbi időben – tartotta lehajtva a fejét a szőke férfi. Na persze! Hiszen nála voltak szinte mindig a Malfoyok.

- Bella! – Voldemort a nő elé lépett. – Te! Te szemmel tartottad a fiút láttam! Láttam! Te mit tudsz róla mh? – Hideg ujjaival emelte meg a nő állát. A mélykék tekintet. Amelynek a mélyére sosem láthatott.

- Tévedsz nagyuram! Soha! Én soha nem!

Hazudsz! – sziszegte Voldemort felrántotta a nőt a földről és erőszakosan nyomta a falnak. Bella ajka felhasadt Voldemort dühös csókjától. Voldmeort szívta a kiserkent vért. Mérges volt. Rettenetesen dühös. És igen. Bellától várt támaszt. Most, amikor úgy érezte elhagyták, megcsalták. Ellenefordultak. Dühös volt a nőre is, aki a sarokban kéjesen lebzselő fiúra vetette egy pillanatra is a tekintetét. Persze Bella ártatlan. De akkor is!  Bella készséggel viszonozta a durva csókot. A halálfalók szótlanul tekintetüket a kövezetre fordítva várták az ítéletet, a büntetést. De Bella szerencséjükre ismét ott volt. Voldemort megnyugodott a nő engedelmességétől.

- Nagyuram!-  nézett fel a vöröses szemekbe a nő. Voldemort a  hajába markolt, leeresztette a szemét. Még az ujjain is érződött a lótuszvirág illata. Kifújta lassan a levegőt.

- Tudom Bellám! – súgta halkan a nőnek. Ellépett az asszonytól. A halálfalók csak sejthették, hogy mi történt kettejük között. Egyikük sem mert még véletlenül sem Voldmeortra nézni. Voldemort ritkán volt intimen Bellával előttük. Most is csak dühében és megerősítésért menekült a nőhöz. Persze ezt senkinek sem árulta volna el. Bella pedig annyira ismerte már. Tudta, hogy most nem a dac kell, hanem az engedelmesség. Egyszerre dühödt fel a nő miatt, aki szemet vetett a fiatal Blaise-re és egyszerre nyugtatta is most meg a nő. Voldemort nyugodt léptekkel visszaült a trónusra. Türelmetlen mozdulattal intett a halálfalóinak.

- Semmi baj. A kevesebb néha több, igazam van? – mosolygott fagyosan. -. Most erősebbek lehetünk végre. A kétkedők nélkül. Tisztán magunk közt lehetünk. – sziszegte hidegen. – Még a héten megkapják a hadüzenetemet. Nem kétlem, hogy Blaise Zabinihez kell küldenem. – Bella megmoccant a sarokból. – Nem Bella! – intette le a nőt. – Nem te írod! – féltékenység csengett a hangjából. Bár mindenki kegyetlen sziszegésnek vélte. Csak Bella ismerte fel a zöngést. – Majd Draco! – nézett a fiúra Voldemort…

- Tehát apám küldte az első hadüzenetet? – nézet rá Grainne.

- Igen – fújta ki a füstöt Blaise. Beszéd közben gyújtott illanóra. Az ágyban felülve mesélt. – Megismertem az írást, hogyne ismertem volna meg – legyintett Blaise.

- Anyám miatt a levendula talár? – pislogott a férfira.

- Igen. Anyád virágának színét választottam a seregem színének. Mindenki tudta. És akkor még nem is sejthette egyikünk sem, hogy mit hoz a jövő… - komorodott el Blaise.

- A kinevezésére gondolsz? – nézett rá kíváncsian Grainne.

- Igen. De az egy másik történet cicám! Most már nagyon álmos vagyok – Blaise ásítva nyomta el a félig szívott illanót.- Aludjunk kedves! – simogatta meg a lány lábát.

- Na jó, de holnap… - csúszott a takaró alá Grainne.

- Jó, majd holnap – motyogta álmosan Blaise…