Nem voltam elég figyelmes. És nem is gondoltam, hogy nem mindenki néz úgy rá, mint én. A szerelem sokmindenre képes. Olyan dolgokat is véghez viszünk, amit nem is gondolnak rólunk. Észrevehettem volna a jeleket, de Voldemort és az eszme vakká tett minden másra. Pedig a kétségbeesett jelek ott voltak, a szemem előtt és kiáltottak értem. A trónterem felé haladtam, s egy kéz rántott be a függöny mögé. Izzó kék szemek. Akár az enyémek. Ugyanolyan fekete haj, összefogva, alulról felborotválva, s a szeme most résnyire szűkült.

-         Regulus! -  suttogtam rá értetlenül. Keze bejárta a testem és a számra akarta szorítani a száját, de elfordítottam a fejem.

-         Bella! Hogy is engedhettek téged erre a tévútra. Lépjünk ki, most amíg még megtehetjük.

-         Őrültségeket beszélsz! Én Voldemort mellett maradok Regulus. Hogy vetődhet fel benned, hogy elhagynám a mi Nagyurunkat?

-         Igen. Láttam, hogy szétteszed neki a lábad – húzta el a száját. – Engem visszautasítottál. Pedig elvettelek volna.

-         Te is Black vagy, hogy tehetnéd? – ráncoltam a homlokom. Azt hittem ez csak ifjonti fellángolás volt részéről. Még akkor alig tizennyolc évesen, amikor kijelentette, hogy feleségül akar.

-         Nem érdekel – csattant dühösen, s a kézfejemet csókolgatta.

-         Regulus engedj! Lekéssük a gyűlést! – próbáltam eltolni. – Mint unokatestvéred mondom, tegyünk úgy nem történt meg ez a beszélgetés.

-         Szeretlek Bella! És nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj ez mellett az őrült mellett.

-         Felejtsd el ezt az ostobaságot! És térj észhez! – megragadtam a karját  és a körmömet erősen véstem a sötét jegybe. – Az ő jegye van rajtad! Ez egy életre szól! – sziszegtem hidegen.

-         Akkor az én életem lehet nagyon rövid lesz. Mert már nem bírom tovább. Miattad léptem be Bella csakis miattad! Hogy a közeledben lehessek, hogy láthassalak! – ellöktem a karját, s kiléptem a függöny mögül.

-         Hagyd ezt abba! – sziszegtem vissza, a gyűlés elkezdődött, és nem voltam mellette. Ezért nem jutalom jár, hanem büntetés.  Regulus utánam futott és hosszas küzdés után préselte nyelvét az enyémhez. Megadóan viszonoztam a csókját. Mit mondjak. Nő voltam. Az unokatestvérem volt. Az egyetlen normális férfitagja a családnak, aki a Black nevet viselte. Az én oldalamon állt, Voldemort oldalán, még akkor is, ha csak miattam. Igazán most döbbentem rá, hogy csak engem követett. Azért lépett be a halálfalók közé, mert én beléptem. Még ha az eszménk azonos is volt, a kegyetlenségektől megijedt és hátrálni akart. Féltettem. Mert tudtam, hogy Voldemort nem fog kegyelmezni azoknak, akik ki akarnak lépni.  A Black névre kezdtem úgy érezni tényleg sötétség borult. Az egyetlen, aki fiatal férfiként halálfalóvá vált az Regulus volt. Magas akár csak én, szép férfi volt. Nincs nő, akinek ne tetszett volna az ő különös szépsége. Az egyetlen hibája, hogy az én csapdámban volt. Ki tudja mióta? Talán, amikor még együtt játszottunk valahol a Black birtokokon? Kergetőztünk a menedékház oszlopai körül?  Kedveltem Regulust és titkon nekem is tetszett. A véremből vérem. Persze az én romlottságom nem ismert határokat, ha akarom képes lettem volna a vérfertőzésre is, arra, amit Regulus kívánt, amiért tényleg felszólalt otthon is. Leintették és lepisszegték, és a sértett férfiúi hiúság veszélyes. Rodolphustól tapasztalva mondom ezt.  Ezért nem is tiltakoztam, nem is ellenkeztem most sem. Hagytam, hogy szemünkre boruljon a vágy, elhomályosítsa a tudatunkat, neki adtam volna magam. És nyugodtan lehet borzadni, de tényleg kívántam. Már csak a kinézetébe szerelmes tudtam lenni. Lágy kék tekintet, amelyből az élet végtelen kudarca áradt, a tarkóig érő fekete összefogott haj, amely csak a fejtetőn hosszú, a halántéktól egészen rövid. Egymás tökéletes másai voltunk, ugyanaz volt ő férfiban mint én nőben. És férfiasan lágy az ölelése, a simítása.  Remegtem a bűnös vágytól, s mégis faltam az ajkait én is, azokat a gyönyörű Black ajkakat, szívtam a csókja ízét, és ugyanolyan tűzzel simultam hozzá, sima rövid haja izgatta a tenyerem, a tarkója kecses vonala, érezni akartam, milyen ez a bűnös szenvedély, amely jobban izgatott a bűnössége miatt mint gondoltam.  Vesszünk a bűnbe, de had érezzem milyen csak egyszer is vele. Őrültek voltunk mindketten. Lebegve kapkodtunk újabb és újabb csókért, miközben fel-felpillantottam a kék szemekbe, melyek szerelmesen csillogtak rám. A nevemet sóhajtozta szüntelen, és egyre intimebb helyeken érintett. Kifulladva hajtottam hátra a fejem, a sima egyenes fekete dús hajam a kezére borult. A szenvedélyes ölelésünknek rohanó léptek vetettek véget. Perselus Piton közeledett futva, Regulus mostantól őt is gyűlölte. Most, amikor érezte, hogy megkaphatott volna, megzavartak minket. Az égető sietség oka…a jóslat volt. Megérkezett. Itt volt. Együtt léptem be vele a trónterembe. Voldemort feloszlatta a gyűlést, csak én és Piton maradtunk, és nem is sejtettem, hogy a későbbi beszélgetésünket Regulus végighallgatta. Azt, amit Voldemort csak rám akart bízni, Regulus a kinti folyosóról hallgatta végig. Az első horcrux helyét. Tudom mit akart, hiszen ismerte Voldemort tervét. Voldemort tartott már a csecsemő ellenféltől is, nem tudta mire számíthat, ezért határozta el, hogy már most beavat a tervbe. Ha ezen lelke távozna, az első horcruxot én hozom elő. Regulus ennek az elpusztításával végleg véget vetett volna Voldemort feléledésének. A Féltékenység. Ha nincs Voldemort akkor megszerezhet. És én adtam erre bíztatást neki éppen azon a napon. Megérlelődött benne az elhatározás. Ebben a pillanatban Voldemortnak nem is a kis Pottertől kellett volna tartania, hanem az én saját rokonomtól. Meg se gondolnánk kis apró szemcsék mennyi mindent indítanak el. Azon a napon ezek elenyésző tények voltak, Mégis a legerősebb kövek az események későbbi folyásában.  Regulus szerelme, a jóslat megszületése, és Voldemort elhatározása. Egy egy apró láncszeme a későbbi eseményeknek. Már itt voltak és én nem láttam őket. Meg sem gondoltam, hogy Regulust nem fogom többet látni. Voldemort már tervezte a lélek szakítást és ezzel voltam én is lefoglalva. Regulus pedig már a barlangnál várta a lélekdarabot. Voldemort tudta, tudta, hogy itt hibázott. Árulásra hajlamosnak érezte az unokafivéremet, tudta, s kivégeztette. Jól döntött. Nem is tudta mennyire jól. Akkor már elpusztította az egyetlen horcruxot, aminek ismerte a helyét, amelyet nekem kellett volna megtalálnom, s amire soha nem volt lehetőségem.  Voldemort ekkor még nem tudta, hogy egy lélekdarabbal már kevesebbel gazdálkodhat itt a földön. Akkor lett volna igazán érthető, hogy miért ölette meg. Azokban az időkben szédületes gyorsaságot vettek az események. Időm sem volt gyászolni Regulust…nem is tehettem volna. Voldemort előtt soha, és amint megtudtam mit tett, nem is gyászoltam volna. Oda lett a Black család reménye. Végleg.  A medalion itt feszült a nyakamon, a mellkasomra és megilletődve érintettem meg, mindig ha csak hozzáértem. Az egyetlen tényleges kézzel fogható ajándék tőle. S soha senkinek nem adtam ki a medalion titkát. Regulus is Voldemorttól tudta meg, aki akaratán kívül árulta el a hallgatózónak. A Blackek lobbanékony természete. Hevessége és féktelen indulata és szenvedélye. Ahogy Regulusban ott volt, bennem is ott volt. Vagy megsejtette, hogy Regulus engem akar? Ezért gyilkoltatta meg? Vagy a kilépés terve miatt? Annyi oka volt rá, hogy igazán nem volt meglepő a hír, amikor már később megtudtam…