Az estély előtti éjszakán otthon voltam. S anyám hosszas szóáradatát hallgattam. Cissy velem szemben lesütött szemei mögött rejtegette gondolatait és érzelmeit mint mindig. Minek ez a színészkedés. Remegő kézzel húztam ki a finom sodrású lótuszillanót, s a gyertyafény felé tartottam.

-          Bella! Nem erre neveltelek! Hogy öltözködsz? Illanózól! A hajad ,ahogy hordod! Egy tisztes aranyvérű lány nem így viselkedik mint te!- hallatszott a rikácsolás.

-          Ki mondta, hogy én tisztes akarok lenni? – kacagtam fel, és a gyertyafényt lebbentettem a lótuszillanó füstjével. Lehunyt szemmel lélegeztem be újra a kábító keleties illatot, amit annyira élveztem, már hónapok óta. Otthon tilos volt ilyesmit tenni. A házasság meghozta a szabadságomat. Minden területen. Mindegyiken. A Hét pálca varázsának felső szobáiban is. Romlottá váltam a házasságomban? Nem. A romlottság mindig is bennem volt. Persze sok minden rájátszott, hogy akkor azon az estén otthon, már ilyen voltam. De ezeket majd később. Anyámat figyeltem ,ahogy nyelvével megnedvesíti a hímzőcérna végét és befűzi. Vékony ajkai közt tartotta a tűt, majd feszesen húzta a selyemanyagon át újra, ás újra. Az idegességét a kézimunkájában adta ki. Feszült a cérna és újra meghúzta, átbújtatta az anyagon és ismét meghúzta. Szigorú tekintetét a mintára szegezte nem rám. Pedig minden mondata engem ért. Hazai fejmosás. Utáltam őket. Az illanóval nyugtattam magam, hogy ne emeljek pálcát a saját anyámra. Azért, mert már megint a rendreutasító hangnemét vette elő, mintha még mindig gyerek lennék. – Anya! férjes asszony vagyok ha elfelejtenéd. És ha a férjemnek nincs ellene kifogása neked sem lehet – lihegtem gúnyos mosollyal és az asztalra könyökölve szívtam az illanót.

-          Förtelmes vagy! És a lányom! A viselkedésed nem csak téged tesz botrányossá, de a húgodra is rossz fényt vet – pattogtak a szavak. Abbahagytam a széken a hintázást és hatalmas döngéssel dőltem előre. Cissy kezéhez értem egy pillanatra. A húgom kék szemei egyetlen pillanatig rámvillantak. Nem megrovón. Nem kérdőn és nem metszőn. Csak ahogy mindig. Hűvösen és nyugodtan.

-          Igaz ez Cissy? – kérdeztem rá erőszakos rekedtséggel. – a húgomat senki senki nem szennyezheti be. Ne én utánam ítéljenek téged!

-          A Malfoy család megjegyezte, hogy ha a nővér ilyen… - anyám nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett.

-          Ostobaság! – döntöttem fel a gyertyát, mire az asztalterytő lángra kapott.

-          Bella! – intette a hirtelen keletkező tűzre a pálcáját anyám. – Hová rohansz?

-          Akárhová! csak el innen! ebből a szennyből, ami itt van ebben a pletykaéhes mocsárban! – kiáltottam vissza. A fekete taláranyag nekicsapódott a lépcsőház falának ,ahogy végighaladtam.

-          Holnap estélyre megyünk! Ne feledd! A férjed számít rád!

-          Majd észben tartom! Ha kedvem lesz visszajönni erre a világra! – kiáltottam mérgesen. Kiléptem a kastélyból és ahogy az esőcseppek az arcomat áztatták jöttem rá, hogy zuhog az eső. A könnyű fekete csizmám csattogott a vízben, bosszúsan dobtam el a kialudt illanót és az éjszakai erdőnek vágtam. Mint mindig. Gyerekkorom óta ezt tettem. Az erdőben bolyongtam minden időben, várva, hogy egyszer elveszek örökre. Gyűlöltem a világot, amely körülvett, amiben állandóan tartani kellett magát az embernek. Becsület, erény és tisztesség? Milyen szavak! Nekem semmit sem értek, és semmit sem jelentettek. Miért nem csap már egyszer belém a villám?! Hogy elszáguldjak innen, és érezzem a másodpercnyi rezgést, az elemi erő löktetését és csapását az ereimben, a testemben és egyetlen villanással semmivé válhassak. Most is villámokat üldöztem, ahogy egyik fától a másikig dőltem a hajam csapzottan hullott az arcomba, és már semmit sem láttam tőle. Hiába csaptam hátra a nedves tincseket a sötétség mindent beborított. A hosszú taláranyag teljesen átázott és elnehezedett. Persze nekem ez sosem jelentett gondot. Az én erőm felemészthetetlen volt. Fel sem fogtam ,hogy a súlyos anyagot cipelem már hosszú órák óta, nem is tudom mit kerestem, de azt nagyon. Az államon patakokban csorgott a víz, a fekete hajam a fenekemnél vezette el az esővizet. Pihegve dőltem a széles fatörzsnek. Gúnyos kacajjal riasztottam fel az erdő csendjét, ahogy megláttam ,hogy már megint az emberi együgyűséggel találkozom. Az erdei menedékházzal. Nem ház volt, de legalább oszlopokon álló tető. Gondoskodás? Emberség? A vihar elől az erdőben rekedteknek? Kényszerű lassúsággal nyaltam át az ajkam, de én is a menedék alá léptem. A kövezeten kopogott a fekete csizmám sarka. Vonszoltam magam után az uszályos szoknyát, amely most kínzó lassúsággal követte a pörgésemet és a feltörő hisztérikus nevetést ahogy az oszlopokon álló tetőt figyeltem forogva. Miért? Miért botlik az ember mindenütt az emberekbe? Még így is? Hogy csak felépítették ide ezt a semmit! Ezt az igazi viharoktól egyáltalán nem védő bagatell tákolmányt! A viharos szél befújta a vízfüggönyt tócsában álltam én is. csattogott a víz  mindenfelé. Hagytam hogy elérjen az esővíz és a hűvös kövezetre rogytam a kövezetről egészen látszott a zivataros ég a villámok színeváltozása. A jéghideg vízben feküdve nyomott el az álom, pedig gyönyörködni akartam az esőcseppekben. a Zuhanyfüggönyben, ami frissítően és tisztán hullott alá a víztengerből, amely csapkodta a testem is ,ahogy a viharos orkánerejű szél befújta rám a permetet. Sűrűn, keményen vert a víz, jeges volt, hát persze. Mégis elaludtam. S igazán nem is tudtam mikor aludtam és mikor kezdtem ébredezni. Őrákkal később keltem fel. a Vihar már elült. Csak az ereszről szüntelen lefolyó csepegő víz kopogott alá, csöpögött a tócsára, amiben feküdtem. Az egész menedék egy hatalmas medencévé változott. Nem volt nagy. Így, hogy hosszában feküdtem alig néhány lépéssel több mint az én hosszam. Nem a hűvösre ébredtem ,hanem a különös érintésre. Sokáig észre sem vettem. Kezdetben egészen magától értetődő és természetes volt. Nyirkos, siklás, csúszás, nagyon finom hűvös bőr. Rajtam siklott folyamatosan megállás nélkül. Körbejárta a felcsúszott szoknyámat, a combjaim meztelen bőrét ,a mellkasomra simuló nedves taláranyagon, a melleimen, a hajamon. Kúszott szüntelen mozgásban.  Félálomban értem a mozgó hűvösséghez. Enyhén nyirkos és nedves mégis élő volt. Meglepődve nyitottam fel a szemem. És kikerekedett szemmel néztem a nem várt jövevényt. Jól termett kígyó volt. A vöröses szemek pedig egyenesen rám meredtek. Félelmetesen mégis nyugtatóan. Ahogy felültem le is siklott rólam. Nem akartam elriasztani, az állat mégis elhúzodótt tőlem. Pedig meglepődtem magamon hogy álmomban is élveztem az érintését. Egy kígyóét? Normális dolog ez? Na persze Bella tőled mi az ami normális? Kívántam ,hogy ismét magamon érezzem a simogató könnyed mozgását, a tekergését, a hűvösségét, remegtem már csak a látványától is. Felé nyújtottam a kezem, de messzebb kúszott. Méretes volt. Tényleg. Legalább olyan hosszú mint amilyen magas én vagyok. Márpedig a magasságom az egyik legnagyobb erényem. Anyám szerint is. Nem akartam, így elválni, attól, aki talán már órák óta rajtam tekergett és bármikor megmarhatott volna ,mégsem tette. Csak fáradhatatlanul siklott rajtam, bejárta a testemet és felébresztette az érzékeimet. Bella őrült vagy! hát persze! Egy kígyó, aki érzékeket ébreszt? Fellöktem magam a kövezetről, de a kígyó már sebesen kúszott a harmatos zöld fűben. elijesztettem? Egy kígyót?  Gúnyosan nevettem fel, hátravetve a fejem. A hajamat hátradobtam, s figyeltem az egyre távolabb kúszót.

-          Várj! Találkozunk még? – állítottam meg. És a kígyó visszafordulva sziszegett.  – Ezt nem értem!  -  ráztam a fejem és figyeltem ahogy ismét távolodik. – Várj már! – futottam utána.  – Mikor? Mikor? Csak annyit mondj! – sziszegés követte ismét a kérdést, de most más jelet is kaptam. Figyeltem, ahogy a fűben kúszik és meredtem a lenyomódott fűszálakat figyelve. A hullámos vonalak egy szabályos tizenkettest formáztak és a kígyó az erdőben eltűnt a szemem elől. Hiába is kutattam volna utána. Elsiklott gyorsan, észrevétlenül mint ahogy jött. Kábultan simítottam végig magamon és meredtem a fűbe nyomott tizenkettest. Egy kígyó? Ami érti az emberi nyelvet? Amely ismeri a számokat? Mire utalhat a tizenkettő? Kábultan vánszorogtam haza. És kezdtem kételkedni a jelenésemben is. Talán csak álmodtam az egészet?

Most utólag már gúnyosan mosolygok az egészen. Természetesen hamarabb megtudtam mit jelent a bűvös tizenkettes. Pontosan tizenkét órával később találkoztunk az estélyen. A kígyó pedig nem más volt, mint Nagini. Később felismertem az állatot. És bár okos állat felmerült bennem a kérdés, hogy aznap hajnalban ki siklott a testemen, Nagini? Vagy maga Voldemort? Egy idő után vettem magamnak a bátorságot és feltettem neki a kérdést. A válasz nem lepett meg. Fanyar metsző mosoly volt. Nem árulta el. De nem kétlem, hogy ő maga volt. Már akkor. Nagini testében simult az én testemre először. És én is Nagini testén keresztül ismertem meg először az ő érintését. Hogy talált meg? Honnan tudta, hogy akkor ott bolyongok aznap este az erdőben és ő ugyan mit keresett ott akkor? A rejtélyek misztériuma. Nem is keresem rá a választ. Így történt. És máris a rabja lettem, anélkül, hogy tudtam volna, hogy kié. Nem lehet leírni azt az érzést, amit aznap egész nap éreztem. A hajnali találkozásunk. A kettőnkké. A méregfogak első közelsége. Soha nem felejtem el ezt az élményt, amit ő adott nekem. Pedig kezdtem abban reménykedni, hogy igazán különleges vagyok, és magamba szédítettem egy kígyót! Sőt, hogy én magam szerelmes lettem egy kígyóba! Kacagok már megint saját magamon is. A legszebb asz öngúny. Voldemort nem sokáig engedte, hogy ebbe a hitbe ringassam magam. Mert Nagini helyébe ő maga akart már lépni, követelően és akaratosan. Még azon az estén.