Fekete talárban magasodott felettem.  A lába elé vetettem magam, szorosan a földre borulva a, fekete tincsek is seperték a kövezetet, ahogy a karomra hajtottam a fejem. Mindig ugyanígy. Ugyanezzel az odaadással. Előtte térdelni felemelő érzés volt. Az alázat is lehet szép és lehet nagyszerű érzés.  Maga a sötétség, amely az égig repít. Amely előtt az alázat a legtermészetesebb kifejezése annak, amit gondolunk, amit a lelkünk és a szívünk és az eszünk diktál. Előtte térdelni nem kényszer volt sohasem, hanem belső utasítás. A lelkem belső utasítása, aminek boldogan engedelmeskedtem, mert neki kijárt a tisztelet ilyen magas foka. A tudása, az eszméje, és önmaga miatt is. Mind, akik igaz hívei voltunk tiszteltük őt, mint embert, mint mágust. És én vakon követtem volna bárhová. Aki előtte térdelt, nem megalázottnak érezte magát, hanem felmagasztosultnak. Mert ő sem úgy kezelte a meghajlást, mint a lenézettek behódolását. Megadta a saját tartását, egyszerre volt úr és partner. Az egész megjelenése parancsolta a meghajlást, belső kényszerként vetettük magunkat a lábai elé. Ha csak megláttam ezt éreztem. A lábai előtt akartam térdelni.  Egy ilyen hatalmas feketemágus előtt, aki többet tudott a varázslatról, mint bárki a világon. Talán csak azért mert Mardekár leszármazottja?  Nem tudom. De Mardekár Malazár előtt hiszem, hogy nincs olyan igaz mardekáros, aki ne hajtana fejet. Voldemort előtt térdelni fantasztikus érzés volt.  Éppen annyira, mint a talárjához érni. A fekete anyagnak is jégillata volt, lassan emeltem a finom anyagot az ajkaimhoz és rászorítottam a forró számat. Sokáig szorítottam minden egyes alkalommal, mintha az lenne az utolsó, mintha nem akarnék megválni tőle, a talárja szegélyének érintésétől, a számat a hűvös anyaggal próbáltam hűteni. Az imádatom kifejezése volt, a nagyrabecsülésem jele. Mintha ezzel a szegélycsókkal szívnám magamba az eszmét. Ezzel a csókkal jeleztük, hogy kiemelt minket a porból, megmutatta az utat, és vezet minket. Összefogja az aranyvérűeket, és követjük őt. Hitem minden imádatával vetettem magam elé, és csókoltam a talárját, mert igenis lehet önfeladás nélkül is megtenni ezt. Erősnek kell lenni az alázathoz is. Ahhoz is, hogy térdre kényszeríthetnek minket. Büszkék voltunk mindannyian. Nem szegények, nem gyarlók, nem ostobák. Mind gazdag aranyvérű és ravasz varázslók voltunk. S mégis megadtuk neki ezt a tiszteletet.  És mi, akik előkelőek voltunk, értelmi képességünk teljes tudatában vonultunk mardekár zászlaja alá. Nekünk nem kínos volt ez a térdelés és csók, nem kellemetlen, hanem önszántunkból megtett cselekedet, amit bármikor megtettünk volna előtte. Nem lealacsonyító érzés volt, hanem felemelő. Félredobtuk minden büszkeségünk feladtuk önnön énünk is, mert tudtuk hogy biztos helyre érkeztünk az ő irányítása alá. Az alávetettségnek és a parancskövetésnek is megvan a maga misztériuma, a maga különlegessége.  És tőle megkapni ezt semmihez sem fogható ajándék. Minden utasítása olyan volt, mint egy ajándék, és teljesíteni volt az igazán eufórikus érzés. Alárendeltek voltunk és élveztük. Önként vetettük magunkat az akarata alá és engedelmeskedtünk neki, minden zokszó nélkül. Hittünk benne, ahogy hittünk az eszmében is. Jelkép volt előttünk, az eszméink megtestesítője, és úgy néztünk fel rá, mintha maga az eszme megalkotója Mardekár Malazár állt volna előttünk. A gonoszságát és a varázserejét csodáltuk. Fanatikusan rajongtunk érte mind. Azt hinnék, hogy a mardekárosok képtelenek erre az érzésre, de mindenkinél jobban éreztük ezt iránta: szerettük. Büszkék voltunk arra, hogy alárendeltjei lehettünk. Mert igenis önkívületi boldogság volt előtte térdelni, a talárját csókolni és csak egy szavára, egy parancsára szomjazni és várni. Tőle egyetlen, szó egyetlen pillantás is felbecsülhetetlen érték volt. Meghódított mindenkit, aki csak ismerte és látta.  Mert olyan belső kisugárzása volt mint senki másnak. Olyan szuggesztív erő sugárzott belőle amihez hasonlót sem lehet elképzelni. Neki nem lehetett ellenállni. Követni kellett és engedelmeskedni kellett. És igen, kúszni-mászni a lábai előtt , mert ekkora erővel szemben mi csak ámulhattunk és semminek és porszemnek éreztük magunkat, és a nagyság előtt érdemes fejet hajtani. Az őrületig hittem benne, és borultam a lábai elé, és kábultan, csaknem könnyezve szorítottam a számhoz a talárja szélét, és úgy éreztem ez nem elég kifejezése annak, amit érzek iránta, a ragyogó eszme iránt, és kívántam, hogy gyötörjön, epedve vártam ,hogy adjon bármilyen feladatot is én megteszem neki, és megteszem érte. Az eszméért harcoltunk, és érte is. Mindent feláldoztam volna neki, amit csak kér. Egyetlen intésébe, szavába, vagy pillantásába került volna. Megtettem volna. Itt a lába előtt kuporogva szinte könyörögtem érte, hogy tegyen velem, amit csak akar, áldozzon fel, vesszek el az eszme oltárán és tengerében, öljön meg, tegyen belátása szerint ,mert az  övé vagyok örökre, én kiléptem önmagamból és boldogan vetem magam az akarata alá, az eszme érdekében bármit. És boldogan halok meg, mert tudom, hogy volt értelme, és nem céltalanul tettem. És ő adta az értelmet. Az ő kedvében és kegyében járni volt a legértékesebb számomra. A talárját csókolni az utolsó mozdulatommal is. Ezt a szegélyt, ezt a fekete anyagot, itt a szélénél, mely fekete volt mindig mindennél sötétebb, még az én lelkemnél sőt az övénél is sötétebb, ami ritka dolog, hisz nekünk volt a legsötétebb lelkünk a varázsvilágban, a legszebb talár volt a szememben. Megérinteni a talárját, felért a legjobb bájital okozta kábulattal is. Ez a talár minden volt nekünk. Ereklyévé vált. Misztikus sötétség lengte körül, és hozzáérni is olyan volt, mint egy szikra. Az eszme a csoda a misztikum szikrája. Megtiszteltetés volt az engedély, hogy hozzáérhettünk. Mert a talárérintésnek megvolt a maga közelsége, a maga intimitása. Az, hogy magához engedett minket, hogy megérinthettük, hogy itt lehettünk szorosan az intim szférájában, és érezhettük a közelségét, a belőle áradó hűs jégillatot, az elfogadását. Az engedélyét és a kegyelmet. Az ő talárja volt a mi mindenünk. Áhítatos odaadásunk tárgyiasulása, és lélekrengető érzés volt csak megérinteni is. Bensőséges volt minden talárcsók, mindenkinek. És ő méltón tudta fogadni. Senki nem tudná úgy fogadni, mint ő. Ahogy senki más nem is követte őt ebben. Olyannak érdemes így kifejezni az alárendeltséget aki kellően tudja fogadni és értékelni is. Ő tudta. Bámulatos képessége volt erre. Mondhatni erre született.