Kihalt volt a vidék. A vadászkastély némán magasodott a domb tetején. Könnyű szél rezgette a szőlőleveleket. Árváknak tűntek most. Magányosaknak, mint a ház, a birtok és Grainne szíve is. Szemével rémülten fürkészte a tájat, a kastélyt, az ablakokat. A zsaluk behúzva. Elutasítóan. Hidegen. Nem szűrődött ki fény. Grainne fázósan húzta össze magán a könnyű nyári köpenyt. Reszketett a szíve. Rossz előérzete volt. Valahogy, hiányzott a férfi lelke s keze nyoma a kastélyról és a környékről. Olyan mély volt a csend. Olyan idegen. Olyan fáradt és fakó. Könnyedén kopogtatta meg a kastély kopogtatóját. Sosem kellett ezt tennie. A férfi mindig várta, az ajtó mindig nyitva volt, de most hiába nyomta le a kilincset. Az nem engedett. Könnyed kopogtatás. Grainne sokáig ácsorgott kint. Elkésett volna? Blaise nyáron mindig itt tartózkodik. Talán már le is zárták a kastélyt. Hiszen sehol egy teremtett lélek. A nyári szellő Grainne meztelen bokáin játszadozott. Végre moccant a zárban valami. Hosszú kulcscsörgések. És résnyire nyílt az ajtó. Egy idegen házimanó állt az ajtóban. Grainne rémülten meredt rá. Miért nem Blaise házimanója nyit ajtót? –kúszott a félelem a szívébe. A manó nem szólt semmit. Beengedte a lányt és Grainne egy ideig ácsorgott a vadászkastély előterében, de végül a szalon felé vette az irányt. HA fogadják. Ott fogják fogadni. Akárki is. Belépett a szalonba. Valóban ott várták.  Fekete ruhában állt a nő. Egyenesen a belépőre nézett. Grainne meresztette a nőre a szemét. Daphné??? Itt? Máris? Megszédült, s a közeli fotelba kapaszkodott meg.

-         Grainne Malfoy, ha nem tévedek – mosolygott a nő. Grainne értetlenül nézett a nőre. – Blaise édesanyja vagyok. – Grainne kábultan nézte a nőt. Megtévesztésig Daphné állt előtte. De, ahogy a nő közelebb jött valóban látszott, hogy idősebb. S kissé másabb is volt, mint az a másik nő. Grainne figyelte az asszonyt. Nyugodt volt. Feketében. Nem jó jel. A gyász színe. Grainne nem bírta tovább, a lábai felmondták a szolgálatot, és a fotelba rogyott. – Igen én is javasolni akartam, hogy ülj le – a nő is helyet foglalt. Fekete haját finoman simította hátra. Még mindig szép nő volt, pedig már nem fiatal.

-         Elnézést a késői zavarásért – keresgélte a hangját Grainne.

-         Sokan mondták, hogy mennyire hasonlítunk azzal a lánnyal egymásra. Látom te is észrevetted. A fiam furcsa ízlése. Rám talált egy fiatalabb kivitelben is – igazgatta a kézelőjét a nő.  – Nem zavarsz – intette le a lányt.

-         Blaise? – reszketett meg Grainne hangja. Semmit nem mert kérdezni. Félt feltenni a kérdést. Csak nézte a sötét talárt, a túl nagy csendet, a nő nyugodt arcát…

-         Az emeleten van – kulcsolta össze a kezeit a nő.

-         Felmehetek hozzá? – állt fel ingatagon Grainne. A nő csak bólintott. Nem mondott semmit. Hogy élve, vagy holtan találja a férfit. Ez őrület. Grainne minden lépcsőfokot úgy tett meg, mintha vonszolnák. Nem mert felmenni és mégis fel akart menni. Félt, hogy mi vár rá, ha kinyitja az ajtót, de mégis lenyomta a kilincset. Blaise a szobában volt. A terasz  előtt. A foteljében ült és a lábát áztatta. Kúra. Már megint.

-         Blaise! – sikoltott fel Grainne. Blaise megfordult a vízbe hullott a kezéből az illanója.

-         Grainne! – a fején még kötés volt.

-         Miért nem üzentél? – repült hozzá a lány s a karjaiba zuhant.

-         Cicám! Hát elég veszélyes hadművelet lett volna, tudod a legutóbb sem fogadtak valami ölelő karokkal – vigyorgott Blaise. – Anyám meg felengedett? Megmondtam neki, hogy tartson szóval, amíg végzek a kúrával – bosszankodott Blaise. – Nem akarom, hogy így láss.

-         Örülök, hogy élve látlak, mit érdekel engem, hogy hogyan! – Grainne csókokkal hintette a férfi arcát, szemét száját, ahol csak érte.

-         Cicám! – simogatta a lányt Blaise. – Hát ennyire hiányoztam?

-         Majdnem meghaltam az idegességtől, hogy tudjam élsz-e vagy sem. Muszáj volt így gyötörnöd?

-         Hát tudod sok dolgom volt. Felépülni. Meg tenni venni. Apádnak erős marka van az biztos. Többet nem megyek a közelébe – vihogott Blaise.

-         Úgy aggódtam – szorongatta Grainne.

-         Na jó ,egy fél óra múlva megmutathatod, hogy mennyire kacsintott Blaise.

-         Nem kellene pihenned? – méregette a kötést Blaise fején.

-         Annyira semmiképp sem, hogy ne tudjam a kedvedet tölteni – simogatta izgatottan a lány testét.

-         Nem üzentél, még Pitonnal sem – dühöngött Grainne.

-         Persze, hogy nem. Mert azt akarom, hogy gyötörje egy kicsit a lelkiismeret apádat – nevetett Blaise. – Belegondolva majdnem megölt! – panaszkodott.

-         Nem mehetek vissza – mondta halkan Grainne.

-         Tudom kedves! De minek is mennénk vissza! Színt vallottunk mindent tudnak. Most már hagyjanak élni, ha már életben maradtunk – nevetett erőtlenül Blaise és újra illanóra gyújtott.

-         Jaj Blaise! – kacagott a lány, s ajkait a férfiéra nyomta. Blaise szenvedélyesen viszonozta a csókot.

-         Cicám!Nem hagysz nyugodtan kikúrálni magam! Na jól van, megadom magam. Majd holnap bepótolom  ezt – Grainne felállt és Blaise megtörölgette a lábát. A duzzanat még nem ment teljesen le, de hát kit zavar most ez. Blaise az ágyra döntötte a lányt, aki után hetek óta vágyódott, és aki ma este ismét eljött hozzá. Végleg.

Melegen sütött a nap. Az ablakon világosság szűrődött be. Grainne álmosan fordult a másik oldalára. Meleg kéz simogatta a testét. Grainne pislogott néhányat és felnézett. Blaise mosolygott le rá.

-         Jó reggelt kiscica! – mosolygott rá Blaise.

-         Mennyi az idő? – simogatta meg Blaise arcát a lány.

-         Mindjárt tizenegy óra – nevetett halkan Blaise.

-         Olyan sokáig aludtunk? Jaj és este már le sem mentünk. Mit gondolhatott édesanyád? – kapta a szája elé a kezét Grainne.

-         Azt, amit amúgy is tud rólam. Szerintem, ahogy feljöttél már ő is lefeküdt aludni. Túl jól ismer – nevetett Blaise. – És megengedhetjük magunknak, hogy lustálkodunk végre.

-         Blaise? – Grainne zavartan lesütötte a szemét. – Szeretnék mondani valamit.

-         Hallgatlak! De lehetőleg ne azt mond, hogy százfűléfőzettel vagy telenyomva és valójában férfi vagy, mert attól megijednék – kacagott fel Blaise.

-         Nem! Dehogyis! – nevetett Grainne. Elkomolyodva nézett a férfira. Majd mély levegőt vett és kimondta: - Terhes vagyok. – Blaise látszott hogy először nem fogta fel, amit hallott. Csak bámult a lányra.

-         MH. Tessék? – Blaise felkönyökölt az ágyban.  A hajába akart túrni, de a kötés megakadályozta. – Ez most valami vicc ugye? Ugratsz?

-         Nem viccelek – bújt vissza a takaró alá sértődötten Grainne. – Teljesen komolyan mondom – hunyta le a szemét Grainne. Blaise  kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját és kivette belőle a dobozt.

-         Fuh hát… - Blaise zavartan simította át a lány haját. Grainne felnézett rá. – Nos… a kapcsolatunkban sajnos semmi sem úgy alakul, és abban a sorrendben, ahogy annak lennie kellene, de hát ebben az esetben már főleg itt az ideje feltennem a kérdést – Blaise felnyitotta a doboz tetejét.  – Grainne? Lennél a feleségem? – Ha eddig Blaise döbbent le akkor most Grainne-n volt a meglepődés sora. Ő is felkönyökölt az ágyban és kábultan nézte a jegygyűrűket. Nem hitt a fülének, hát akkor legalább a szemének próbált hinni. Blaise komolyan itt és most feleségül kérte? Grainne hatalmasra nyílt szemekkel meredt a férfira. Blaise pedig kérdőn várta a válaszát.

-         Öhm…igen…hát hogyne – motyogta zavartan Grainne. Blaise arcán mosolyterült szét.

-         Hát akkor ebben az esetben… - Blaise kivette a gyűrűket és előbb a köves eljegyzési gyűrűt, majd a karikagyűrűt húzta a lány ujjára.

-         Blaise! – suttogta kábultan, s nézte a gyűrűit. Fehér köves eljegyzési gyűrű volt és a karikagyűrű…Zabini volt. Teljesen. Magában mintás szőlőfürtök és szőlőlevelek futottak mintaként az arany gyűrűben. Nagyon szép gyűrű volt. Egyedi. Blaise-es.  A Mintázata pedig…nincs még egy ilyen karikagyűrű ebben biztos lehetett.

-         Nos? Feladod a jól csengő Malfoy-nevet a sokkal közönségesebb Zabiniért? – emelte meg a szemöldökét Blaise.

-         A Zabini név egyáltalán nem közönséges. És a gyerekünknek bár szépen hangzana a Malfoy-név is, mégiscsak az apja nevét kell viselnie – mosolygott rá Grainne és kivette a bársonypárnából a nagyobb karikagyűrűt, a belsejére is véstek valamit. Közelebb emelte a szeméhez, hogy láthassa. A feliraton pedig elcsodálkozott Szép dőlt betűkkel csillogott benne a név: „Grainne”. A lány felnézett a férfira és felcsúsztatta a bal gyűrűsujjára a gyűrűt. – Blaise! – A férfi az ajakaira hajolt és futó csókot nyomott rá. Grainne ámulva nézte az ujján csillogó gyűrűt. Nem gondolta volna Blaise-ről. Koboldmunka volt. Látszott. És ez nem egy két perces művelet. Tehát Blaise már napok óta elhatározta magát?

-         Tegnap mentem a gyűrűkért – mosolygott a lányra, látva, hogy még mindig az ékszerekben gyönyörködik. – de ha nem tetszik…

-         Honnan veszel, ilyet, hogy nem tetszik? Jaj Blaise, ez annyira szép! – szorította meg a férfi kezét. Nem kételkedett benne, hogy a saját jegygyűrűjében ott van Blaise neve is ugyanúgy vésve, mint az ő neve a férfiéban. Szépen futottak a szőlőlevelek és sormintaként visszatért benne a szőlőmotívum. Nagyon tetszett neki ez a minta.

-         Örülök, hogy tetszik, főleg ,hogy most már életünk végéig viselhetjük – kacagott Blaise. – Igyekeztem azért megfelelőre igazítani. Hogy valami örömöm is legyen benne – vihorászott.

-         Olyan vagy! Gúnyolódsz!  - nevetett Grainne.

-         Dehogyis! Csak nagyon boldog vagyok! – Blaise a lány hasára csúsztatta a kezét. – Merinre Grainne! Gyerekünk lesz! Te számító vadmacska! Te akartad igaz? – nevetett Blaise.

-         Igen. Kész helyzet elé akartalak állítani – nevetett Grainne.

-         Komolyan olyannak tartasz, aki csak a gyerekemmel a méhedben veszlek el? Ez sértés Cicus! – fenyítette meg Blaise.

-         Csak biztosítani akartam magam – kacagott Grainne és elhúzódott.

-         A tervem már sokkal hamarabb megszületett erre. És persze sejtettem, hogy miért akartad azt az utolsó szeretkezést akkor – nevetett Blaise. – de ettől függetlenül is látod, a gyűrűk már készen vannak – Blaise simogatta a lány hasát, Grainne pedig a férfi jegygyűrűjét figyelte. – Kész vagy erre?

-         Én már régen. Fiút akarok szülni neked Blaise! – mondta komolyan Grainne.

-         Jaj Cicám! – szorította magához  a férfi.  –Soha nem követelném egy nőtől sem, hogy szüljön. Nem kellett volna ennek kitenned magad.

-         De én akarom. Gyereket akarok tőled. Sokat! – vágta rá Grainne. Blaise hitetlenkedve hallgatta a lányt.

-         Grainne! – nevetett fel  Blaise. – Folyamatosan megdöbbentesz! – nyomott puszit a lány fejére. – Csodálatos vagy! És az enyém! Hihetetlen! – szorította magához a lányt. Grainne macskaként bújt meg a férfi karjai között. – Ez a sok! Ez ijesztően hangzik. Nekem bőven elég egy is.

-         De nekem nem – vágta rá Grainne.

-         Majd mond ezt szülés után is  - kacagott Blaise. Látta a lány makacsságát és tudta, amit Grainne a fejébe vesz, azt véghez viszi. Itt a példa rá. Őt is képes volt rávenni a házasságra. Nincs még egy nő aki ezt elérte volna nála, ebben biztosak lehetnek mindketten.