A Horcruxok megszületésének estélyén ritka dolgot tettem. Igazán ritkát. Leültem a fekete lakkozott hangszer mellé, s játszottam. Egyedül neki. Megijedtem, mint még soha. Végignéztem, az iszonyatot, amit talán nem kellett volna látnom. Elképzelni sem lehet, milyen az, amikor valaki a saját lelkét tépi. Mert mások szaggatják a lelkünket, karcolást, marást és égető nyomokat hagynak rajta, de hogy széttépjék? Azt mondják a szívünk szakad meg. De a lelkünk?  Borzalmas volt nézni is. Önkínzás volt a tény. És iszonyat fájdalmas lehetett.  A lélekdarabokat egy-egy gömbbe helyeztük. Az utolsó szakításnál összeesett. Rémülten mentettem meg a lebegő darabot, s zártam a gömbbe, hogy aztán hozzá siessek. Élettelenül feküdt egy világ fájdalmával az arcán. A mellettünk levő szobából hívtam át Pitont, aki máris kezelésbe vette. Borzalom egy varázslat ez. A sötétség magas foka. ÉS rémisztő. Félelmetes. Féltem ettől az egész helyzettől, de nem akartam kikerülni a felkérést. Bennem bízott ,ezért akarta, hogy én legyek mellette amikor véghezviszi. Senki nem lett volna képes ilyen varázslatra csak ő. A halhatatlanság eszményéért. Szörnyűséges tett, de érthető. Aki szereti az életet az megérti őt is. Megérti azt, hogy élni érdemes. Az élet ajándék, és ő nem akart ettől megválni. Az emlékektől nem akart megválni és a lehetőségektől, és időtlenül akart őrködni az eszménken. Ha valakinek tényleg fontos az eszme amiben hisz, az szintén képes lenne ezt megtenni, bármilyen áldozat árán is.  Neki pedig az eszmén kívül nem volt semmi más, ami fontosabb. Ezért feláldozott mindent, energiát ,időt, pénzt, lelket. Most itt feküdt a fekete szaténágyneműn, rezzenéstelenül, és a mellkasára tette szüntelen a kezét. Egy heted lélek volt már csak benne. Borzalom volt belegondolni is.  Ott álltak az asztalon a gömböcskék, kavargott bennük a hamusszürkés kékes lélekdarabka. Az élmény ott élt bennem a sötét varázslat látványa, emléke. Könnyedén peregtek az ujjaim a billentyűkön, keringődallam volt. Halkan, csendesen ringott az éjszakában. Magamat nyugtattam vele. Milyen lesz, ha felébred? Mennyiben másabb az ember, ha szétszaggatta a lelkét? Kétségeim voltak. Féltem és nem tudtam mit érezzek. Nem mertem véletlen sem lebeszélni erről. Hogyan is tehettem volna. De mégis titkon majd belehaltam a gondolatba, hogy mi van, ha nem sikerül. HA itt leszek hat gömbbel, és többé nem tehetem ki a kirakóst. Nem tehetem vissza a lélekdarabokat, hogy megalkossam a régi egészet. ÉS a hét helyett, egy sem lesz. De élt. Lélegzett. Mély szuszogások. Az időnként mellkashoz kapó fájó érzés. Igazán semmit nem tudtunk tenni. Semmit, amivel enyhíthetném a fájdalmát. Iszonyat fájhatott ez az egész lélekszakítás, bár jól tartotta magát. Talán nem akart elgyengülni előttem. Talán azért is kellettem én. Hogy végig tudja csinálni. Mert lehet az első szakítás után visszalépett volna az elhatározásától. De így, hogy ott álltam bábáskodtam a lélekdarabka születéseknél, ez egyértelművé tette, hogy végig kell csinálnia. Én adtam neki az erőt, az elhatározást, hogy ne lépjen vissza. Belőlem merítette a bátorságot a szaggatásokhoz. Minél több gömb állt az asztalon annál erőtlenebb volt. Nem mertem közbeszólni, még csak megnyikkanni sem. Szüntelen azt figyeltem, hogy mikor kapjak érte, mikor készül összeesni, s ugyan mit segíthetnék én itt. Én kellettem, ahhoz hogy ő erős legyen. Bábának kellettem. Fegyelmezett volt. Pedig talán ordított volna a fájdalomtól. Mégsem tette meg. Még csak szisszenni sem szisszent. Csak az ajkai lettek egyre vértelenebbek, ahogy erősen préselte össze őket.   Minden tépés után egy rövid szünet következett. Nem sok. Túl akart lenni rajta. Minél hamarabb. És én vártam, hogy felfogjam a gömbbe a darabkákat. A kis foszlányokat. A kezemben voltak a hűvös gömbök, amiket halványan felmelegített a megérkező lélekdarabka. A torkomban dobogott a szívem ,amikor láttam, hogy összeesik. Hang nem jött ki a torkomon. Csak álltam ott ledermedve. És sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. ÉN bolond még asszisztáltam ehhez a rémséghez. Az életemmel kellett volna tiltakoznom ez ellen.  Szobormereven, megkövült lábakkal álltam, és percekig csak meredtem rá. Mintha odaragadtam volna. Végre ólomlábakkal megmoccantam. Utána már történtek az események nélkülem is. Most már órák óta itt ülök a zongoránál és próbálom nyugtatni magam. Hogy nincs semmi baj. Minden a legnagyobb rendben. És unalomig ismétlem ugyanazt a keringődallamot. Amit kívülről tudok, amit bármikor fel tudtam idézni.  Valahol otthon, az ablak mellett tanultam. Nyitva volt és leláttama birtokra. Mindig elbambultam. Ezért is tanultam meg fejből, mert a tájat figyeltem az erdő suhogását, a fák hajlongását, s ezért muszáj olt kívülről tudnom. Most is ehhez nyúltam vissza. És mintha visszarepültem volna az időben is. Otthon voltam. A nyitott ablakon át a húgom kacagását hallottam, valahonnan, ki tudja kivel játszott? Nevetés, szaladó léptek…

- Bella! – a suttogás a franciaágyról érkezett. Voldemort már talán fél órája is éberen hallgatta a dallamot. Nem tudtam. Csak a fájlaló mozdulatot láttam szüntelen. S meg sem gondoltam mennyire nyugtató neki ez a dallam. A halk keringő, ami jelezte valaki virraszt felette. És igen itt van ezen a világon, a földön.  A fáklyák fénye világította a szobát. Fel akartam állni de erőtlenül intett. – Maradj! Játsz még! – suttogta, s nem hagytam abba.

- Fájt? – kérdeztem halkan. Nem felelt. Láttam rajta, hogy nagyon megviselte a tortúra. Kézfeje a mellksára borult, és örült a levegővételnek is.

- Mi a fájdalom Bella? Fáj, hogy nem szülhetsz nekem fiút? Fáj, a Crucio? Vagy Fáj ha megbánt valaki? – kérdezte vissza. – Ha beütöd a térted a zongorába, ahogy kapkodva felállsz? A lélek vagy a test a nagyobb fájdalom?

- A fájdalmat csak a tudatunk érzékeli – bólintottam hozzá. – Sajnálom Kegyelmes uram – szomorúan hajtottam le a fejem. Igen. Akartam volna, hogy utódja legyen. Hogy tovább vigyük a Mardekár vért. Az én aranyvérem, az ő mardekár vérével egyesülve. És elérhetetlen volt. Nem mondtuk, de szerettük volna. Ritkán merült fel a beszélgetésünkben olyan ritkán mint eza mostani.

- Szépen játszottál Bella. És ne félj. A lélek állandó. Történhet vele bármi. Semmi nem változott. Csak most még szokatlan…és igen…talán fájdalmas is – ismerte be erőtlenül. Nagyon esendőnek láttam. Olyannak, mint még soha. Nem akartam hogy lássa mennyire elérzékenyültem. Inkább a billantyűket néztem. Mert ha ránéztem  egyből elfutotta  a szemem a könny. A zongora hangját hallgatta. Nyugtatta a dallam, most őt is. Ahogy neki játszottam. Lelkem minden imádatával, féltésével, rajongásával, és szeretetével. Nem akarta, hogy vége legyen. Már nem éreztem az ujjaimat, de játszottam. Játszottam. Mindig ugyanazt. Az ő lelkéért játszottam. Hogy enyhüljön a lelke fájdalma. Amely most úgy sajgott, amit elképzelni sem tudtam. Sokáig feküdt így, erőtlenül, időnként megsimogatta a mellkasát, talán melegítette a lelkét, hogy gyorsabban gyógyuljon? Nem tudom… aztán sokára elnyomta az álom. Addig játszottam, amíg az ujjaim végleg fel nem mondták a szolgálatot, és többé képtelenek voltak leütni a billentyűket. Görcsösen dermedtek meg… s ő békésen aludt.