Toronyszoba volt. Ideális. Nem túl nagy, és nem is kicsi. Puritán egyszerűséggel berendezve. Franciaágya volt. Baldachin nélkül. A fejtámlán kígyóminták futottak. És valószínű senki hálójában nem áll ilyen jól, a fekete szaténágynemű. A háló értékét azonban nem is ez növelte. Hanem az ágy fölött a falra erősített hatalmas zöld, Mardekár-címeres faliszőnyeg. Vagy talán zászló? Nehéz anyagú és nagyon stílusos. A címeres faliszőnyeg két oldalán fáklya lobogott. Ez vetített fényt az ágyra is. Az ággyal szemközti kandalló ontotta a meleget. Sötét fekete bőrfotelek álltak a sarokban, a zöld terítővel borított asztal mellett.  Kővár volt. Érezhetően középkorias, magasak és hosszúak a falak, aprók az ablakok. Voldemort hálójának kígyómintás színes üvgablakai voltak, Zöldesek.  A kandalló, amit egyetlen másik helyen találtam hasonlót a Malfoyoknál. Kígyófutotta faragású márvány. Nagyon szép darab. ÉS látszott rajta a kor. Eredeti volt, ellentétben a Malfoyok utánzatával. Ez a kandalló évszázadok óta itt állhat.  Nem, egyáltalán nem volt hideg vagy rideg ez a szoba. Ellenkezőleg. A fáklyák fénye a melegséget hozta a Mardekár-címer uralta szobára. Követte a tekintetemet, ahogy végighordoztam a hálón a szemem. Visszanéztem rá. Úgy jött közelebb, hogy észre sem vettem és nem is hallottam. Itt állt előttem. És már majd összeestem, hogy hozzámérjen. Tudta hogy pattanásig feszült idegekkel várom az érintését, s mégis váratott. Nem akartam én hozzáérni. Elképzelni sem tudtam, hogy mit vár tőlem. Hogy milyen legyek. És igazán én nem tudtam, hogy hogyan is érinthetném meg. Ha van egyáltalán jogom hozzá. Ezen az első estén, ő irányított, ő indított, ő kezdeményezett és én hagytam magam, átadtam neki magamat teljesen. Szétnyitott ajkakkal kapkodtam a levegőt. A számon át lélegzett levegő lassan keveredni kezdett a jég fagyosságával, ahogy közelebb hajolt. Még utoljára megnedveztem az ajkam mielőtt találkozott az övével. Megéreztem a nyelve hűvösét egyszerre volt tüzes és dermesztő a csókja. De sokkoló volt. Megszűntem minden mást érezni, és olyan volt, mintha magam is a kristályosodás folyamatán haladnék végig. Csak a nyelve simogatását éreztem semmi mást. Búgott a fülem ismét ,és húzott a fejem. Puhán simult hozzám, s a pókszerű ujjak máris a sima fekete hajamhoz értek. A tarkómnál túrt a hajamba és húzta végig az ujjait a selymes hajzuhatagon, így jutott el a derekamig. Tetszett neki. Ebben egészen biztos vagyok. Az, ahogy a hajam hordtam, az esése, a selyme, a színe, az illata. Időnként hallottam csak a mély szuszogását, ahogy belélegzi a lótuszvirág illatát, amely megbabonázta itt ezen az estén is. Minden porcikámon ez az illat köszönt vissza, és ezt érezhette mindenütt. Nem mertem megérinteni, még így, sem, hogy már a derekamnál fogva tartott. Ő fonta a karomat a nyaka köré. Elvette az eszem ez a csók. Nem kétlem, hogy ez volt a célja. De egyszerűen padlót fogtam tőle. Zubogott a vér az ereimben és az egész testem reszketett, vonaglott, és követelte őt. Nem is a testem, a lelkem akarta őt. Hiszen olyan elemi erővel hullámzott a lelkem, mint még soha. Szinte ki akart szakadni a testemből, hogy vele egyesüljön. Pedig csak a közönséges testünk tudott egyesülni, nekem mégis a lelkem akarta őt. Ujjaival a derekamnál már a megkötést oldozta, gyorsan pergőn, rutinosan, s a talár lehullott a földre. Egyetlen simítással megállapította, hogy csak a finom fekete selyemkombiném van rajtam, a fehérneműt szó szerint levarázsolta rólam, mert elképzelni sem tudom mikor került le rólam. Egy fehér hosszított ing volt rajta, nem gombos, ha nem a régi típusú finom selyeming. Kézen fogva húzott fel az ágyra, és én szinte felléptem a szaténágyneműre. Komolyan ezt éreztem, abban, ahogy az ágya felé húzott, mintha a trónusára léptem volna vele együtt.  A szatén hűvöse körülölelte a testem. Csak a derekunkig igazította a szatént, és ismét az ajkaimra hajolt. A fekete szaténon szétterülő éjfekete hajamat nézte. Lótusz. Lebegett a kimelegedett testemből, a hűvös hajamból, és minduntalan megcsapta az illat. Meglepő a tény. De Voldemort egy teljesen régi stílust képviselt az ágyban. Még abból az időből, amikor a feleség és a férj sem láthatta egymást teljesen meztelenül. Voldemort sem vette le róla ma combközépig érő kombinét és rajta is rajta maradt a jégillatú hosszított ing, ami talán a térdéig is ért. Nem láttam meztelenül. Csak a nyaki ütőereit ahogy elvesznek  a mellkas csontjaira feszülve valamerre.  Az anyag nem engedte tovább látnom őt.  Nem vetkőztetett le, nem akart türelmetlenül látni. Mert érezni akart, nem érzékszervekkel felfogni egymást, hanem lelkileg találkozni és ismerkedni. Csak a kezének engedett utat, a selyemfehérneműm anyagán, kihagyó szuszogás, leeresztett pillák, és a tenyere birtokló kereső mozdulatai. Leeresztettem a szemhéjam, hogy én is csak érezzem őt. Az érintését, a lassan a hasamnak feszülő vágyát. Megnedveztem az ajkaimat és nagyot nyeltem. Intenzív élmény volt így érezni egymást. Soha senkivel nem szeretkeztem még így mint vele. Egyedülálló volt. Persze generációk választottak el minket, ő aki még a századelő hagyományait őrizte, aki udvariasságból és talán szeméremből nem a meztelenséget hajtotta és követelte, hanem a burkolt érzékiséget, a vágy finom formáját itt és most. Az első éjszaka. Pedig tudta, hogy már most lehetne másként, hiszen rólam mindenki tudta, hogy féktelen vagyok, mindenben, az ágyban is a szexben is. Mindenki kurtizánnak tartott, aki erkölcstelenségeket művel az ágyban a férfiakkal. És ezért kerültek is a nők. Velem már csak szóba elegyedni is rossz fényt vetett egy nőre. Ő pedig ismerte az előéletemet, és mégis így ilyen tisztelettel adózott nekem? Talán ez volt a legközösebb bennünk. Mindenkinél erősebben tiszteltük a másikat. Már most. Amikor még szinte semmit nem tudtunk és mindent tudtunk egymásról. És most itt voltam vele egy ágyban, és őt nem a testiség érdekelte elsősorban, nem meztelenül akart látni, mint minden férfi, aki az ágyába vitt.  A nyakamra hajolt és szívta a lótuszillatú bőrt, remegtem alatta, akár a jeges szél fútta falevelek. Futólag simította át az ujjait a lábam közt. A nedvesedést figyelte, s a fenekem alá nyúlva hatolt belém. Nem bírtam visszafojtani a feltörő nyögésemet és  igaz emelte ő is a csípőm, mégis én is rásegítve elébe mentem az érkezőnek. Egészen misztikus volt vele szeretkezni. Volt benne valami, ami senki mással nem. Talán éppen azért, mert nála nem a testiségen volt a hangsúly. Mindig lelkileg akart egyesülni velem. Most is. Ezért volt intenzívebb élmény mint a korábbiak. Mert vele az aktus lelki élmény volt. Rejtelmes volt, és felfoghatatlan pedig most ő irányított, ő adta a lökéseket, nem én juttattam el a végső pontig. Ő irányított. Egyáltalán nem volt gyors. Inkább lassú, és nem apróak, hanem hosszúak a lökések. Szinte kisiklott és az utolsó pillanatban haladt ismét befelé. A legcsendesebb férfi volt az ágyban, akit csak ismertem. Nem akarta a hangokkal elvenni a lélektől az utat. Mert a hangok, már érzékszervileg felfoghatóak, és az ellenkezik a lélek előtörésével. Azzal, hogy kikapcsolt az agyunk és csak az érzésre figyeltünk, megvolt a maga spirituáléja az aktusunknak. Csodás érzés volt magamban érezni. A vágyát, az erejét, a lüktető férfiasságot. És most éreztem először, hogy igen, erre születtem s ezt kerestem. Őt akartam, és az ő vágyát kielégíteni. Általa lélegeztem először. S ő adott értelmet az életemnek, Talán itt és most. Hogy ráébredtem nem, ő nem csak a szex miatt hozott ma fel ide. Nem csak testileg akar. Hanem fizikailag és lelkileg egyaránt. Nem kellett kérdeznie sem. Mindkettőt alárendeltem és neki adtam, kezelje ahogy akarja, bánjon vele belátása szerint. És ez ugyanannyira volt önfeladás, mint önmegismerés. Ő hozta meg a szabadságomat, azzal, hogy az alávetettje lettem. Mindamellett, hogy életem legjobb szeretkezése volt ez. Itt és most. Először. Vele. Anélkül, hogy nekem is meghozta volna testileg a gyönyört.  Nem voltunk összeszokva. Még nem. Ekkor még nem. De igazán nem is ez számított most. Az, hogy most lefeküdtem vele, a szó szoros értelmében jelentette, hogy neki adtam magam. Nem képletes kifejezése volt, hanem a legkomolyabb  kinyilatkoztatása a behódolásomnak. De ki ne hódolna be annak a királynak aki a trónusára emeli az alattvalóját?

Még csordogált belőlem a magja, keveredett a nedvességünk, s a fekete szaténágynemű szívta fel. A fejem felett lebegő méregzöld mardekárcímerre esett a pillantásom. Lassan csillapodott a szuszogása, s a zihálásom. A kandallóban csendesen pattogott a tűz. Mindketten hallgattuk a ropogását.

-         Azt mondta ne ítéljünk elsőre – sziszegte halk dallammal. Magázott. Még most is. Miután ezt éltük át együtt. Miután szeretkezett velem. Különös mágus volt.

-         Ezt mondtam volna? – köszörültem a torkom. Nem válaszolt.  – Tévedtem. Az első ítélet a legfontosabb.

-         Ma ítélkezett?

-         És maga? – kérdeztem vissza.

-         Óvatosan kell bánni az ítéletekkel – sziszegte könnyedén.

-         Elítél? Ezért…? – fordítottam felé a fejem. A mélykék szemeimbe nézett.

-         A kérdése nem helyénvaló és fölösleges is – intett le Voldemort. – Bella – ízlelgette a szót.  – Szép neve van. Illik magához. Jól választott az édesanyja. Az enyémmel ellentétben.

-         Amiben tévednek azt igyekszünk kiküszöbölni nem igaz? – emeltem meg a szemöldököm.

-         De igen – bólintott lassan. – A Bella szépet jelent.

-         Most azt próbálja megfogalmazni, hogy szépnek tart? – húztam gúnyos mosolyra a számat.

-         Olyannak nézek ki, mint aki a saját ágyában hízeleg egy nőnek? – emelte meg gúnyosan Voldemort is a szemöldökét.

-         Talán nem – ráztam lassan a fejem.

-         Az ágyam nem a hízelgés arénája – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Nem szeretem a hízelgést. Megtévesztő.

-         Egyetértek. Még a végén elhinném, hogy szépnek tart – bólintottam rá. Résnyire húzta a szemét.

-         Bella! – felbosszantottam, ma már tudom, akkor még nem tudtam. Méghozzá azzal ,hogy kiforgattam a szavait és ellene fordítottam. Nem szerette ha ezt csinálom, később sem. De egyedül én mertem ezt megtenni vele később is. Most is. Ez tetszett neki a legjobban.

-         A lényeg, hogy magunk alkossunk ítéletet, ne mástól várjuk – búgtam rekedten. Nem tudom mi játszódhatott le benne. Talán az, ami mindig. Egy villanás alatt bosszantottam fel, s a másik villanással nyugtattam meg. Most is.  – Mennem kell.

-         A Lestrange- birtokon nem fognak örülni magának – figyelmeztetett.

-         Nem először fordul elő velem – húztam el a szám, s a ruhámat igazgattam el magamon.

-         Találkozunk még – biccentett Voldemort.

-         Abban nem kételkedem – jegyeztem meg fölényes gúnnyal. Voldemort csak vékonyabbra préselte a száját, de nem válaszolt.

-         Azt hiszi ismeri a férfiakat? – vágta végül nekem flegmán.

-         Azt hiszi nem? – elhallgattam, végül halk gúnnyal folytattam. - Én nem a férfiakat ismerem, hanem magamat. És az éppen elég – biccentettem felé. Ismét résznyire szűkült szemhéj volt a válasz. Sejtem hogy értette, mire gondolok, nem az ő vágya miatt fogunk találkozni, hanem az enyém miatt. Hogy alávethessem magam, teljesen. Hogy az akaratának engedelmeskedjem, mert ezt akartam tenni. Az ő parancsait teljesíteni, s mellette lenni.