Még nem száradt meg a hajam. Hűvös tapintása volt, s az ezüst fésűt húztam végig benne. Újra és újra. A fényes fekete hajam még sötétebbnek tűnt a fáklyafényben. Ő a franciaágyon ült, hátát az ágytámlának vetve, és Nagini simult a nyakára, a karjára, s mivel jól termett három méteres kígyóról lévén szó, még átnyúlt az ágy másik végére is. Voldemort a fejét simogatta. Időnként alulról megkoppintotta, amire mindig nyelvnyújtogató sziszegés volt a válasz. Ezeken mindig mosolyogtam. Sokat játszottunk Naginivel, nagyon kifejező tudott lenni, még így is, hogy én nem értettem mit mond. Hogy is írjam, családtagnak éreztem. Meglepő ezt egy kígyóra írni, de tényleg igaz. Mintha a gyerekünk lett volna, bár jó pár esténk után ez a kifejezés egyáltalán nem állta meg a helyét. A lényeg, hogy sűrűn volt velünk, még ilyenkor este is. A kandalló előtt aludt összetekeredve Voldemort hálójában.  És olyan hízelkedően tudta fogadni a várt érkezőt, mint egy öleb. Amint beléptem a kastélyba, már ő fogadott, körbekúszott körülöttem, s várta egy érintésemet. S velem együtt haladt a lépcsőn felkísért hozzá, s közben szüntelen sziszegett. Azt hitte értem? Hiszen tudta, hogy nem értem. De azért én is beszéltem hozzá. Különös lehetett ez a beszélgetés kettőnk közt. Ő a maga  nyelvén és én is a magamén. Voldemort egyszer megjegyezte, hogy kiválóan elbeszélgetünk, így, hogy fogalmunk nincs mit mond a másik. És sokszor kaptam azon, ahogy mosolyogva figyeli, hogy hogy próbálok kommunikálni a kígyójával. Esténként nem is tudom, hány órákat szórakoztunk azzal, hogy Naginivel beszéltem ,hogy Voldemort fordított nekünk. És persze a kígyó is és én is igyekeztünk kifejezni, gesztusokkal is, alátámasztani, amit mondtunk. Voldemorttól meg sem gondoltam, azt a huncutságot, hogy szándékosan félrefordított nekünk, és csak akkor bukott le, amikor hasát fogva nevetett valamelyik válaszunkon. Voldemort amint szívből nevet? Hát mások elképzelni sem tudják, hogy igen ő is képes volt erre. És nagyon szép volt a nevetése. Igazi dallama volt, könnyed, nagyon férfias, nagyon finom, nagyon Voldemortos. Bolondság? Úgy játszottunk mint a gyerekek és nagyon élveztük. Az ágyon ültünk mindhárman, vagy a kandallója előtt, vagy hasonfekve figyeltük Naginit. Imádta Naginit és én is. Jól nevelt kígyó volt, ha lehet ilyet mondani egy kígyóra. Egyes varázslóknál is intelligensebb, az biztos. Különös élmény egy állattal tényleg beszélgetni, és én nagyon szerettem vele. Kezdtem kételkedni, hogy tényleg csak egy kígyó-e, mert meglepően emberi tudott lenni. Mi több, egyes emberek állatabbak mint ő. Felhagyott Voldemort incselkedésével és otthagyta, hozzám kúszott, ugyanis Voldemort alaposan elhanyagolta most. Engem figyelt, ahogy fésülöm a hajam. Nézte a fekete tincsek esését, a fényét, a selymét, és mivel most mostam meg, egészen biztos, hogy érezte már oda az illatát. Elnyomtam az illanóm, ahogy Nagini hozzám ért. Az ölembe csúszott addig, amíg a szemünk egy magasságba nem került. Nézegette magát a tükörben. Megsimogattam, s ő imbolyogva fogadta.

-         Szép vagy te gyönyörűség! – suttogtam neki, mire könnyed sziszegés volt a válasz. Voldemort az ágyról sziszegve fordította. Körbe simult a derekamon és a fejét időnként a halántékomhoz érintette. Imádott hozzámbújni. Voldemort többször megállapította, hogy Nagini egyszerűen belémhabarodott.

-         Szállj le róla! – morogta Voldemort, majd sziszegett.

-         Mit mondtál neki? – néztem hátra.

-         Hogy keressen magának való tojásrakót, minket meg hagyjon békén! – felkacagtam.

-         Mindig bántod! – nevettem rá.

-         Mert te még bíztatod is. Meg kell értenie, az emberek nem raknak tojást – gonoszkodott, s fanyarul felnevetett. – A szemem láttára flörtöltök – nézte, ahogy egymásba gabalyodtunk a tükör előtt. – Még a végén képes leszel és kis Naginik sorakoznak itt körülöttem. Egész évben párzana ez a szemtelen. Neki az elevenszülés is megfelelne.

-         Akkor hozzád hasonlít, magadhoz idomítottad látod? – nyomtam csókot a langyos kis fejére, mire Nagini engedelmesen lesiklott a földre. Felálltam és a széles állótükörnél kentem át a kezem. Voldemort fellökte magát az ágyról és mögém lépett. Fekete selyemköntösben voltunk mindketten. Mélyfekete magába mintás szegélydíszes. Nagyon előkelő volt. És imádtam ezeket a köntösöket.  Ejtett ujjúak voltak, ahogy keresztbe tettem a karom, most is látni lehetett az alkarom a könyökömig, és könnyedén csúszott fel. AZ övé is hasonló volt csak férfias változatban. Néztük kettőnket a tükörben. Fekete köntösben sápadtfehér bőrszínnel és izzó tekintettel néztük egymást. Szép pár voltunk. Mi ketten. Itt a tükörben láthattuk is. Tenyere lassan csúszott a derekamra.  Leeresztettem a szempillám, hogy belélegezzem a jégillatot, ami belőle áradt.

-         Fejedelmi pár vagyunk Bella. Sőt királyi pár – vad villanással néztünk egymásra. Fürkészve nézte ma tükörképünket. Ahogy itt állt mögöttem, mindketten elegáns fekete drága kelmében…Fiatalosan, fessen, a hatalom teljében, büszkén. Tényleg ritka egyedi párost alkottunk. Ha tudtam volna…hát igen… ha tudtam volna ,hogy ezen az estén látjuk egymást utoljára így…utoljára látja ezt a szép fényű dús fekete selyemhajat, amit annyira imádott. Most csak az zavart, hogy hetekre elválunk. Elhelyezi a horcruxokat.  Elhúzta a fekete selyemfüggönyt, hogy a nyakamra hajoljon. Magához szorított, s a fenekemhez nyomult a máris feszülő férfiassága. Nagini azonnal lecsapott ránk. A lábamon éreztem a langymeleg kellemes selymes bőrét, és azt tette, amit már ki tudja hányszor. A nyelvével ért az intim testrészemhez. Voldemort a szatén köntösöm domborulatait markolta.  Az egészen vékony nyelv bámulatos vitustáncot járt, megremegtem, és felnyögtem.

-         Nagini igaz? – sziszegte a fülembe.

-         Ühüm – válaszoltam kábultan.

-         A szemtelenje, már kéretlenül is bekapcsolódik – villant egy pillanatra a tükörbe a szeme.

-         Ne bántsd! Annyira jól csinálja! – nevettem zihálva.

-         Azt észrevettem. Láttam, a múltkor is elszórakoztatok kettesben – préselte résnyire a száját. Igen. Az ágyon voltam kettesben Naginivel, amíg  a fürdőben volt és tény, hogy ő az ajtóban állva nézte végig ,ahogy Nagini eljuttat a csúcsra. Titokban tényleg sokszor csináltam ezt. Félelmetes volt, és iszonyat jó. Már nem is emlékszem, mikor történt először, hogy Nagini így ért hozzám.  Csak megéreztem a szétnyitott lábaim közt az érintését, megijedtem, de ő csak lágyan sziszegett, s visszatért hozzám. Most is pergette  nyelvét Voldemort meghúzta a köntösöm övét és a szétnyíló selyem mögött már látszott a Nagini, a lábaim közé furakodva. Voldemort mosolyra húzta  a száját ,s tenyerével már újra a testemet érintette, s simította. Bámulatos párost alkottak. Voldemort és Nagini. Ketten együtt, fergeteges szeretkezések élményéhez juttattak. Lehullott mindkettőnkről a köntös, s Naginival kísérve feküdtünk a fekete szaténágyneműre. Nagini alám siklott, Voldemort a hátomhoz simult és belém hatolt. Sejtettem, hogy Nagini mindkettőnket izgat aktus közben. Időnként sziszegve konzultáltak. És még ez a sziszegés is annyira izgató volt.

-         Ne! Így nagyon gyors lesz! – akartam eltolni Nagini fejét. Kettős sziszegés volt a felelet.

-         Ne foglalkozz vele Bella! Így lesz tökéletes – suttogta a fülem mellett, s képtelen voltam visszatartani magam, megindultak a hullámzások a testemen. Egyikük sem, hagyta abba. Csodálatos volt Voldemort erőteljes lökése, s Nagini izgatása egyszerre, sorozatban hullottak rám a kielégülések újabb hullámai, s Voldemortra is. Sejtelmem nincs hányszor juttattak el a mennyországba ezen az estén egymás után, egyetlen aktus alatt. Erkölcstelenek voltunk mind a hárman, de mit számított ez, ha a kárhozott lelkünk bűneiért ilyen fantasztikus szex járt cserébe. Elképzelni sem tudták, hogy milyen kiváltságos dolog Voldemort szeretőjének lenni. Milyen gigantikus szexben részesülhet egy nő a Nagyúrral! Én imádtam erkölcstelen lenni! Élveztem, hogy ilyen bűnösen szeretkezünk. Az érzés és az élmény minden másért kárpótolt. Vesszen a lelkem a sötétség mélyébe, a kárhozat legaljára, ha ez az ára, ha ezt kaphatom érte itt a földön, itt Voldemort karjaiban. Őrülten szerettem féktelen szenvedéllyel. És ezzel az érzékiséggel. A legmocskosabbal, a legtisztátalanabbal, de így akartuk, mindketten. Nem küzdöttünk a lelkünk üdvéért és tisztaságáért, ellenkezőleg, szennyeztük, amennyire csak tudtuk, és élveztük, hogy mocskoljuk a lelkünket. S én ismerhettem ezt minden este. Amikor csak akartam. Márpedig nálam jobban egy nő sem volt a szex függvényében. Szüntelen akartam és szüntelen kívántam. De ilyen élmények után ezen van, aki csodálkozik? A szexualitás fogságában voltam, mert a nap minden percében vágytam rá. Még talán most is, amikor kimerülten pilledtem el Voldemort mellkasán.  A hajam szétterült a hátamon és a mellkasán, ujjaival a selymes tincsekkel játszott. Nagini az ágyra összetekeredve szunnyadt el. Csak Voldemort volt még fent. Gondolkodott. Hosszas küzdelmek várnak rá. Sok mindent akar véghez vinni, ez alatt a néhány hét alatt. Tervezett és számot vetett. Készült a hosszú utazásra. Egyikünk se gondolta volna, hogy ennyire hosszú lesz. Hogy évekig fog tartani, amíg ismét találkozhatunk. Hogy ezen a hajnalon léptünk a hányatott éveink útjára. Még az ágy őrizte a melegét. Már csak én és Nagini voltunk az ágyban. A gömböket vitte magával, a lélekdarabkákat. Egyedül rejtette el őket a világ szeme elől, biztonságba. Legalábbis ebben a hiszemben voltunk. Legközelebb már máshogy találkozunk. Úgy, hogy az évek ránk nyomják bélyegüket. Ahogy kiléptem a várkastély kapuján ezen a reggelen, meg sem gondoltam, hogy hosszú időre hagyom itt a toronyszobát, hosszú időre, hagyom el a várát, mert ha éreztem volna, akkor nehezebb szívvel lépek ki a kapun, és többször visszanézek az épületre, mint ahogy akkor tettem. Mert szememmel mindig ránéztem a reggeli fényben fürdő várra, de talán ma reggel nem elégszer. Nem elégszer ahhoz, hogy jól az emlékezetembe véssem a következő tizennégy évre.  Álmosan dőltem hátra a hintóban, s határoztam el magam, s nem is tudtam, hogy utolsó rokonlátogatásra megyek. Egyenesen búcsúlátogatásra megyek ezekben a napokban. Még az éjszaka emlékei kavarogtak a fejemben. Voldemort csókja, Nagini kényeztetése, a jégillat és a lótuszillat keveredése, amely minden éjszaka az ágyunk felett lebegett. Ahogy néztük a másikat és egymást a nagy állótükörben.  És kicsit tartottam Voldemort útjától. Vele akartam volna menni, bár tudtam, hogy lehetetlen. Egy horcrux helyét tudom, legyen elég ennyi, a többi nem számít. Nem is tudtam, hogy velem együtt megérkezett Voldemort egy lelke is a Malfoy-birtokra. Bagollyal küldte mint egy csomagot, a fekete fiatalkori naplót. Tudta, hogy ott vagyok a Malfoyoknál. Talán általam akarta tudni, hogy biztonságban megérkezett-e az a napló. Micsoda érték, s bár a Malfoyoknak minden érték volt, amit Voldemorttól kaptak, ez is felkerült a Malfoy-könyvtárba. Még én is a kezembe fogtam. Forgattam, Lapozgattam az üres naplót. A lelkünk nem is tudtam, hogy ilyen közel van, még ott.  Nem tudtam meg, hogy valóban rajtam keresztül akart-e megbizonyosodni, hogy a címzetthez érkezett-e a küldemény, hiszen már nem beszélhettünk és nem találkozhattunk. Egyikünk sem gondolta, hogy ez volt utolsó éjszakánk együtt hosszú időkre. Hosszú és keserves évekre…