„ Azt mondják az élet a születéssel kezdődik, vagy talán már az anyaméhben. Az én életem akkor kezdődött, amikor ő meglátott, s amikor ő felfedezett magának. Sokáig kellett várnom arra a percre. Túl sokáig. Az élet maga volt az unalom, a spleen, a romlottság. S vártam a robbanásra. Vagy bármire, ami elemi erővel rengeti meg a varázsvilágot, és az életemet is. Nem gondoltam, hogy e kettő együtt történik meg egyetlen mágus segítségével. Mágus ő mindenek felett, a legnagyobb, a legsötétebb, a legfélelmetesebb s e félelmetességében kimagasló varázsló. Mindent tud, amit csak tudni lehet a varázslatról, és a mágiáról, s én ezt a tudást ismerhettem meg. Általa. Mindent átadott nekem, ami átadható volt. Álmodni se mertem, hogy a varázslatnak létezhet ilyen oldala, és ilyen ereje. Amit ő birtokolt, s amivel ő rendelkezett. Amikor megismertem, már élt a név, amely egyedül az övé, amely kifejezte mindazt, ami ő, ami a nagyság, és már a névbe szerelmes lettem: Lord Voldemort. Félelmetes csengésű erőteljes név, mint ő maga. Nem kétlem, hogy mindenkinek van egyetlen meghatározó személy az életében. Függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatrendszerben találkozik vele. Nekem ő volt a meghatározó. És a végzetes találkozás, ami végleg eldöntötte az életem további folyását. Azon az estélyen, amelyen mindketten jelen voltunk, s amelyen életemben először lélegeztem. Megpecsételődtem. S e pecsétet a lelkembe égette. Nem a testembe. A varázslótársadalom ostoba. És képtelen felfogni a mi kapcsolatunkat. Mert megrekednek a testiség sötét bugyraiban, és nem értik a sokkal magasabb szinten álló ész és eszme találkozását. Képtelenek felülemelkedni a vágyakon, a földhöz görcsösen szorító emberi gyarlóságon és meglátni azt, milyen ezeket kizárva szinte testünkből kilépve lélekként létezni. Ő mindennél jobban ismerte ezt. Mindenkinél jobban. S a tudása érintett meg. A gonoszsága, a kegyetlensége, az egyetlen ember, akiben ugyanannyi volt ebből mint bennem. Akiben talán több is volt ezekből mint bennem. Gonosznak lenni. Még ma sem bírom megállni gúnyos kacagás nélkül kiejteni e szót. Mert élvezet minden szótagját kimondani. A legcsodálatosabb érzés a világon. És én élvezem, hogy gonoszak lehettünk, és megismerhettük ezt. A sors nem kímélt minket. Nem adta meg nekünk azt, hogy kellően kiélvezzük a kiérdemelt hatalmat. A testünk itt tartott minket a halandóságban. A homokszemek pedig peregtek felettünk is, mint mindenki felett. Senki más nem harcolt annyit a halhatatlanságért mint ő. És én segítettem a küzdésben nézte ma harcát, még ha magamban gúnyosan mosolyogva tudtam is, hogy nekünk ez nem fog megadatni. Még akkor sem, ha minden képességünk, minden varázserőnk megvan hozzá. Hogy is van? Bűnösnek születünk? Mi véletlen sem azon fáradoztunk, hogy megtisztuljunk az eredendő bűntől, ha lehet még bűnösebbnek igyekeztünk lenni. És élveztük a bűnünkért való fáradozást.  Mindent túléltünk. Minden hányattatást, s gyötrést, üldöztetést, s nevettünk a nyomunkban lévők erőtlen próbálkozásain. Dacoltunk minden földi szabállyal, felrúgtunk minden törvényt és saját szabályokat és törvényeket alkottunk. Vele éreztem, hogy megválthatom a világot. Olyan életerőt adott, amit anyám képtelen volt megadni nekem. A lendületem belőle áradt, és én mint parazita éltem a sötétsége árnyékában. És imádtam minden egyes percét az árnyékban töltött éveknek. Mert ő adta ezt a borulatot, amelyben csilloghatott az én szemem is. Féltek tőle, padig csak alázatot kért és szolgai meghajlást. Azt, amit az élet kér tőlünk. Sokan nem értették meg őt. A céljait, az eszméit, de akik igen, azok megismerhették az ő nagyszerűségét. És akik ismerték, a hatalma és személyisége alá kerültek. Olyan szuggesztív kisugárzása van, hogy bárki bármit elhisz neki, amit csak mond. Én is ezt érzem mindig a közelében. Bármit is mond bármilyen szavakkal, elhiszem neki. És a hit bármire képes. Erősebb mindennél, erősebb az emberi akaratnál is. Mert hittel lehet harcolni és győzni is. A hit erősíti az akaratot is. Senki nincs annyira alávetve neki mint én, senki nincs olyan függőségben tőle, mint én. Amíg él, én is addig élek. És nem tovább. Mert nélküle az én életem is elveszti az értelmét, ahogy nélküle nem is volt semmi értelme az életemnek. Aki embereket győzött meg, varázslókat állított a maga oldalára, toborozta a halálfalók seregét és megteremtette a saját harcát a saját eszméiért. Ez volt a közösség, amiben éltünk, amiben mindenek felett uralkodtunk, s amiből már hosszú évek óta háttérbe szorultunk. Mindig így mondjuk, megfiatalodtunk ahhoz, hogy vezetők legyünk. Pedig tudjuk, hogy éppen fordítva történt. Többet kiálltunk mi külön-külön, mint bárki gondolná, és sejthetné. És túléltük. A kiérdemelt pihenés idejében végre szánhatok időt arra, hogy kiírjam magamból a mi történetünket. Soha nem szerettem naplót írni. Nem is írtam. Ez sem napló. Inkább emlékirat. Hogy maradjon valami utánunk, ami az enyészetté válhat a Malfoyok irattárában. Felvetődhet a kérdés, végülis kiről akarok írni, magamról, vagy róla. De a kettő sajnos nem választható szét. Mert amennyire rólam fog szólni éppen annyira róla is. Mert az én sorsom összekapcsolódott az övével. Le sem merem írni, hány évvel ezelőtt kezdődött a mi történetünk. Legyen elég annyi, hogy 1976-ban. Mielőtt bárki feltenné a szerinte oly intim kérdést, hogy vajon már akkor? Megadom a választ. Igen. Az első találkozásunk estélyén odaadtam magam neki. Gúnyosan mosolygok még én is. Tehát ez nem testi szerelem igaz? Most írtam le alig néhány sorral ezelőtt! Akkor ez miért? Nagy kérdés. Én sem tudom. Talán azért, mert már akkor eldöntöttem, hogy alávetem magam az akaratának. S nem csak lelkileg, testileg is az ő hatalma alá akartam kerülni. Bizonyságtétel volt ez, az iránta érzett lojalitásomé, hogy kiléptem önmagamból és rendelkezhet felettem. Imperio nélkül is ő irányított. Amint beléptem a bűvkörébe elvesztettem a saját akaratom. Mert azt akartam, amit ő akart. És igen. Talán ő akart engem, aznap este is…”