A beavatás napja. Már elmúlt éjfél, amikor a várkastélyba értünk. A férfiak estek át a beavatáson először. Voldemort mellett álltam végig. Ahogy megtettem később is. Felfogtam a vért, és minden halálfaló felfogott vére egy ampullába került Voldemort egy elzárt termébe. Sokan voltunk, elgondolni sem tudnám mennyire sokan. Feketében. Sötéten akár a lelkünk és erősen mint a gonoszságunk. Sokáig tartott a szertartás. Egyedüli nőként utoljára maradtam.  Egyenes derékkal álltam előtte. Komolyan nézett, felfordította a karomat, és tartotta a kezében. Meredtem rá. A mardekárcímeres vékony metszőkést a bőröm felé tartotta. Még nem vágott. Szétnyíltak az ajkaim az izgalomtól. Mélyen ülő szemekkel sötét tekintettel és csillogó elhatározással meredtem rá. Vártam, hogy a húsomba vésse az örök bélyeget, amivel magához láncol. A vöröses szemek  a lelkembe fúródtak, ahogy találkozott a pillantásunk. Izgatottan toltam felé a kezem, hogy tegye meg. Összeszűkült a szeme, a hófehér karomra nézett és erősebben nyomta a kést a bőrömre. Hűvös volt a penge, mégis égetett. Perzselt és izzott. Végighúzta a szép egyenes metszést a karomon, és csaknem elaléltam ahogy a kés a bőrömet szelte ketté. Határozott volt a mozdulata. És szép a metszés vonala. Szította a lelkem a csordogáló vérem, a penge hűvöse borzongatta az érzékeimet és mintha égi mirha hullott volna csöpögtek az élénkpiros cseppek az ezüsttálba. A kés pengéjén csorgott a vérem, és tudom mire gondolt. Érezni akarta. A vér édes ízét. Az enyémét. De nem tette meg. Kéjesen vigyorogtam rá, s  ő a tál mellé tette a kést, s a pálcáját a metszésbe tartotta. A varázslat ereje a földre taszított. Úgy borultam elé, mint annyiszor, öntudatlanul, szinte önkívületi állapotban, ő is letérdelt velem, hogy folytathassa a beavatást. Mormolta az igét, és a vörös szemek engem néztek. Édes fájdalom volt ez. A legédesebb amit éreztem valaha. Megbénított a varázslat mégis szilárdan óhajtottam, még többet és még erősebben. Felülmúlt minden eddigi élményemet, túlszárnyalt ez az érzés bármit. Azt akartam, hogy zúzzon, és romboljon, éppen úgy ahogy feldúlta most a lelkemet. Nem kellett palástolnom a fájdalmat, mert amennyire fájt annyira élveztem is. Kielégíthetetlenül követeltem többet, még többet, a fájdalomból és a vele járó különös bizsergésből, Züllötten epedtem még a kínzás ezen édes formájára, amivel ő ajándékozott meg, minden mondattal egy új impulzus ért, újabb és újabb hatás erősebb és intenzívebb. Mintha megfordult volna a világ és végigsöpört a testemen a tűz, a fájdalom tüze, amelyre mégis vágytam és amelyből még többet akartam, amelyből nem volt elég még mindig nem. A halálomig akartam ezt az érzést, ezt az egyedi reszkettető, remegtető fájdalommal vegyes buja érzést. Mert leginkább egy orgazmushoz volt hasonlatos az az állapot amit itt és most éreztem. Kihívóan néztem rá és nem is sejtettem, hogy ekkor már vértelenül halovány volt az arcom. Rendszertelenül szaporán lélegeztem,  összehangolódott a két érzés bennem és eggyé olvadva adta ezt a csodát, amit nem akartam, hogy megszűnjön, azt akartam, hogy örökké tartson és így itt ebben az állapotban érjen a megváltó halál. Általa, ahogy a kezével tartja a kezem, a varázsigét mondja rám, szüntelen figyelve az állapotomat. Én mégis arra vágytam, hogy gyötörjön szüntelen, kínozzon, mert tőle a kínzás is élvezet és gyönyör. Hogy fokozódjon bennem a kín, az édes sóvárgás. Gigantikus erővel tört rám a sötét varázslat a jegy lassan formálódott a karomon és én élveteg szemekkel meredtem rá. Követeltem a folytatást a megszakítás nélküli titáni rezgést, amit éreztem, amely felváltotta az ereimben a szívem lüktetését, és egy új ritmussal pumpálta a véremet. Úgy éreztem maradéktalanul elenyészek és széthullok itt a szeme láttára, de a legfenségesebb érzés volt ez. Nem is sejtettem mennyire kikészített ez a követelés, a testem követelte az élményt a fájdalomból még többet megrendülten figyeltem önnön reakcióimat, a fájdalom kéjes érzését magamban, ahogy nem bírtam betelni vele. Kísértett a sötét jegy árnya. Páratlan élmény volt. Eggyé akartam válni a pálcájával, hogy a fájdalomtól beleivódjak a fekete pálcával, és ezáltal vele, mert megvolt a maga intimitása a beavatásnak. Ahogy a szemembe néz, ahogy mormolja az érthetetlennek tűnő szöveget,  az érintése, a hűvös ujjai, a pálcája hegye a húsomba, mintha magamba fogadtam volna. Egyszerre éreztem ,hogy ez a kezdet és a vég ,a születés és a halál, a fény és a sötétség, a minden és a semmi. Úgy néztem fel rá, mintha ő lehelné belém a jeges levegőt, ő adná a lelkem, az életem, és hitetlenkedve néztem az arca vonásait. A Sötét jegy éleződésével ereszkedett rám is a sötétség. A fájdalom és élvezet sötétje. Az ellentétek találkozása. A sötétség, amely ellen nem is tiltakoztam, amelyet akartam, amely gyönyörű volt, szép, mindennél szebb, mert tőle kaptam. Mosollyal az ajkamon csuklottam össze. Talán még halványan érzékeltem, ahogy a karjaival fogja fel az esésem, de szememre már mély sötétség borult.

A hálószobájában tértem magamhoz. A mardekár címerre esett a szemem először. A sarokban sötét alak mozdult meg. Az ágy szélére ült mellém és lenézett rám.

- Fájt? – sziszegte halkan. Nagini feküdt mellettem, és békésen összetekeredve most megemelte a fejecskéjét és sziszegett.

- Felejthetetlen és egészen túlvilági élmény volt. Nagyon élveztem – mosolyogtam erőtlenül.  – Akár már ma megismételném. Kérhetek egy újabb sötét jegyet? Mondjuk a másik karomra?

- Bella  a telhetetlen – szemével követte, ahogy felhúzta ma köntösöm ujját. Szép volt a jegy, lágyan kúszott, mozgott, feketén elegánsan, kecsesen. Megsimogattam a jegyet. – Félelmetes, és káprázatos – suttogtam a jegyet csodálva. Csillapíthatatlan elégedettséggel szemléltem. Voldemort a kígyót simogatta, ami máris könnyedén siklott fel rá, majd a lábamra siklott. Voldemort felkacagott.

- Mit mondott? – néztem a párost.

- Szeretne látni minket – lebbentek a sötét szemek.  – Együtt.

- Pajzán egy kígyód van – nevettem és könnyedén megsimogattam a kígyó fejét. Incselkedve nyújtotta ki a nyelvét. A fogait könnyedén érintette a bőrömhöz. – Szeretnéd? – néztem a sárgás szemekbe. – Gyerünk marj meg! – villantottam rá a szemem. Voldemort ellökte a kígyót és ő csúszott rám.

- Nem. Te az enyém vagy, ő keressen magának társat – sziszegte Voldemort.

- Akarja?

- A kérdés magát zavarná-e? – emelte meg a szemöldökét.

- Engem izgat a tudat, hogy lát és figyel minket.

- Az én szemértmetlen Bellám – kacagott fel Voldemort. És lecsapott az ajkaimra. Fulladásig csókolt. – Bámulatos voltál ma. Senkin nem láttam ezt az odaadást, mint rajtad. Senki nem érezte úgy a beavatást mint te.

- Talán mert férfiak. Nem érzik úgy mint én. És senki nem imádja úgy az eszmét és az eszme megtestesítőjét mint én. El akartam veszni, hogy az eszmében szülessem újjá – Belémhatolt. Leeresztettem a pillám s átkulcsoltam a lábammal a derekát.  Nagini szüntelen körülöttünk siklott, időnként hozzánk ért a hűvös bőre. Nagyon izgatóan csinálta. Kezdtem azt érezni, hogy nem is egy férfival vagyok az ágyban, hanem kettővel. Nagini hol köztünk csúszott át, hol az oldalunkon, a lábunkon a derekunkon és dallamosan sziszegett. Voldemort nem válaszolt rá. És kétségtelenül volt valami erkölcstelenség abban, hogy egy kígyó tekergőzött körülöttünk, miközben szeretkeztünk. Még erotikusabbá és még borzongatóbbá vált. Nem is tartott sokáig. Túlizgatott minket Nagini. És levegő után kapkodva és nyögve élveztünk el. Nagini végignyúlt kettőnkön. És Voldemort sziszegett neki.

- Kizártok a beszélgetésetekből – tiltakoztam.

- Azt mondta, hogy nagyon szép voltál – mosolygott fanyarul. – És szeretne egyszer ő megszállni engem és nem fordítva. Hogy ő is érezhesse.

- Lehetséges volna?

- Szóval vonz a tény, hogy egy kígyóval? – emelte meg gúnyosan a szemöldökét.

- Az első élményem is jó volt vele – nevettem, s közben vártam, hogy elárulja magát, de nem tette meg.

- Nem lehetséges – mondta hidegen. S felállt az ágyról. Zavartan kaptam fel a köntösöm, s  a lába elé borultam. Karjaimat előrevetve, a földre koporodva, mitn annyiszor.

- Bocsásson meg Nagyuram! Nem akartam megbántani! – suttogtam halkan.

- Bella! – ingatta a fejét Voldemort, s fel akart emelni, de nem hagytam. Nem volt rajta talár, nem volt ,semmi amit megcsókolhattam volna. A Meztelenség átka. Tehetetlenül néztem rá, mire átsimította a gerincemet. Még magamhoz se tértem még fel se térdeltem, már magamban éreztem. Mellkasa a hátamhoz nyomódott, így, ahogy itt volta ma földre borulva. Ujjaival a melleim közti völgyet simította át. S felhúzott, hogy a hajam félreseperve a nyakamra hajoljon. Megszívta a bőrt. Fogai közé vette és harapta. Nagini módszere. Amikor megszállta akkor tehette ezt az áldozataival, és megértettem, hogy mit akar. Mégis a kedvemre akart tenni. Úgy szeretkezett velem, mintha kígyóként lenne mögöttem. Reszkettem a karjaiban. És sokáig tartott míg vért csikarhatott ki a bőrömből. Az ölében ültem és öntudatlanul is a fájdalommal együtt élveztem az ölelését, gyors apró szorítások az egymásnak feszülő belső intimitáson, és a szívó érzéssel együtt sikoltottam fel. Sokáig vonaglottam a kezei közt, a hajamat markolta a csúcson, és képtelen voltam abbahagyni. Nagyon sokáig tartott, mindkettőnknek.  Nem eresztettem ki magamból és nem engedtem, hogy elhúzódjon. A kezére szorítottam a kezem, hogy ne húzhassa el.  Az ölelését akartam érezni. Szüntelen. Most erősebben mint valaha. Nem akartuk ezt érezni, mégis érzékileg is kötődtünk egymáshoz. Nagyon erősen. Persze velem kapcsolatban lehetetlenség volt ne merre gondolni. Nem lett volna férfi ha nem érzi ezt. És hát igazán az volt. Minden tekintetben. A vágyainktól nem tudtunk szabadulni, még így hogy most Voldemort nem zárta ki a szobából Naginit így sem. A Kígyó az ágyról figyelt végig minket. Volt valami egyedi abban ,ahogy az ölében ültem és reszkettem a kielégültségtől. Belegondolva. Ez volt életem legemlékezetesebb napja. A beavatásom. A szex Voldemorttal és Naginivel. Hármasban. Ez volt a csúcspontja életünknek. Itt ezen az estén ezen a napon. A sötét jeggyel megbélyegezve. Nem is merem leírni. De mégis megteszem. Igen nagyon boldog voltam. Az ő jegyével, az ő karjaiban. Ebben a gyönyörű mardekáros hálóban. Úgy éreztem miénk a világ, és együtt bármire képesek leszünk és bármit megtehetünk. A tökéletesség pillanata volt ez…Nemesen szépek voltunk mindketten, erőteljesek, híresek, a hatalom tetőpontján, elismerten a halálfalók közt. Nem sokáig élvezhettem ezt. Sajnos. A szép pillanatok hamar elmúlnak, és a jövő nem sok jót tartogatott nekünk… kettőnknek és a halálfalóknak sem…