A tanításom igazán a beavatás után kezdődött. Rá sem kellett kérdeznem. Váratlanul érkezett. Hatalmas döngéssel vágódott be mögöttem a várkapu és ő ott állt a kastély belső udvarán. Rám várt. És a köszöntése meglepő volt. Egy rontással nyitott. Szinte észhez sem tértem, reflexből kaptam a pálcámhoz és kivédtem.

- Nagyuram? – bizonytalanul néztem rá. Büntetés lesz?

- Hagyjuk a formaságokat – legyintett, ahogy látta, hogy térdre akarok borulni .Zavartan billentettem át a testsúlyomat a másik lábamra.  – Gyerünk Bella küzdj! – kaptam a felhívást. Tudtam, hogy sokkal erősebb nálam, a tudása is messze meghaladja az enyémet, de mégis belementem. Elindítottam a harcot. Sokáig küzdtem vele. Talán órákig. Voldemort résnyire húzta a szemhéját és bólintott. – Látom az okklumenciában tökéletes – húzta fanyar mosolyra a száját. Röviden biccentettem felé.

- Kegyelmes uram szájából hallani a dícséretet, mindennél nagyobb megtiszteltetés – közelebb kerültünk egymáshoz harc közben, bár főleg ő hozzám. Lágyan tartottam a pálcát a kezemben.

- Nézzük a főben járó átkokat – lépett előre és várakozóan hajolt felém.

- De Nagyuram – hebegtem zavartan, értetlenül néztem rá.

- Támadj Bella! – sziszegte erőteljesen. Leeresztett pálcával álltam előtte. Ezt nem tehetem. Rá nem. Semmiképpen sem.  – Azt mondtam Támadj! Gyerünk Bella! Támadj! – gyors impulzussal lendült a pálcája mint mindig. Összecsuklottam a Crucio alatt. Erős volt. Fájdalmas. Alig egy pillanatig tartott és levette rólam az átkot. – Gyerünk! Látod én is megtettem! Támadj! – hátracsaptam a hajam és fellökve magam a talajról ráküldtem a Cruciót. Egyetlen laza mozdulattal kiütötte az átkot. – Nem jó. Újra! – erősebben koncentráltam és felél lendítettem a pálcám. Ugyanúgy ütötte ki   mint az előbb. – Gyenge. Erősebben  -kérlelhetetlen szemekkel nézett rám, és én kábán teljesítettem az utasítását. Furcsa volt éppen őre küldenem ezt az átkot. Rá, akire a legkevésbé sem akarnám. De nyilván amgán érzékelte a legjobban az átkom erejét. Amit most is könnyedán térített el. – Újra! Újra! – egyre feszültebben és ingerültebben sziszegte, sőt már szinte kiáltotta a követelését. Kezdtem belefáradni az erőlködésbe, hogy minden varázserőmmel azon legyek, hogy fájdalmat okozzak neki. Hogy kínozhassam. – Támadj Bella! Ez nem támadás! Azt mondtam Támadj! – lihegve dőltem a hűvös várfalnak, de újra eleget tettem a kérésnek és elküldtem a Cruciot. Újra és újra, elszántabban, ziháltam a kimerültségtől, de minél erőteljesebben követelte annál erősebb lett bennem a tudat, hogy végre elérjem amit akar.  Egyre több agresszióval támadtam rá. Már csak azt akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek, hagyjon elmenni, vagy csak leülni, de fejezzük be. Ránksötétedett. A fáklyák világítottak a fejem felett.  – A kínzást akarni  kell Bella tudod! Akard! Kívánd! Hozzásegítselek, hogy kívánd? – gúnyos mosoly és újra megkaptam a cruciót. A falhoz csapódtam és vonaglottam. Amint levette rólam azonnal dühösen támadtam rá. Az utolsó pillanatban védte ki. Elismerően bólintott. – Jó lesz. Támadj Bella! – Kihúzta belőlem az összes erőszakosságom, ami csak volt. Ő volt az egyetlen aki ezt is akarta. Hogy minden erőmmel, agressziómmal és gonoszságommal, kegyetlenségemmel támadjam, hogy mindez előjöjjön belőlem az utolsó sejtemből is.  És ő tüzelt fel először arra, hogy tényleg kívánjam is  hogy fájdalmat okozzak.  – Felemelő érzés igaz? A gonoszság? És a másik kínlódásának kívánása – mosolygott elégedetten. Tökéletesen tanított erre. A legjobb mestere volt a sötét varázslatoknak. És én lehettem az, akit személyesen tanított. Ez csak a kiváltságosoknak adatik meg, ebben biztos vagyok. Van-e bámulatosabb dolog annál, ha egy férfi, akinek az alárendeltjei vagyunk, akié az akaratunk az azon van, hogy minden tudását átadja nekünk? Ő ilyen férfi volt. Nem ismertem előtte ilyen férfit. És csak fokozatosan döbbentem rá, hogy ő most ezt teszi velem.  Mindent, amit a sötét varázslatokról megtaníthatott és átadhatott azt átadta, és én megismerhettem. Ki itt az alá-fölé rendelt? A férfi vagy a nő? Miért fáradozott az én kitanításommal? A tudása átadásával? Ámultam azon, hogy ő milyen mesteri ebben és igen vágytam arra, hogy én is birtokolhassam ezt a tudást és ezt a képességet. A tudásszomjam pedig fanatizmusba csapott. Itt ezen az estén kezdődött, és aztán szüntelen ugyanígy játszódott. Magam akartam ,hogy kínozzon és büntessen, ha elgyengültem, ha nem volt elég erőm a tanuláshoz, a varázslatok elsajátításához.  És talán csak sejtettem ,hogy az eltökéltségem őt is megdöbbenti. Kölcsönösen egymáson ámultunk. Ő az akaratomon és kifogyhatatlan erőmön az igényemen, hogy megtanuljam, s én az ő tudásán és tökéletes párbajszakértelmén. Kihozta belőle ma rejtett képességeimet. Az igazi boszorkányt. Az igazi sötét erejű boszorkányt. Addig csak romlott és életunt voltam. ÉS elegem volt a világból. Most viszont célom lett. Mindennek megadni azt, ami jár neki, amit igazán megérdemel. A gonoszságommal akartam mindenkin mindent megbosszulni, a fájdalmam kiadni. Vágytam arra, hogy a gyűlölködésemnek cselekedetekben adjak hangot. Megmutassam és éreztessem. Ott voltak ezek a tulajdonságok bennem, de ő élesztette fel, ő hozta felszínre, és erősebben éreztem őket vele, mint bármikor. És élveztem, hogy ezt érzem. Türelmetlenül vártam minden újabb párbajunkat, hogy kifejezésre juttassam a gonoszságom. Megszűnt bennem, minden korlát, és szabály. Hogy ez bűn lenne. Miért bűn a jogos utálatnak és gyűlöletnek szabad utat adni? Miért lenne ez kegyetlenség? Megtettem volna régebben is. Most Voldemort megmutatta azt, hogy amit meg akarok tenni, azt tegyem is meg. Ne csak titkon vágyjam rá! Hanem tegyem is meg. Lehetőségek nyíltak előttem. Új szabályokat állított nekem is. Azt, hogy a kegyetlenségemnek nem kell gátat szabni. Azt, hogy amit érzek és gondolok azt tettekben is kifejezhetem. ÉS megadta hozzá nekem a rutint a gyakorlottságot a párbajbeli készséget. Fejlesztett szüntelen, és már végül nem tudtam, hol kezdtük ezt, és lesz-e valaha vége. Félelmetes dolgokra lettem képes. Varázslatokra, amiket azt hittem végre sem lehet hajtani. ÉS ő megtanította nekem, megmutatta, hogy semmi sem lehetetlen, ha igazán akarom. Bármit elérhetek, és bármire képes vagyok. Senkivel nem éreztem ezt. Soha senkivel. Igazi küzdőt varázsolt belőlem. A kegyetlenségével, a hidegvérével, és mégis a türelmével. Mert nem akartam feladni de már a falat kapartam, attól, hogy nem sikerült egy-egy nehezebb varázslat. Ő mégis mégis lelket öntött belém és elhatározást, úgy hogy feltüzelt rá. Éppen úgy, ahogy nem számítottam volna rá. Büntetett. Minden sikertelenségért büntetés járt. És nem kétlem, hogy nekem éppen ez kellett. Hogy még agresszívabban akarjam elérni és megcsinálni. Bámulatos képességeket és tudást hozott ki belőlem.  És én magam csak néha vettem észre a fejlődést, de ő titkon engem figyelt. Tisztában volt a varázserőmmel, és mindent megtanított, mindent kihozott belőlem. Elszántan faragott belőlem ilyen boszorkányt. Talán a saját érdekeire, de mindenképpen én kaptam ezzel a legtöbbet. Hogy tőle tanulhattam. Hiszen ki mástól lehetett volna jobban megtanulni a sötét varázslatokat, ha ne mmagától Voldemorttól? Hosszas hónapok munkája állt mögöttünk. Küzdés erőfeszítés a célért. Amikor egy nap. Változott valami. Küzdtem. Mint már annyiszor és ő figyelt. Hosszú három méteres ostorral próbáltam egyetlen csattintást mérni rá. Már több órája erőlködtem, hogy siker koronázza a fáradozásomat, amikor hiba történt. Tényleg végighasított rajta az ostor élesen csattant. Életemben először végre, tényleg rátámadtam. Sötéten néztünk egymásra. Nem szisszente fel. Csak a száját szorította össze. ÉS meredt rám. Nem értettem, hogy dühös-e vagy elégedett. És megijedtem. Azonnal a földre estem. A bocsánatáért könyörögve. És ő sokáig csak állt ott és nézett engem. Nem tudtam, mi volt a valódi oka a megrökönyödött merev dermedtségének. Az ok. Az egyetlen ok, az, hogy a Nagyúr egyszerűen elbambult. Ma már csak gúnyosan kacagok ezen. De tény, hogy elszédítettem aznap. Fekete csipketalárban voltam. Szorosan fűzött derékkal álltam, a fekete hajam a fenekem csapkodta. A kék szemeim tüzet vetettek a vad elhatározástól, a dühtől izzottak, mert már kikészültem attól, hogy hiába próbálkozom nem sikerül. Az arcomon kemény elszántság volt, a szemöldököm pengeéles vonallá vált a koncentrálástól. Az egész fellépésem maga volt a határozottság, feszesen, agresszívan, keményen, a pihegtem a melegtől s a lótuszillat elért hozzá, ahogy csorgott rajta ma veríték és kidobta a lótusz keleties illatát. Belengte az egész udvart. És csattogott az ostor. Sötéten álltam az ostor mögött, Magasan, a magam eleganciájával, ekkor már rutinos párbajozóként, kecses mozgással, démonian, elsötétült mélykék szemekkel, selymes szép fényű dús fekete hajjal, és egyszerűen elbűvöltem. Meg sem gondoltam. De Voldemort igazán így harc közben látva látott igazán szépnek. Egyszerűen elkápráztattam, az akkor már tökéletes tudásommal, akkor nem volt még egy boszorkány a földön, aki így értett volna a varázsláshoz mint én, a fölényes arisztokratikus eleganciámmal ,ahogy a pálcával bántam, és a magam egzotikus szépségével. És egyszerűen belém gyönyörödött, s ekkor csattant rajta az ostor. Hangtalanul lépett hozzám, engedte, hogy a számhoz szorítsam a talárját, vártam a büntetését, és nem féltem tőle. Büntessen, hisz rátámadtam, még akkor is ha ő akarta.  Felhúzott magához és a hosszú szempilláimat nézte sokáig. Lebegett a pilla, ahogy kutatva néztem az arcát.  Nem engedte el a karom. Mély levegővételek. Komótos szuszogás. A szeme az arcomat fürkészte. Sokáig nézett. Hagytam, és még mindig nem tudtam, hogy mit akar. Tolni kezdett, amíg a hátam a várfalhoz nem simult. Csak ekkor szólalt meg.

- Bella! Én Bellám! – a szemem kutatva járta az arcát. – Kész vagy. Tökéletesen felkészültél. És gyönyörű vagy. És ezt én hoztam ki belőled – megnyaltam az ajkam, s azonnal rászorította az ajkát. Innentől nem volt kérdés, hogy mit akar. Már tudtam. Az ujjai a hajam selyme közt barangoltak. Csípőjével a falnak szegezett. Belegondolva igen minden párbajunknál ezt vártam. Soha nem kaptam meg csak most. Zihálva karoltam át a vállát. Ujjaival már a szoknyámat túrta feljebb,  és könnyedén siklott belém. Felnyögtem az erejétől. Mennyei volt. Képtelen volt levenni rólam a szemét. Szüntelen gyönyörködött bennem, A nyakamra hajolt lélegezte a lótuszillatot a nyakamról, mintha ki akarta volna szívni a bőrömből és a hajamból az összes lótuszillatot. Izgatta az illatom, mindig. Most is. Egy ütemre reszkettünk, egy ütemre vettünk levegőt és egyszerre hörögtünk. Éppen annyira élvezte ő az én illatom mint én az övét. Sejtelmem sem volt ,hogy honnan szerzi be ezt az illatot, de ritka illata volt az biztos, fenséges, egyedi és csak az övé. Őrülten szerettem ezt az illatot, és azt, ahogy hozzámért. Senki más nem ismerhette Voldemortot erről az oldaláról. Amiről én megismertem. Szeretőként. Bár megőrizte a finomságát sokszor éreztem ,azt ,hogy ösztönösebbé váltunk.  Az ösztöneink irányítottak minket. Voldemort hevesen akart engem is mint a hatalmat. De én ezt szerettem talán a legjobban, ezt a kemény szexet vele. Durván tett a magáévá és mégis ez volt a legnagyobb élvezet. Szerettem ha ezt teszi, és leírhatatlanul élveztem. Vágytam rá, hogy kegyetlenül vegye el azt, amit önként adok neki, amit kedve szerint elvehet, amikor csak akar.  A falra kent a lökések erejével, és én kábultan sikoltoztam a karjaiban. Önkívületben voltam tőle. Akartam, hogy megerőszakoljon, de soha nem sikerült. Mert egyszerűen mindig kívántam, már ha csak hozzám ért elaléltam.  És erre nagyban hozzájátszott az, hogy a vezetőnk volt. Az, hogy felnéztem rá. És Voldemort mindenben törekedett maga mellé emelni. Nem, nem a szeretőjének éreztem magam. Hanem a királynőjének.  A trónuson mindig mellette voltam. Ha mögötte álltam, ha mellette ültem, egy arasznyival lejjebb is, de mindig ott a közelében, és lassan alakult ki a szokásunk, hogy tőlem várt nyugtatást is. Mindamellett, hogy Bellatrix Lestrange maradtam, büszkeségem és akaratom teljes tudatával. Egy férjes asszony voltam, Voldemort szeretőjeként, akit megtűrt a halálfalók közt, aki ott voltam mellette közvetlenül. A leghívebb szolgájaként. Nem leigázott voltam. Egyenlő felek voltunk mind halálfalók és Voldemort. A különbség az, hogy megadtuk az eszme megalkotójának kijáró tiszteletet, s ő is tisztelt minket. Aki a halálfalója volt azt megbecsülte, de aki visszakozni akart az kíméletlen büntetésben részesült. Lassan kezdtük egyre erőszakosabban és fanatikusabban akarni a hatalmat és követelni az eszme érvényesülését. Erőteljesebben kellett fellépnünk. És ekkortól kezdődtek az első bizonytalanságok is. Voldemort eszméje iránt. Kétarcú minden eszme. Kétarcú a kivitelezése is. Lépnünk kellett. A hatalomért küzdeni kell. Ha kell mások halála által, mások holttestén átlépve kell megvalósítani az eszme sikerét. Ezt nem tudták elfogadni. A gyengék. Akik mégsem erősen hittek a mi ügyünkben. Mert aki hitt az ügyünkben az maradt és végigcsinálta velünk azt, ami vészesen száguldott felénk. Akár akartuk, akár nem.  Az eszme szeretete teljes odaadást igényel és totális fanatizmust.  Ezt kevesen érezték. Voldemort is sejtette. Meggondolni sem gondolta volna, mennyire kevesen éreznek és gondolkodnak úgy mint ő. Nem kétséges, hogy kik voltak azok. Mi kilencen…és igen én és a férjem is ott voltunk…közeledik az idő, hogy ezt is elmesélhessem…