Együtt vacsoráztunk a várkastélyban. Ketten. A hosszú étkezőasztal két végén ültünk egymással szemben. A szájához emelte a serleget és  belekortyolt. Letette az asztalra és megszólalt.

-         Tudja, mi az eszme Bella?

-         Mi Nagyuram? – már ekkor így hívtam, pedig még nem voltam a halálfalója.

-         Ópium. Olyan mint az ópium. Ismeri a hatását? – ingatta a fejét lassan.

-         Volt szerencsém hozzá többször is – bólintottam fanyar mosollyal. Elsősorban fájdalomcsillapításra kaptam. Abban a bizonyos évben, a kúrám alatt. De mohón rákaptam egy időben. Az ópium függésében éltem. Ahogy most valóban Voldemort függésében élek.  – Kiváló a hasonlata – villantottam rá egy gonosz mosolyt. Igen. Így lehet szeretni az eszmét is, az ő eszméjét, mint az ópiumot. Ragaszkodva, erősen, függésben, a rabszolgájaként. Én is pontosan ezt éreztem.

-         A saját eszmém foglya vagyok én is. Nem csak maga, és sokan, akik hasonlóan éreznek. Én magam is.

-         Ezen ne csodálkozzon. Egy ilyen tökéletes és tiszta eszmét, amely kikristályosodottan lebeg előttünk…ezt csak így lehet szeretni – feleltem hevesen. Egyszerűen túlfűtött voltam, ha az eszméről volt szó. Mint egy lázas beteg. Szinte izzottam, és túlhevültem, a lelkesedéstől csillogó szemmel meredtem rá.

-         Az eszmével akar ma szeretkezni? – kacagott fel könnyed dallammal.

-         Dehogy – legyintettem hevesen.

-         Néha kételkedem abban, hogy mi lebeg a szeme előtt, én vagy az eszme. És a harcot többnyire az eszme nyeri – kortyolt újból Voldemort.

-         Az eszméhez maga az ópium. Aki beadja nekünk az adagot, hogy kábuljunk. Én szeretem a maga ópiumát.

-         Bella! Maga messzemenően erkölcstelen célzásokat tesz nekem – nevetett Voldemort.

-         Semmi erkölcstelen nem volt benne. Másra gondolunk – kacagtam fel. – Hiszem, hogy az aranyvér értékesebb és erősebb, a tisztaságát meg kell őriznünk. Ezek a mugli beszivárgók, mindent ellepnek, észre sem vesszük és már a szőnyeg alatt is ott lesznek. Határt kell szabni nekik.  A varázsvilág a varázslóké. Soha nem tudnak tökéletesen beilleszkedni közénk, miért nem értik meg? Messze nem ismerik úgy a varázsvilágot mint mi, nem ivódott a lelkükbe, a vérükbe a varázslat, a varázsvilág élete, ritmusa, illata. Hiába erőlködnek az asszimilálódással, soha nem lesz tökéletes. Másabbak mint mi. Másabb világból jöttek és idegenek közöttünk. Miért nem értik meg? – bosszúsan gyújtottam illanóra. Voldemort csendesen figyelt. Talán időnként hümmögött néhányat.

-         Néha kételkedem abban, hogy elég egy élet az eszme megvalósításához, időtlenül kellene őrködni az eszme megőrzése felett – mondta vontatottan. – Időtlenül érti?

-         Értem – bólintva fújtam ki a füstöt. – Időtlenül. Az nehéz ügy.

-         Nem megvalósíthatatlan. Élni akarok. Örökké – dőlt az asztalra. Sötét szemekkel meredtem rá.

-         Én nem akarok. Fáj a gondolat, hogy nem követhetném – suttogtam sötét tónussal, és elszánt tekintettel.  – Képes lenne az örök életet elérni?

-         Még nem tudom, hogyan, de időt kell nyernem. Megújult testtel – sziszegte halkan.

-         Hogyan tudná elérni? – csúsztam előrébb a széken.

-         A lélek szétszakításával – a szavak lebegtek köztünk. A magas ebédlőben. Meredtem rá. Mintha fejbekólintottak volna. Nem akármilyen varázslat. És nem is veszélytelen. Persze kétségem sem volt, abban, hogy neki sikerülni fog. Volt hozzá olyan hatalmas varázsló és feketemágus, hogy képes legyen véghezvinni egy ilyen erejű varázslatot.

-         De…de… - kapkodtam és hebegtem, a hideg futkosott a hátamon.  Borzongtam, és kivert a hideg veríték.

-         Idő, kell szükségem van rá. Sokan vannak ellenem Bella. El akarnak tiporni a föld felszínéről is. Érti? Csak úgy lehetek nyugodt, ha tudom, hogy több lelkem van biztonságban elzárva az ártó szándékúak elől. Így időt nyerek, amíg rájövök az örök élet titkára. És ha megtudom, magának is megsúgom – emelte felém a serleget Voldemort. Nem akartam, mégis vizenyőssé vált a szemem. Nem mondta ki, de akarta, hogy kövessem az örök életbe. Hogy mellette legyek. És magával akart vinni. Meg akarta osztani velem a titkot. Csaknem transzba estem a ténytől.  Voldemort maga mellé választott. És azt akarta, hogy elkísérjem az útján. Meg akart adni mindent, a lehetetlent is. Azt is, amihez én nem ragaszkodtam, nekem csak ő számított, ha ezt akarja érte ezt is megteszem. – Bella! – a kezemet szorította, itt állt mellettem és én hatalmas szemekkel meredtem rá. – Ha bármi történne velem, az első horcruxom helyét maga fogja egyedül tudni. Bármi történne eljönne értem? A lelkemért? – parancsnak hangzott, de kérés volt.

-         Ez nem is kérdés Nagyuram – feleltem szenvedélyesen, s a lába elé borultam. – Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetné egy követőjét. Jobban vigyáznék erre a titokra, mint a saját lelkemre. Nincs értékesebb mint a magáé.   Úgy őrizném a titkát, mint egy kincset. – senkiben nem bízott. S bennem mégis. Az egyetlen akinek elárulta a titkát az én voltam.

-         Nem kételkedtem a hűségében Bella. A beavatások után véghezviszem. Ezt az egyetlen helyet árulom el, és csakis magának. Amint a mostani lelkem távozik maga hívja elő az újat..

-         Honnan fogom megismerni? – követeltem az információt tőle. Mosolygott a hevességemen. S felemelt magához. A kezében megéreztem a láncszerűséget. Elhúzta a kezét és a kezemben maradt a lánc. Szétnyitottam a markom.  Egy medalion volt. Aranyláncon. Kérdőn néztem rá.

-         Ennek a pontos másolata lesz ott. Nyissa fel! – utasított. A medalion belsejében egy vérrel teli ampulla volt. A legértékesebb mind közül. Mardekár Malazár utolsó leszármazottjának vére. Voldemort vére.

-         Ó Nagyuram! – megakadályozott abban ,hogy újra a lábaihoz vessem magam. Bármit megtettem volna érte. Bármit megadtam volna neki. Ahogy bármilyen áldozatot kész lettem volna meghozni érte. Úgy hittem benne, mint semmi másban a világon. Csodáltam és rajongtam érte. Szívem és lelkem minden hevességével és szerelmével hajlottam meg az ő nagysága előtt és imádtam éjjel és nappal. Őt és azt, amit képviselt. Alig néhány nap választott el minket attól, hogy a Pokol Pincéjében fellőjük először a Sötét Jegyet. Amit ő alkotott meg, akár a nevét. Mindent eltervezett és mindent elrendezett, olyan előrelátó volt, mint senki a varázsvilágban. És olyan bizalmatlan is. Senkiben nem bízott. S most egyedül rámbízta a lelke egy darabkájának titkát. Tudtam, hogy a medaliont kell keresnem, a sorsa…ekkor még nem láthattam a jövőt, hogy mi fog történni. Hogy a medalion sorsa nem úgy fog alakulni ,ahogy mi ketten most itt terveztük. Olyan egyszerűnek tűnt itt még minden s alig néhány évvel később olyan bonyolulttá vált minden. Most még lelkesen vetettük magunkat a tervezgetésbe, most amikor már csak egy hajszál választott el minket a hatalomtól. Most még életerősen, fiatalon, tettre készen. Hogy megvalósítsuk a tervünket, az aranyvér harcának zászlaját bontogatva. Sugárzott rólunk az eszme szeretete, az iránta való elhivatottság,  a túlcsorduló életerő, tele energiával, lendülettel, tettvággyal. Túllelkesültünk mindketten. Ha az eszméről beszéltünk mindig ez volt. Izzó szemekkel néztünk egymásra, és szinte azonnal egymásnak estünk. Ott az ebédlő kövén.

-         Engedje most nekem! – néztem rá tüzes szemekkel, s ő bólintott. Átvetettem rajta a lábam és felé ültem. Leeresztett pillákkal szorítottam és engedtem el az izmokat. Meg sem moccantunk. Jól ismert szuszogás, a hosszú ujjak a csípőmet simították. Gyorsítottam az izomösszehúzásokat, és egyszerre akadt meg a lélegzetünk. Szívtam magamba a kemény férfiasságot. Kapkodtam a levegőt és összeakadt a pillantásunk.

-         Sokat kell még tanulnod Bella – sziszegte halkan.

-         Úgy gondolja? – emeltem meg a szemöldököm.

-         De én igazi boszorkányt faragok belőled – nézett rám.  A hajam ráborult a mellkasára, s ő megérintette. Az ujjai között játszott a fekete tincsekkel.

-         Boszorkányt, maga mellé?

-         Igen. Az egyetlen, aki közel annyit fog tudni mint én, igazi harcos leszel Bella. Úgy küzdesz majd mint én. Nos?

-         Tanítson meg mindenre! Mindenre, amit átadhat.

-         Helyes. Ezt akartam hallani, és nem kételkedtem benne, hogy akarod. Az egyetlen nő, aki érdemes arra, hogy tanuljon tőlem… - préselte össze az ajkát. Elkomorodott és elsötétült az arca. – A lelkemet bízom rád. Őrültség?

-         Nem adtam elég bizonyosságot Nagyuram?

-         De igen Bella – az asztalról elvette a medaliont és mögém lépve a nyakamba tette. Soha nem vettem le. Ez az ékszer volt az egyetlen amit viseltem, ahogy ő a nyakamba tette, úgy is maradt. Amíg…meg nem fosztottak tőle később. De most úgy éreztem egyszerre kaptam a legnagyobb feladatot, a legnagyobb bizalmat tőle. Amit senki másnak nem adott meg. – Ezért is bízom rád. A titkot. Hogy ismét találkozhassunk – Voldemort nem adhatott volna nagyobb kincset. Nem fejezhette volna ki jobban azt, ami én voltam a számára. Zálogul kaptam tőle a titkát. A lelkét őriztem. A szívem felett. A legnagyobb értéket. A legféltettebb kincsét rám, csakis rám bízta. Mi volt ez, ha nem bizalom? Mindenekfelett? És egyedül én voltam képes értékelni az ő áldozatát.  Voldemort az ujjai közé szorította a nyakláncot.  – Az eredeti belsejében a lelkem lesz. A maga feladata lesz újra visszahelyezni a testembe. A lelkemet szabadjára engedni. Megteszi?

-         Hogy is mondta? A kérdése nem helyénvaló és fölösleges – idéztem az első beszélgetésünket.

-         Bellám!  -  a számhoz emeltem a medaliont és forró ajkamat próbáltam hűteni a hűvös ékszerrel.  – Felkészítelek rá. A feladatra – érezte a kétségeimet. Ekkor még nem voltam kiemelkedő boszorkány. Ő tett azzá. A tanított ki. Megvolt a maga célja ezzel, de én is sok mindent köszönhettem neki. Olyan megbecsülés volt ez, amit senki mástól nem kaptam és amivel ő sem jutalmazott meg egy másik halálfalót sem. Mindenki a szeretőjének tartott. Voldemort ágyasának. És fogalmuk sem volt, hogy mi voltam számára valójában. Szükségünk volt egymásra. Nekem az eszmére, és arra, ahogy őbenne csodálhassam, s ezáltal őt csodálhassam. Sokkal többek voltunk mi egymás számára mint azt bárki gondolta volna. A mesterem volt. Tőle tanultam meg a sötét varázslatok legmélyebb titkait és fortélyait. A vezetőm volt. Nálam jobban senki nem hajolt meg előtte, és nem nézett rá fel, úgy mint én. És igen. A szeretőm volt. Aki a legmélyebben az erkölcstelenségbe döntött ő tisztított meg mindentől. Kitartottjának tartottak, holott ő volt az, aki a helyes útra térített. Voldemort mellett fel se vetődött bennem, hogy más férfival legyek. Egyedül az övé voltam. Az alárendeltje, uralkodhatott felettem, és irányíthatott. Cserébe viszont egy egész világ tárult ki előttem. Máshogy láttam a világot, máshogy éreztem és máshogy lélegeztem. Megnyílt előttem a tér, a perspektíva kiszélesült és én csak ámultam a lehetőségek végtelen határát. Hittem benne, s hittem a varázslat erejében. A fekete mágia erejében, olyan dolgokat tanított meg, amiket elképzelni sem tudtam korábban. Nekem sokat adott, sőt mindent adott. Értelmet, erőt,  lendületet, energiát. Általa lettem erős. És hozzá hasonló nagy erejű boszorkány. Fanatikussá váltam. És kicsit tényleg őrültté. Lelkem minden sötét imádatával az övé voltam. És élveztem…