Blaise a Levendula dallamaiban illanózott Nott és Harper társaságában. A többi halálfaló is körülötte ült. Szállt a füstös levegő a mennyezet mintái már nem látszottak a fátyolos szürkés füsttől. Blaise zavartan forgatta ujján a jegygyűrűjét. Szokatlan volt még nagyon. És önmagát nem tudta megtagadni. Bár nem feküdt le más nőkkel, a régi ösztönök benne éltek. Szeme éhesen kutatta a kocsmában a nőket. S nem bírta megállni, hogy rájuk ne villantsa a mosolyát. Vigyorgott megállás nélkül és vigyorogtak a halálfalói is. Blaise nem változott szentté attól, hogy megházasodott. Nott fejét csóválva nézte Blaise leplezetlen dülledő szemeit.

-         Figyelj Blaise tudtuk, hogy nem leszel egy csapásra a férjek mintaképe, de ha ezt Grainne látná! – jegyezte meg Nott.

-         Megházasodtam! Nem pedig szerzetesrendbe léptem, ok? – intett a kézfejével Blaise és megszívta az illanót. – Ha azt teszem, akkor most titeket mustrállak.

-         Merlinre! Rendben, akkor nem szóltam – húzódott vissza Nott.

-         Pansy megküldte az ütközet időpontját – lökte a pergament az asztalra Blaise. A hajába túrt és szájához emelte a poharát. – nem késlekedett ez a némber – dühöngött Blaise.

-         Összehívjuk a halálfalókat tartunk egy kis közösségépítő edzést – közvetítette Blaise tervét Nott.

-         Mikor?

-         Holnap este. A szokásos helyen – bólintott Blaise. – Mindenki tudjon róla – nézett körbe Blaise. – Értesítsétek a többieket.

-         Nincs időd kiélvezni a házaséletet mi? – vihogott Harper.

-         Hát jah – nyögte ki Blaise. – Belegondolva eddig többet szexeltünk, mint mostanában – húzta el a száját. A régi éjszakai életükre végleg lepel borult. Grainne kimerülten aludt mellette, még ha Blaise bírta is volna. Napközben pedig alapvetően most sem voltak többet együtt.

-         Blaise! Te kandúr! Látom, hiányod van – röhögtek a férfiak.

-         Hát rendesen. Én ehhez nem vagyok hozzászokva – vihogott Blaise.

-         Észrevettük. Tiszta idegbeteg vagy azóta – jegyezte meg Nott. – Nem lehet rendesen megbeszélni veled a felállást, pedig nyakunkon az ütközet.

-         Hajcsár! – mutatott rá illanót tartó kezével Blasie. – Na jól van, a holnap estém a tiéd. Nott, Harper, Warrington és Montague te is gyere! Megbeszéljük az ütközetet otthon. Nem akarok sokáig távol maradni a birtoktól.

-         Inkább Grainne-től – húzta el a száját Nott.

-         Nincs hozzászokva, hogy egyedül legyen otthon. Ez természetes  - intette le Blaise. – Szeretném neki kellemesebbé tenni a napjainkat amennyire tudom.

-         Cserébe meg elhanyagolod a politikai ügyeket. Ebből vereség lesz Blaise – figyelmeztette Nott.

-         Jó, mondtam, hogy gyertek a kastélyba – dobta a hamuzóba az illanót Blaise.

-         Blaise a magánéleted mellett ne feledkezz meg az ügyeidről. Azt hittem jót tesz neked a házasság de tévedtem, amíg csak nőid voltak tudtál koncentrálni a politikára is mellette

-         Most lecseszel? – nézett rá Blasie.

-         Valakinek muszáj Blaise! És ki ha nem én! Szállj le a földre a csapataid számítanak rád! – állt fel Nott is. A két férfi meredt egymásra az asztal két végéről.

-         A földön vagyok, különben nem érezném, hogy milyen rohadt kevés időm van – morogta Blaise. -  És én vagyok a vezetőd Nott még ha meg is engedem, hogy lehordj egy-két dologért.

-         Épp azért mert a vezetőm vagy, neked kellene józannak maradnod és kézben tartani a dolgokat. Szétestél nem veszed észre? – támaszkodott az asztalra Nott. – Megértem. Megházasodtál. Gyereketek lesz és nagyon boldog vagy. De sürgősebb és fontosabb dolgok is itt vannak. És emberek élete van a kezedben! Grainne szintjére estél? Egy tizennyolc éves szintre?

-         Nott! Most fogd vissza magad jó? – emelte meg a hangját Blaise. – Holnap várunk a kastélyban – Blaise ellépett. A sarokból egy középkorű ledér nő állt fel, ahogy észrevette a közeledő Blaiset. A férfi nyakába csimpaszkodott. Blaise orrát megcsapta az erős émelyítő orchidea illat.

-         Vigyél magaddal – búgta a férfi fülébe.

-         Sajnálom cicám! Most sietek – vigyorgott rá Blaise, miközben lefejtette a nő karjait. Mindig ez volt. A nők egyetlen pillantásától hullottak. És nem tudott mit kezdeni velük. Könnyen adták magukat. Alapvetően mindegyik. Még Grainne is. Egyetlen nő volt, aki nem. Akit minden csábítás ellenére nem kapott meg. Pansyt. Blaise a fogatra szökkent. Rossz napja volt. Nagyon. És az ital. Most nem könnyítette meg a szívét. Inkább nehezebbé tette. Felgyülemlettek a dolgok. Az esküvő, a két hét szünet után minden a nyakába szakadt.  Sötétedés után ért a birtokra. A szalonban Grainne olvasgatott.

-         Szép estét Cicám! Hogy vagy ma? – érzékenyült el a lányt meglátva. Grainne felmosolygott rá, s várta, hogy a férfi lehajoljon hozzá egy csókra. Megcsapta orrát az orchidea illat. Blaise minden nap más női illattal vegyülő szantálillattal tért haza. Grainne szemét ismét elfutotta a könny, de gyorsan lehunyta és amikor felnézett már mosolygott.

-         Későn jöttél. Vártalak a vacsorával – tette le a könyvet Grainne, s az étekőzbe mentek.

-         Ah! Mindig ezek az…ügyek – Grainne gyorsan nyelt egyet. Vajon hazudik Blaise? Vagy a nőivel való hentergést ügynek nevezi? Blaise-nél soha nem lehet tudni. Grainne zavartan emelte a villát a szájához. Blaise töltött neki is a borból, magának is.

-         A levendula dallamaiban voltál? – kérdezte Grainne.

-         Igen.

-         Szívesen elmennék egyszer én is – nézte Grainne.

-         Tudom Cicám! Amikor utánam jöttél ,akkor is ott találkoztunk – Blaise simogatóan nézte a lányt.  – Nem neked való hely az – mosolygott a lányra. Grainne arculcsapásnak érezte a mondatokat. Mint már annyiszor. Mi a fene van velük? Mi változott? És miért? Folyamatosan azt érzi, hogy Blaise kizárja az életéből. Blaise éli az addigi életét, már egy hete. Amióta a mézeshetek elteltek, minden maradt a régi. Blaise napközben nem sokat volt otthon. Valahol mindig volt. De Grainne soha nem tudta merre. Notték? A Levendula dallamaiban? Valószínűleg. Este hazajött együtt vacsoráztak, szeretkeztek, elaludtak és elölről kezdődött másnap minden. Persze ez a jobb napokon. A többségben Blaise még lent maradt a dolgozószobájában és iszogatott magában, mint régen. És Grainne azt sem tudta mikor feküdt mellé az ágyban. A kapcsolatuk ne mváltozott semmit. Grainne szeretőnek érezte magát a saját házasságában. A különbség annyi, hogy már a titokzatosság és lebukás veszélyének izgalma elpárolgott. Kezdett megszokottá válni a dolog. És Grainne érezte Blaise-en hogy ez idegesíti. Ő aki mindig a változatosságot szerette. Most furcsának találja, hogy valaki van otthon. Valaki, aki a felesége. Aki mindig otthon van. S ezt még nem tudta felfogni. Szokatlan volt a helyzet mindkettejüknek. És mindeközben ott volt a maguk gondja, a maguk keserűsége. Amit rejtettek egymás elől. Tudta, hogy Blaise-t nem változtathatja meg. Már nem fiatal, aki képes változni. Nem. Blaise túl idős hozzá. És most, hogy végérvényesen együtt éltek, most kezdett kibontakozni a kapcsolatuk közötti feszültség. A korkülönbség. A megváltoztathatatlan előélet. Blaise meghagyta a régi szokásait, mert szerette őket. A Magányos borozgatásokat. Esténként. Miközben már fejében születtek a tervek. Neki kellettek ezek az alkotói esték. És Grainne kirekesztettnek érezte magát ebből az életből. Kényszeredetten kapkodta be a vacsorát, s kifacsart mosollyal felállt.

-         Elfáradtam, megyek lefekszem – Blaise megállította a lányt.

-         Jól van Cicám! Nagyon kimerültél? – Blaise aggódva nézte a lányt és ujjaival átsimított a szép arcon. Grainne lehunyta a szemét. Ismét síráshoz közeli állapot. Már megint. Vajon ma hány nőt simogatott ezekkel az ujjakkal? A titkos orchidea illatút? Vagy többet is? Grainne bátortalanul mosolygott a férfira.

-         Jó éjszakát Blaise! – suttogta halkan Grainne. Felsietett és a meleg zuhany alá állt. Megállíthatatlanul hullottak a szeméből a könnyek. Mint egy hete minden este. Egyedül volt. Blaise mellett is. Fejében ott visszhangoztak anyja figyelmeztető szavai. ÉS most megijedt. Pansy azt mondta ne menjen hozzá sírva, ha ez lesz. Grainne nem akarta a gyerekes félelmeivel zaklatni Blaiset. Így magában forgott minden nap. Küzdött a kétségeivel, a félelmeivel. Megnyugodva zárta el a zuhanyt. Az esti sírások mindig jót tettek. Megnyugodva és kimerülten aludhatott tőlük. Jobb volt, mint bármilyen altatókeverék.  Köntösben lépett ki a teraszra. Nézte a csillagokat. A békét. A lelke viharára a gyógyírt. Lenézett az ujján csillogó jegygyűrűre. Boldogabb volt, amíg Blaise szeretője volt? Fájt azt mondani, hogy igen. Blaise-nek tényleg nem való a házasság. Blaise aki társasági ember lévén ennyire szeret egyedül is lenni. Mint ezekben az órákban. Grainne is mindig így toppant be éjfélkor. De most még csak fél tizenegy. A férfi még két órát biztos lent iszogat. Hirtelen olyan idegennek érzett itt mindent, pedig nem akarta ezt érezni. Nem akarta azt érezni, hogy lányként boldogabb volt otthon a testvéreivel, a szüleivel, mert nagyon gyerekesnek tartotta ezért magát. De Blaise nem mesélt a napjairól, nem tudott semmit róla. Blaise-el régen is csak  szex volt közös. Együtt szeretkeztek és ennyi. És most hirtelen többnek tűnt az idő, és az üresjáratok is. Kezdett olyan érzése lenni, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. És talán nem kellett volna Blaiset belerángatni ebbe az egész házasságba. Szerelmes volt bele és ezért nagyon csalódott. Tudta, hogy a férfi életében neki kell alkalmazkodnia, és ehhez igyekezett igazodni is. A szabályokhoz. Blaise a férfi és ő a nő. Ezen nem változtathat. És Blaise nem kér beleszólást az élete egyéb dolgaiba. Erőpróba Blaise feleségének lenni. Erre mostanában kezdett ráébredni. Hiba volt? Belecsöppenni Blaise életébe? Grainne fáradtan törölte le a könnycseppet az arcáról. Blaise ma sem jön fel hamarabb. Felhajtotta a takarót és besiklott alá. Nem ilyennek képzelte a házasságot. És ha Blaise úgy érezte végre kikötőbe talált, hát talán nem is kikötő volt az. Hanem zátonyra futás…